Mayerling, 1889
Szerelmi dráma és politikai gyilkosság
Fejtő Ferenc, 2004. december 24. 00:00
Trónörökösök barátsága: Rudolf és a majdani német császár, VilmosKép: Barth István: A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös
Jean Des Cars-nak, a Magyarországon Erzsébet királynéról szóló kitűnő életrajzáról ismert francia történésznek sikerült többéves kutatásairól beszámoló könyvében jelentékenyen közelebb jutnia a mayerlingi tragédiának nevezett Habsburg-dráma rejtélyének megfejtéséhez.
A francia főnemesség legősibb, hercegi ágából származó történész dicséretre méltó óvatossággal vezetett ankétjában arra a következtetésre jutott, hogy Rudolf trónörökös nem vetett véget ifjú, huszonhét éves szerelmének, Maria Vetsera bárónő életének, hogy azután wagnerien romantikus gesztussal ő maga is kövesse a halálba szerelmét. A legendával szemben Des Cars megállapította, hogy minden valószínűség szerint a trónörökös politikai gyilkosság áldozata lett. Rudolf egyáltalán nem az a léha, élvezethajhászó, a Wittelsbach-háztól örökölt mániákus depresszív hajlandóságtól gyötört fiatalember volt, hanem édesapjának, Ferenc Józsefnek örökségére alaposan készülő, josephinus méretű államférfiú, akinek a bismarcki és Vilmos császári öleléstől fojtogatott Monarchia megmentése volt a célja. A Monarchia liberális újjászervezésével kapcsolatban a francia politikussal, Clemenceau-val, akit a magyar történelmi írás főleg mint Trianon felelősét ismert föl, Ausztria-Magyarországnak a német szövetséggel való szakítását és a Marie Antoinette 1792-es kivégzésével megszakadt, Oroszországra kiterjesztett francia-osztrák szövetség visszaállítását tervezte.
Julius Felix levele
A kortárs diplomácia vezetői előtt nem volt titok, hogy Rudolf trónörökös világszemlélete élesen szembekerült apjáéval, és a birodalom belső reformja, a Cseh-Morvaország és Horvátország a magyarral egyenrangú királyságának helyreállítása és a feudális nagybirtokrendszer megváltoztatása foglalta el szellemét, amely számos, az osztrák és francia sajtóban álnéven közölt cikkében jutott kifejezésre. Nyílt titok volt az európai kancelláriák számára, hogy a császár és trónörököse között egyre nagyobb feszültség uralkodott mind a belpolitikát, mind a külpolitikát illetően, hogy az uralkodó körül foglalatoskodó kamarilla egyre nagyobb veszedelmet látott a hatalmában, és különösképpen nyugtalanította a trónörökösnek jó viszonya a liberális Wiener Tagblatt zsidó főszerkesztőjével, Szepsszel és a liberalizmus felé hajló, antiklerikális főnemesekkel.
Ezekre a feszültségekre a nagy francia történetíró, Jean Baptiste Durouselle is felfigyelt Clemenceau-ról írott életrajzában, viszont képtelennek nyilvánította a mendemondákat, amelyek a politikai gyilkosság hipotézisét állították előtérbe a mayerlingi tragédiával kapcsolatban. Ezek a hipotézisek megerősítést nyertek Zita császárnőnek Feigl osztrák történésznek kezébe adott feljegyzéseiben, amelyekben az udvari körökben Mayerlinggel kapcsolatos értesüléseiről számolt be. Ezeknek az értesüléseknek a hitelét gyöngítette az a tény, hogy Zita informátorai Clemenceau-t és annak Cornelius Hertz zsidó bankár barátját gyanúsították a gyilkosság előkészítésével. Ez a „leleplezés” nyilván arra szolgált, hogy a franciabarát érzelmeiről ismert pármai hercegnőben a franciaellenes politikát igazolja. Valóban képtelenségnek tűnik, hogy az a Clemenceau, aki mint francia politikus a német szövetséggel történő, Rudolffal együtt tervezett szakításban érdekelve volt, miért szervezett volna a trónörökös barátja ellen bérgyilkosságot, hiszen Rudolf halála az ő külpolitikai terveit is keresztezte, s ugyanakkor Ferenc József közelebbi körének pángermán és klerikális politikájának megerősödéséhez vezetett.
