Forrás: NOL

Ördögváltozatok

Munkatársunktól, 2004. december 24. 00:00

Az afrikai vallások úgy tartják, hogy minden szenvedés, betegség és halál mögött az ok-okozati összefüggés szintjén valamilyen gonoszság áll.

Az ember rendelkezik olyan természetes erőkkel, energiákkal, amelyeket jóra és rosszra egyaránt fordíthat. Ezekkel előidézheti mások szenvedését, betegségét, halálát is. Különösen nagy szerepet játszanak az ősök, az elhunytak szelleme, amelyek szinte az élőkkel megegyező módokon vesznek részt az életben, és az előbb említett logika alapján lehetnek ők is okozói jónak és rossznak. Frazer az Aranyág című művében ezt a hatásmechanizmust mágiának nevezi.

A hinduizmus nem ismeri a személyes Gonosz fogalmát. A népi vallásosság ugyan számtalan bajt és betegséget hozó démont tart számon, ám a világban található szenvedés végső oka a hinduk számára a tudatlanság, az avidjá, mely spirituális káprázatként burkolja be a lelket, és tartja az egymás utáni testet öltések végtelen láncolatának fogságában. A tudatlanság az a hamis önazonosság-tudat, mely a testtel és a hozzá kapcsolódó személyiséggel véli azonosnak a lelket, szemben annak valódi, transzcendens természetével. Ez a monista irányzatokban a világszellemmel, a Brahmannal való teljes azonosságot jelenti, míg a teista irányzatokban a személyes istennel való örök, bensőséges kapcsolatot. Az avidjá megszűnése hosszú, számtalan életen átívelő folyamat eredménye, melynek csupán előfeltétele a teljes morális megtisztulás.

A buddhizmus alapvető tanítása, hogy a világon mindenhez szenvedés kötődik, amelynek végső oka a múlandó dologi valósághoz való tudatlan ragaszkodás. Aki tudatlanságát felszámolva belátja mindenek mulandóságát, az eléri a nirvánát, az újjászületések forgatagát mozgató vágy és létszomj ellobbanását, s a Buddhához hasonló derűvel képes szemlélni az élet minden történését. A buddhizmusban a Gonosz személyes formájának ismert alakja Mára, a kísértő (más, beszédes nevein Káma, a vágy, illetve Namucsi, az el nem eresztő), aki megvilágosodása előtt gyönyörökkel és hatalommal kísérti meg a szent fügefa alatt meditáló Buddhát, később pedig arra próbálja rávenni, hogy tanítását ne ossza meg az emberekkel.

A kínai gondolkodástól idegen a transzcendens gonosz vallási eleme. Nem helytálló a jin és jang jellegzetes kínai ellentétpárt a jó és a rosszal azonosítani. Inkább arról van szó, hogy a kínai gondolkodásban a harmónia a perdöntő, amit az ember szolgálhat, vagy ellene tehet. A harmónia megbomlása vezet a szenvedéshez, az a rossz. Ezért az ember a felelős, a konfucianizmus szerint pedig a körülmények. A taoista népi vallásosság ismer ugyanakkor démonokat, amelyek betegségeket és halált osztanak. Mégis elsősorban az erkölcstelen élet az, amely a betegségeket és a halált okozza. A szenvedéstől és a rossztól az ember úgy szabadulhat meg, ha visszatér a jó természetének megfelelő gyökereihez, az élethez.

A zsidó vallásból közismert Sátán kifejezés ellenséget, vádlót jelent. A zsidó valláson belül a gonosszal kapcsolatban komoly tanfejlődésnek lehetünk tanúi. A korábbi, zsoltáros felfogás szerint a jókat ugyan Isten próbára teszi, de végül megjutalmazza őket. A gonoszok viszont biztos büntetésre számíthatnak. Az erkölcsi magatartás, az ember gonoszsága és Isten büntetése ok-okozati viszonyban állnak egymással. Jób ismert és sokkal később keletkezett története azonban ezt az egyszerű sémát feloldja, és azt üzeni, hogy az igazak és bűntelenek szenvedésére voltaképpen nincsen egyértelmű válasz. A zsidó vallás nem metafizikai vagy ontológiai értelemben beszél a Gonoszról, inkább lélektani és erkölcsi dualizmus jellemzi felfogását. A kabbalában és a zsidó misztikában ugyan sok olyan szöveget találni, amely látszólag ontológiai dualizmusra utal, ám inkább ontologizálásról kell beszélnünk. Ugyanakkor a XX. század szörnyűségei visszahatottak erre a vallási tanfejlődésre is, s a Gonosz megszemélyesítésének és princípium voltának újra erőteljes kontúrokat adtak.

A kereszténység tanításának középpontjában a megváltás áll, amelynek lényege az, hogy Jézus Krisztus a Gonoszt legyőzte, s a megváltás által az embert megszabadította. Ennek a reprezentatív tettnek az erejében és az ő példáját követve az ember képes lehet arra, hogy ne engedjen a Sátán kísértéseinek. Az egymástól független Jó és Gonosz dualista elvét a manicheizmusban, gnoszticizmusban találhatjuk, amivel szemben a keresztény teológia leszögezi, hogy a gonoszságért nem Isten a felelős.

Az iszlámban az arab iblisz kifejezés valószínűleg a görög diabolosz arabizált változata, és Allah ellenségét jelenti. Ehhez hasonlít a héberben is ismert kifejezés: al al-shaitan szintén ellenlábast jelent. A Gonosz alakja a megtestesült engedetlenség. A kissé romantikusnak tűnő felfogás szerint az Iblis a teremtés kezdetétől működik, Isten és az első ember, Ádám ellen munkálkodik. Isten legyőzi, elítéli, ám könyörgésére mégis megengedi neki, hogy a nem eléggé hűséges muszlimokat megkísértse, és hatalma alá vonja. A Koránban is megtaláljuk a zsidó bibliából ismert bűnbeesés-jelenetet. A másik arab kifejezés a gonoszra az al-Dadzsal, a hazug. A Tabari (iszlám Krónika) úgy ábrázolja, mint egy óriást, aki a zsidók királya, és arra törekszik, hogy az egész világot uralma alá vesse. Jézus és Mahdi majd legyőzik. A későbbi iszlám ebből a figurából alkotta meg a hamis zsidó próféta alakját, a félszemű zsidót, aki már Mohamed idejében élt.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©