Forrás: NOLA romák csak vele álltak szóba
Indonéz szerzetes szolgálata Magyarországon
Czene Gábor, 2004. december 24. 00:00
Kép: Népszabadság – Teknős Miklós
Ilyen nagy gondban van az egyház, hogy külföldről hozat papokat? – hüledeztek a budatétényi hívek, amikor a templomi szertartáson meglátták Marcell atyát, a színes bőrű lelkipásztort.
Hajdan Európából indultak keresztény misszionáriusok távoli vidékekre, újabban az ellenkezőjére is számos példa akad.
Marselinus Ghie, azaz Marcell atya egy Flores nevű szigeten született Indonéziában. Ezt a hatalmas, több mint kétszázmillió lakosú országot a világ legnagyobb muzulmán államaként tartják számon, a katolikusok aránya mindöszsze két-három százalék. A keskeny, ám több száz kilométer hosszú Flores szigeten viszont fordított az arány: ott a katolikusok vannak többségben.
Az általános iskolában Marselinus Ghie tanárnak készült. A középiskolában találkozott össze egy német miszszionáriussal, aki olyan nagy hatást tett rá, hogy úgy döntött, ő is a szerzetesi hivatást választja. A német misszionárius a verbiták rendjének – hivatalos nevén: az Isteni Ige Társaságának – tagja volt. Marselinus Ghie is ehhez a közösséghez akart tartozni. A gimnázium elvégzése után szerzetesnövendékként tanult, majd filozófiát és teológiát végzett, 2002 nyarán pedig pappá szentelték.
A missziós szerzetes hármas fogadalma a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség. Ha valaki a verbiták közé jelentkezik, abban a tudatban teszi, hogy nagy valószínűséggel a szülőföldjétől távol kell szolgálatot teljesítenie. Az első missziójukra induló szerzetesek egy papírra felírhatnak három országot, ahova a legszívesebben mennének. Marselinus Ghie kívánságlistáján Brazília, Mexikó és Németország szerepelt, aztán valahogy mégis Magyarország lett belőle.
Nem bánja, Isten akaratának tartja, hogy így alakult. Tavaly július 18-án szállt le vele a repülőgép Ferihegyen, napra pontosan egy évvel pappá szentelése után. Elmúlt harmincéves, de korábban soha nem járt külföldön.
Marcell atya – hívjuk most már így – kis termetű, szemüveges férfi. Mosolyog a szeme, mosolyog az egész lénye. Az a fajta ember, akivel elég pár percet eltölteni ahhoz, hogy úgy érezzük, régi ismerőssel akadtunk össze. Ez a tulajdonság misszionárius esetében semmi esetre sem hátrány.
A verbiták budatétényi központjában beszélgetünk. Budatétény eredetileg önálló sváb település volt, 1950-ben csatolták a fővároshoz. Ugyanebben az évben a verbiták rendházát is államosították, később lebontották. Az eredeti telek visszaadott részén épült fel újra a ma már inkább tanulmányi házként működő létesítmény, részben adományokból, részben állami támogatásból.
Velünk van Lányi Béla, a rend tartományfőnök-helyettese is. Nem mintha az indonéz szerzetes tolmácsra szorulna. Az elmúlt másfél évben – bár a legtöbb külföldihez hasonlóan igencsak megszenvedett a nyelvvel – bámulatosan jól megtanult magyarul. Az elméleti KRESZ-vizsgán egyet sem hibázott.
Marcell atya előzőleg csak annyit tudott Magyarországról, hogy valahol Európa keleti felén kell keresni a térképen. Semmi mást nem hallott rólunk. Se Puskás, se Rubik-kocka.
A körülményekhez képest gyorsan beilleszkedett, néhány dolgot azonban még szoknia kell. Például az éghajlatot. Indonéziában csak két évszak van, az esős meg a száraz. És soha nincs olyan hideg, mint nálunk télen. Természetesen a magyar konyhával is meggyűlt a baja, de – némiképp meglepő módon – nem a zsíros ételek viselték meg a gyomrát, hanem a káposzta és a zöldborsófőzelék.