Des Cars nagy jelentőséget tulajdonít annak az értesülésének, amely szerint Szeps 1885-ben Zürichben találkozott – nyilván Rudolf megbízásából – Clemenceau-val, akinek a német külügyminisztériumból származó értesüléséről számolt be. Eszerint a francia politikában akkor egyre megerősödött, Boulanger tábornok vezette revansizmus előtörésére való reakcióként egy német preventív támadás veszélyével kapcsolatban azt a kérdést tette föl, hogy annak esetében mi lenne Ausztria álláspontja. Márpedig Szeps biztosította a francia politikust, hogy ez esetben az Osztrák-Magyar Monarchia semleges maradna.
Nem sokkal ezután Rudolf, valószínűleg Clemenceau tudomásával Julius Felix álnév alatt egy nyílt, Ferenc Józsefnek címzett, harmincöt oldalas, német nyelvű röpiratot adott ki Párizsban egy Ghio nevű kiadónál Nyílt levél Ferenc József császárhoz címmel. Hogy ki rejtőzik az álnév mögött, az a diplomáciai kör legtöbb tagja számára nyílt titok volt, akik a századvégi Európában feszült figyelemmel kísérték a császár és fia közti viszony fejlődését.
„Én is osztrák vagyok, mint Fenséged, írta Rudolf, ám szívem tele van szomorúsággal és keserűséggel, a kezem ökölbe szorul, és a fogamat csikorgatom a tehetetlenség dühében a hírek hallatára, amelyek hazámból erednek. Ha miniszter lennék, minden erőmet arra fordítanám, hogy Fenséged szívére hassak, és szemeit megnyissam. Ha tábornok lennék, lelkesen Fenséged lába elé helyezném kardomat, azzal a kéréssel, hogy azt kihúzzam ellenségei ellen való védelmére. Ha milliomos lennék, egész vagyonomat Fenséged rendelkezésére bocsátanám, hogy Ausztriát az ördögi körből kiszabadítsam. De nem vagyok se miniszter, se tábornok, se milliomos, minden, amit tehetek, csak az, hogy csöndbe fojtom dühömet, és hogy írásban szólok császáromnak.
Könyörgök, Fenséged szakítson Németországgal, amíg még ideje van rá. Keresse a megegyezést Oroszországgal! Európában csak egyetlenegy szövetségnek van értelme, és az a szövetség Ausztriának Oroszországgal és Franciaországgal való megegyezésén alapulna. Csak Oroszországra vár a hivatás, hogy kontinensünkből kilakoltassa a Török Birodalom foszló holttestét, amely oly régóta mérgesíti Európa éghajlatát. Ez – írta a trónörökös – csakis Oroszország munkája lehet, nem Ausztriáé, Fenség! Ezt tanítja a földrajz és a történelem. Márpedig Bismarck tanítványának (a szerkesztő megjegyzése: II. Vilmos császárra céloz itt) szenvedélyes és bűnös becsvágya az, hogy befejezze, amit ura és mestere, Bismarck épített Európa számára, és ezt csak vérontás révén érheti el Ausztria és Németország rovására.”
Des Cars úgy gondolja, hogy Ferenc József aligha olvasta fia röpiratát, viszont az biztosra vehető, hogy II. Vilmos titkosszolgálatai kézhez kapták a röpiratot, és le is vonták következtetéseit a német külpolitika számára. Rudolfnak e nyílt leveléből kiderül, hogy a Clemenceau-val való egyeztetései folyamán szóba került az is, hogy az orosz-francia szövetségnek megfelelően Ausztria beleegyezzék abba, hogy Rudolf trónra kerülése után azonnal lemondjon Ausztria balkáni igényeiről, s főleg hogy lemondjon Bosznia-Hercegovináról, amelybe beavatkozását a berlini kongresszus értelmében vissza kell hogy adja megbízóinak.
Rudolf, a laptulajdonos
Rudolfnak nem ez a röpirat volt az egyetlen és utolsó fegyverténye. Egy évre a röpirat keltezése után sikerült egy mondhatni privát újság birtokába kerülnie, amelynek a Schwarz Gelb (Fekete Sárga) nevet adta, vagyis az osztrák császárság színéről nevezte el. Ennek a lapnak az 1888. november elsején kiadott első számában személyes támadást intézett Vilmos császár ellen, és egészen nyíltan számolt be arról a törekvéséről, hogy a német támadás megelőzésére Franciaország, Oroszország és Ausztria hármas szövetségét akarja létrehozni.
