Forrás: NOL

Krisztus mégsem állt meg Ebolinál

A materai Új-Jeruzsálemben: Carlo Levi, Pier Paolo Pasolini és Mel Gibson nyomában

Pogár Demeter, 2004. december 24. 00:00

CracoKép: Népszabadság – Szabó Barnabás

Rosalia asszony nem ismerte fel a valószínűtlenül kék szemű idegent, aki betoppant hozzá. De hol is láthatta volna, amikor már csaknem négy évtizede nem járt moziban.

Nem futotta rá az idejéből: a hatvanas években férjhez ment a materai nemes Giura Longo ház egyik sarjához, akinek hét gyermeket szült. Kettőt eltemetett közülük, a többi felnevelésének finanszírozására pedig nem volt más mód, mint hogy az ősök palotájának lakrészeit lépésről lépésre idegeneknek adják ki. A kardot tartó kezet, hegytetőn álló magányos fát és három aranycsillagot ábrázoló koronás címer alá a homlokzatra újabb három csillag került, és egy felirat: Albergo Italia. A szálloda a család minden idejét lekötötte.

Urának halála után Rosalia az épületnek a család számára fenntartott részeit is vendégszobákká alakíttatta át. Tolmáccsá és szállodássá kiképeztetett fiaival felváltva recepciózott, s épp ő volt szolgálatban, amikor 2002 júniusában az önműködő ajtón belépett a pólót, sortot viselő, de így is jelentőségteljesen közlekedő külföldi. A férfi úgy viharzott át a hallon, hogy rá sem hederített. Az asszonyt a modortalanság mellett az is meghökkentette, hogy az idegen egy besötétített üvegű autóból szállt ki, és két megtermett testőr kísérte. A nyomukban siető olasz kísérő, bizonyos signor Testa magyarázta el sebtében Rosaliának, hogy ez az az úr, akinek esetleges itt-tartózkodási szándékát előre jelezte.

De hiszen ez Mel Gibson! – suttogta Rosalia fülébe elfúló hangon a szobalány.

Ki az a Mel Gibson?

Hát nem ismeri? Micsoda szégyen!

Gibson körbevillogtatta a női szívek ellen halálos fegyver szempárját. Körbejárta az első emelet négy hálószobáját, ezek egy közös, zongorás hallra nyíltak, meghallgatta a megilletődött tulajdonosnő töredelmes vallomását a szállás apróbb elégtelenségeiről, s elégedetten bólintott.

Itt maradok! – mondta angolul, s bizalma jeléül tenyerével jókorát csapott az ősz és törékeny asszony vállára. Az ütéstől kissé megtántorodott Rosaliában a vizitről az is feldereng, hogy a távozó Mel Gibson az elsötétített limuzinba visszaülve visszafordult, és búcsúzóul még kacsintott feléje egy nefelejcsszínűt.

Materában, ebben az Isten háta mögötti délolasz kisvárosban szinte mindenkinek van egy története Gibsonról és stábjáról. A hatvanezer lakos csaknem egyharmada jelentkezett statisztának a nálunk

A passió címmel bemutatott filmhez, közülük mintegy hatszázan kaptak is valamilyen szerepet.

A materaiak számon tartják, hogy a hajdani Mad Max reggeli kapucsínóját a La casa di Lucio bárban kortyolgatta. Azt is mind tudják, hogy kedvenc étkezdéje az Antica Trattoria Lucana volt, amelynek bonctermeket idéző, halványsárga csempefalán ma is ott virít a fénykép, amelyen a farmeringes, séfföveget viselő sztár beleszimatol egy hatalmas konyhai merőkanálba. A helytörténeti jelentőségű, sőt azon messze túlmutató forgatás emlékét – amely az Italia Szálló vendégkönyve szerint 2002. október 3-tól december 6-ig tartott – a konkurenciához képest borsos árú étterem tulaja, Gigi Sanrocco a “fettuccine alla Mel Gibson” fantázianevű fogással örökítette meg. Ez nem más, mint passzírozott lóbabos, gombás, hagymás és koktélparadicsomos szalagtészta.

Mel Gibson igazi úriember volt! Minden számláját rendben kifizette. Nem úgy, mint az a másik, aki negyven évvel ezelőtt forgatott itt. Az mindenfelé adósságokat hagyott hátra. Még a hentesnél is! Hogy is hívták? Segítsen csak! – révedt emlékeibe Rosalia asszony. – Ja! Pasolini volt az! – csapott a homlokára.