A szigeten, ahol Marcell atya nevelkedett, legalább tíz vulkán működik. A házak általában egyszintesek, és jórészt fából épülnek, hogy ellenálljanak a gyakori földmozgásoknak. Ez mindenképpen Magyarország mellett szól: nálunk legalább pusztító erejű földrengések nincsenek.
Marcell atya jó néhány osztrák és német turistával találkozott már Indonéziában. A magyarok mentalitását szimpatikusabbnak tartja, mert szerinte közelebb áll az ázsiaiakéhoz. A magyarok vendégszeretők, kedvesek és udvariasak – mondja -, a fiatalok a buszon átadják helyüket az időseknek. Visszakérdezek: rólunk van szó? Bólogat. Egyszer az utcán megszólította egy részeg, aki kicsit zavarosan beszélt. Más kellemetlen élménye nem volt. Mindenhol barátságosan fogadták, soha nem érezte, hogy bőrszíne vagy akcentusa miatt lenéznék.
Tanulhatunk tőlük, mindenben a jót igyekeznek meglátni – veszi át a szót Lányi Béla, a verbiták tartományfőnök-helyettese. A többes szám használata nem véletlen: Marcell atya mellett egy indonéz, valamint egy argentin és egy indiai szerzetes érkezett hozzánk. Az argentin még tanulja a nyelvet, a két indonéz és az indiai pap viszont karácsonytól elhagyja a budatétényi tanulmányi házat. Mindhárman plébániákon teljesítenek majd szolgálatot. Marcell atya Kiskunfélegyházára kerül, ahol a háború előtt szintén működött verbita rendház.
Tény, hogy Magyarországon paphiány van, de nemcsak ezért hívunk távoli országokból lelkipásztorokat – jegyzi meg Lányi Béla. A szocializmus évtizedeiben – folytatja – az egyház bezárkózottá vált. Főként az idős plébánosok alkalmazkodtak nehezen a politikai változásokhoz, nagy részük még mindig bizalmatlan a külvilággal. Pedig ma már nem elég a templomokban várni a híveket, a papoknak kell kimenniük az emberek közé. Máskülönben az egyház nem jut el a társadalom összes csoportjához, és ‘úgy jár, mint a munkásosztállyal, amely kicsúszott a kezéből’.
A reformátusok az idén utcai fesztivált rendeztek Budapesten, ahova vendégként a verbitákat is meghívták. Cigányok is jöttek arra, de csak egyetlen emberrel álltak szóba, Marcell atyával – meséli a tartományfőnök-helyettes. Tapasztalatai szerint a romák többnyire a ‘fehérek intézményének’ tekintik a templomot, olyan helynek, ahol nekik nincs sok keresnivalójuk. Elenyészően kevés a közülük való pap, a cigányok lelki gondozásában ezért nagy segítséget jelenthetnek a színes bőrű lelkipásztorok. Ugyanez igaz az egyre népesebb kínai vagy vietnami katolikus közösségekre is.
Köztudomású, hogy Jézus zsidó származású volt – mondja Lányi Béla -, de követőinek többsége nem az. Ez is bizonyítéka annak, hogy a katolikus egyház az első olyan nemzetközi és multikulturális szervezet a világon, ahol senkinek nem a származása vagy a bőrszíne, egyedül csak a hite számít. A magyar történelemben a vallás erősen összefonódott a nemzeti érzéssel, ezért is van jelentősége annak, hogy ázsiai vagy dél-amerikai papok szolgálnak nálunk. A nemzeti érzés is fontos – teszi hozzá -, de nem válhat kirekesztővé. A katolikusoknak egyetlen pillanatra sem szabad megfeledkezniük az egyház küldetéséről, arról, hogy ‘Jézusban mindnyájan egyek vagyunk’.
Elképzelhető-e, hogy a következő vagy a rá következő pápa színes bőrű lesz? És jó lenne-e, ha az lenne? Lányi Béla a válaszadás jogát átengedi Marcell atyának, aki most kissé tétovának tűnik. Az lesz a pápa – közli némi töprengés után -, akit megválasztanak. És biztosan jó választás lesz, függetlenül attól, hogy milyen a bőrszíne.
Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©