Érdekes, hogy Rudolf a liberális körökkel való, szinte összeesküvésszerű titkos találkozásait feleségének, a belga Stefaniának a szalonjában bonyolította le – akivel gyermekük születése után kibékült, s akiben megértő feleséget talált – azért, hogy biztonságban legyen a rendőrség megfigyelése ellen, amely szinte minden lépését ellenőrizte. Ezzel kapcsolatban tudjuk meg, hogy a trónörökös pénzügyileg teljesen édesapja kezében maradt, privát anyagi bevétele nem volt, s a császár fedezte a fiatal házaspár minden kiadását, mely tények meglehetősen megalázóak voltak Rudolf számára, s érthetővé tette, hogy mielőbb meg akart szabadulni az édesapjának való alávetettségtől.
A szerző a nagynevű budapesti Pester Lloydból értesült arról, hogy immár az osztrák miniszterelnök nyilvánosan öszszezördült Németország bécsi nagykövetével. A budapesti, liberális, német nyelvű lap, amely egész nyíltan támogatta Rudolfot, többek közt a következőket írta: „Ausztriának a hármas szövetség keretén belül önálló politikát kell folytatnia, az ťadok-kapokŤ elv alapján. A Monarchia helyt tud állni a német szövetség nélkül is, és semmi akadálya nem lehet annak, hogy közeledjék a francia politikához. Ami pedig Oroszországhoz való viszonyunkat illeti, azt a kölcsönösség elve alapján tarthatjuk fönn.” III. Sándor cárnak külön összeköttetése volt Rudolffal, akinek azt írta egyik levelében, hogy „II. Vilmos császár egyre idegesebben és őrültebben viselkedik”. Egyik hátramaradt, Szepshez intézett levelében a trónörökös ezt írta: „Szerbiában jelenleg nyugalom van, de azt hiszem, ez egy vihar előtti csönd csupán. Az vigasztal mindebben, hogy a dolgok már úgysem maradhatnak ennyiben. A Berlinből érkezett hírek egyre furcsábbak.”
Ugyanezen idő alatt Rudolf nem hanyagolta el Maria Vetserát sem. Egy nap kocsira szállt vele, a vadászkastélyból a Hofburg felé hajtottak. Egy kis időre megálltak az operaház előtt, ahol éppen a Tanhäusert játszották, azt a jelenetet, amelyben az angyal leszáll az égből. Ez volt a pillanat, amikor a huszonhét éves bárónő elvesztette a szüzességét, mint erről egy rendőri jelentés értesít. 1889. január 13-át mutat a naptár. Még azt is tudjuk, hogy aznap este adta át Rudolf Mariának a medaliont, amelybe egy csöpp vérét csöppentette, és egy gyűrűt is, amelybe ez volt vésve: I. L. V. B. I. D., azaz „Egyek a szerelemben, mindhalálig”.
Január 29-én a sötétség szállt le Mayerlingre, ahol csend és nyugalom uralkodott. Des Cars arról is tudósít, hogy délután a trónörökös nyugtalanságát fejezte ki a budapesti parlamentben aznap foganatosított választással kapcsolatban, amely egész Magyarországot lázba hozta: annak a törvénynek a beiktatásáról volt szó, amely a német nyelv használatát kötelezővé tette a hadseregben, ami ellen a közvélemény hangosan tiltakozott. A szavazás eredménye 267 szavazat „igen” 141 „nem”-mel szemben, ami nagyon visszatetszett Rudolfnak, aki el volt szánva arra, hogy a nemzeti érzelmekre mindig figyelemmel lesz a Monarchiában.
Rudolf egyedül maradt a szobájában, és arra kérte lakáját, Loscheket, hogy senkit se eresszen be hozzá, „még csak a császárt se” – mondotta. Loschek azt is vallotta, hogy távozása előtt a trónörökös hangokat vélt hallani az udvarban, amelyre ablakai nyíltak. A lakáj kinyitotta az ablakokat, és két árnyalakot vélt látni vadászöltözékben, amit nem talált nyugtalanítónak, mivel másnap reggelre vadászatot terveztek a kastélyban. Tehát becsukta az ablakokat. Persze különös, hogy a kastély őrizetlen volt, holott, mint előbb írtuk, a rendőri őrizet egy percet sem tágított elvben a trónörököstől. Hét óra felé a lakáj kopogtatott a hálószoba ajtaján, senki sem válaszolt. Akkor valami rosszat gyanítva igyekezett föltörni az ajtót, de közben ütlegeknek és bútorok földöntésének zaját hallotta a szobából. A szobába benyomulva Rudolfot ágyán találta, fekve, élettelenül. Az ágy lábánál egy tócsa vér, holott lövésnek hangját nem hallotta. Viszont sztrichninszagot érzett az ágy körül.
Nem bocsátkozom itt már a részletekbe, mert annyi ellentmondás van a lakáj és az az után a szobába siető udvaroncok vallomásai között. A lényeges az, hogy Rudolf állkapcsa be volt törve. Hogy aztán hogy került a trónörökös mellé Maria Vetsera holtteste, amelyen, amikor koporsóját a második világháborúban egy bombarobbanás napfényre hozta, semmi nyomát nem találták lövésnek, inkább csak annak, hogy valaki megfojtotta a bárónőt, nem tudjuk. Még azt is tudjuk, hogy amikor a császárt értesítették a trónörökös haláláról, Ferenc József azt kiáltotta: „Csak ne tudja meg senki az igazságot!” Nyilván ennek a kiáltásnak az alapján terjedt el az a hír is, hogy a trónörökös édesapja talán cinkos volt a gyilkosságban, vagy legalábbis értesítették már annak készülődéséről, mint azt az olasz nagykövet jelentette miniszterének Rómába.
Annyi bizonyosnak látszik, hogy a trónörökös védekezett a bérgyilkosok ellen, és az ágy mellett fekvő revolver helyzetéből arra lehetett következtetni, hogy a fejlövést nem maga adta magának, hanem a támadói nyomták kezébe a revolvert, amelyet ők sütöttek el.
Egyes vallomások szerint viszont a bárónő este még nem volt a trónörökös szobájában, ahová később érkezhetett meg, az után, hogy megmérgezte magát afelett való kétségbeesésében, hogy megtudta: szeretője nem kapta meg a császár beleegyezését abba, hogy feleségétől elváljon, és őt vegye el. Szóval már törésre került a sor a császár és fia között. Az összeveszésnek az is oka lehetett, hogy a császár megtudta Rudolf titkos tárgyalásait Clemenceau-val.
A császár fő gondja
Mindenesetre a császár fő gondja az volt, hogy ha nem is cáfolja meg a tragédiáról elterjesztett híreket a szerelmi öngyilkosságról, de legalábbis a Vatikán elérje: érjék be egy olyan magyarázattal – például a depresszív Rudolf egy idegrohamában követte el az öngyilkosságot -, hogy megkapja a kissé kételkedő Vatikán beleegyezését abba, hogy fia egyházi temetésben részesüljön. Ami Maria Vetsera halálát illeti, azt a variációt is meg kellett cáfolni, hogy a trónörökös őt lőtte előbb agyon, mielőtt saját maga ellen fordította volna a fegyvert. A tragédia okainak kiderítése mindmáig bizonytalan volt.
Viszont a politikai gyilkosság ténye felől nem maradt már sok kétség. S nem maradt kétség Rudolf halálának politikai következményei felől sem. Mindenesetre Clemenceau számára nem maradt kétséges, hogy a trónörökössel együtt megsemmisült minden kilátás arra, hogy a Németországgal való szakítás és a francia-orosz szövetség létrehozásának terve megvalósulhasson. Clemenceau immár véglegesnek tekintette az Osztrák-Magyar Monarchia és Németország sorsának összefonódását, s ezzel magyarázható az első világháború utáni békekötésekben ádáz, irgalmatlan viselkedése a Monarchiával szemben, amely immár pusztulásra lett ítélve, és Magyarországgal szemben, amelynek politikusai kénytelenek voltak belenyugodni a Monarchia Szerbiának 1914 augusztusában küldött ultimátumába, amely végül is a világháborút kirobbantotta.
Igaz, a trónörökös helyébe fellépő Ferenc Ferdinánd osztotta Rudolf Németország iránti indulatos ellenszenvét, és hogy vele szemben ez a németellenesség igazolhatta volna a német titkosrendőrség szerepét, valamint a trónörökös biztonságával megbízott, pángermán érzelmű rendőrség nyilvánvaló cinkosságát a szarajevói gyilkosságban is.
Az egész horrortörténetből főleg azt emelhetjük ki, hogy azoknak a magyar politikusoknak, akik, mint Károlyi Mihály, a Franciaországgal való szövetséggel szerették volna helyettesíteni a német imperializmussal való Ferenc József-i összefonódását, magában az uralkodóházban is voltak szövetségeseik, és elsősorban Rudolf, akinek a Clemenceau-val együtt kidolgozott tervének megvalósítása valószínűleg elkerülhetővé tette volna az első világháborút is. Tehát Rudolf személye megérdemli, hogy halálában is igazságot szolgáltasson neki az a magyar nép, amely iránt, akárcsak édesanyja, sosem titkolta rokonszenvét és baráti érzelmeit.
Párizs, 2004. december
Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©