Materában Pier Paolo Pasolini volt az első filmes, aki igazán emlékezeteset alkotott. Eszközökben szegény, fekete-fehér, ám annál inkább emberközeli, Bach és Mozart muzsikáját orosz forradalmi dalokkal és kongói Missa Lubával elegyítő cinéma veritéje, a Máté evangéliuma kiemelkedik az itt forgatott 23 film mezőnyéből. De húsz esztendeje itt fényképezték az Albergo Italiában szintén kiváló reputációnak örvendő Richard Gere főszereplésével Bruce Beresford Dávid királyát is. A sort, legalábbis egyelőre, Gibson állítólag Caravaggio által megihletett, vériszamos pannója zárja.

A filmesek nem véletlenül választották Materát a kétezer évvel ezelőtti Betlehem és Jeruzsálem díszletéül. Az eredeti, közel-keleti helyszín veszélyessége csak egy az érvek közül. Az igazi magyarázat abban a pazar látványban rejlik, amely a város főteréről, de a Gibson által kiválasztott szobák egyikének teraszáról nézve is a szem elé tárul: a település oldalában, közvetlenül a középkori vár és a központ későbbi korokból származó épületei alatt mély és meredek kanyon húzódik. A Gravina-patak által kivájt völgykatlan könnyen megmunkálható, homokkő falába az évezredek során szorgos kezek mesterséges barlangok ezreit vájták. Így éltek itt az emberi kultúra hajnalától, a hegybe mélyített üregekben, eleinte ágakkal és kövekkel védve, eltorlaszolva lakhelyük bejáratát, majd falat emelve eléjük, igazi kőházak benyomását keltve. Az ekképp kialakított barlanglakokat sassinak, szikláknak nevezték el.

A házak közé leereszkedő ember közelről nem is észleli, hogy sajtszerűen kilyuggatott hegyoldalon jár, s csak az ajtón belépve válik számára láthatóvá, hogy a homlokzat szabálytalan alakú, szögletes sarkokat nem ismerő grottákat takar. A lépcsőzetesen kialakított kaotikus telep kusza sikátoraiban és kanyargós, keskeny útjain haladva fel sem tűnik, hogy valójában az egy sorral lejjebb lévő hajlékok tetején lépdelünk. A kanyon tanulatlan építészei rendkívül leleményesek voltak: mivel a mélyben folydogáló víz iszapos és majdnem elérhetetlen volt, minden lakhely alatt külön ciszternát alakítottak ki, melybe becsatornázták a fennsíkról lecsurgó esővizet.

Lelküknek üdvösségéért az üreglakók az idők során legalább másfél száz templomot és szentélyt is kialakítottak maguknak a meredélyen, a föld alatti sziklavárosairól híres, távoli Cappadociából ideszármazott szerzetesek irányításával. A falakat bizánci modorban festett freskókkal borították. Pasolini és Gibson egyformán a kanyonnak a sassilabirintussal szemközti, lakatlan oldalán, egy kiugró sziklaszirten állította fel a Golgota keresztjeit, s Materának a hegytetőn felhúzott modern épületeit értő kameramozgással kitakarva hatásos, szinte hamisítatlan “ó-jeruzsálemi” hátteret varázsolt a megfeszíttetéshez.

A sassi időtlennek látszó romantikáját azonban beárnyékolja a tudat, hogy ezekben az áram és csatorna nélküli hajlékokban egészen 1968-ig (!) emberek laktak. Carlo Levi, akit baloldali nézetei és háborúellenessége miatt a fasiszták 1935-36-ban Itáliának ebbe az egyik legszegényebb szegletébe száműztek, így ír erről a nálunk Ahol a madár sem jár címmel (valójában: Cristo si e fermato a Eboli, azaz Krisztus megállt Ebolinál) megjelent önéletrajzi írásában:

Az ajtók nyitva voltak a hőség miatt. Menet közben nézdegéltem, és megnéztem a barlangok belsejét is, ahova a fény és a levegő csak a kapukon keresztül jut be. Néhánynak még ajtaja sem volt: felülről van a bejárat, létrák és lépcsők segítségével. Ezekben a sötét lyukakban, amelyek falait a föld alkotja, nem láttam mást, mint ágyakat, nyomorúságos bútorokat, kiteregetett rongyokat. A padlón kutyák, juhok, kecskék, disznók heverésztek. Általában minden családnak csak egy ilyen barlangja van, ahol egész nap tartózkodnak, és ott is alszanak, férfiak, asszonyok, gyerekek és állatok. Így él húszezer ember. Gyerek rengeteg volt. Abban a rettenetes melegben, legyek között és porban, minden sarokban volt belőlük, meztelenül vagy rongyokba bújtatva. Még sohasem láttam ennyi nyomort együtt…”

Levi 1945-ben kiadott irodalmi szo-ciográfiáján felhördült Itália, hisz” az olaszok többsége nem is sejtette, hogy honfitársaik milyen mélységes nyomorban tengődnek Materában. Az általános felzúdulás hatására Alcide De Gasperi miniszterelnök 1952-ben elrendelte, hogy a sassi lakóit állami pénzen megépített tisztességes otthonokba költöztessék. A nyomortelepet, ahol az akkor 30 ezres város lakóinak fele élt, ahol a családok egyetlen közös tálból ettek, ahol az ágy alatt tartották a tyúkokat, s ahol a gyermekhalandóság elérte az 50 százalékot, a rákövetkező másfél évtizedben teljesen kiürítették.

Az olasz állam most ennek épp az ellenkezőjére törekszik: a felújítási és átalakítási költségek felét állva arra próbálja rávenni az embereket, hogy újból népesítsék be a sassit. A vállalkozó szelleműek harminc éven át ingyen lakhatnak itt, arról pedig, hogy hogyan tovább, majd a hosszú határidő lejárta után állapodnak meg. Örökre itt senki sem lehet tulajdonos, mert az UNESCO 1993-ban a világörökség részének nyilvánította a sassit. A rang kötelez: a beköltözők nem bonthatják meg a környezet harmóniáját, az ajtókat-ablakokat csak zöldre vagy barnára festhetik, antennákkal, parabolákkal nem csúfíthatják el a tetőket.

Háromezren lakhatnak a sziklalakok összevisszaságában, s kőbe vájt vendéglők, vendégházak sora csalogatja azokat, akik a letűnt idők hangulatára vágynak. És egy skanzenház is, ahol rá lehet csodálkozni, hogyan nyomorogtak egykoron együtt egy légtérben a haszonállatok és a szegény emberek.

tera, főleg az elmúlt két évtizedben, határozottan megindult felfelé a lejtőn: a belváros utcái takarosak, a Levi által elátkozott maláriának már nyoma sincs, a délen általános 20-25 százalékos munkanélküliséggel szemben az emberek “csupán” 15 százalékának nincsen állása. A csávából az idetelepült bútoripar és élelmiszer-feldolgozás húzta ki őket.

Csakhogy a feketeingesek Levit nem a ma már éledező, s ha Isten és a kínai asztaloskonkurencia is úgy akarja, talán lábra kapó Materába, hanem egy Alianónak nevezett (a könyvében Gaglianóként szereplő) faluba száműzték, ahol az élet még az itteninél is sivárabb volt. A település a térképen közelinek tűnik, ám a kanyargós, egykor haramiák által figyelt hegyi utakon legalább kétórányi autóútra van a várostól. A szlalom azonban megéri a fáradságot: errefelé ugyanis kaktuszból van a kerítés, és az olajfaültevények mellett agávék terpeszkednek az idén huszonöt fokos basilicatai decemberben.

Az út elvisz egy hegytetőre épült kísértetváros mellett is: ez Craco, egy XIII. században alapított település, amelyet a hetvenes évek elején földcsuszamlás miatt teljesen ki kellett üríteni. A hegyoldalban megkapaszkodó barnásvörös város tetején, egy kiálló szirthez igazodva négyszögletű őrtorony és megroggyant templom áll. Kiszerelt órájának sötét üregével fürkészi a tájat. Repedezett falú, életveszélyes házainak kitört üvegű ablakai követik tekintetét a már-már giccsesen festői lankákon. Craco alsó utcáit vastagon borítja a kecskeürülék; itt már csak jószágot tartanak a környékbeliek. Az elhagyatott városban egyetlen öreg él, Bianca nevű korcs kutyájával.

Ez az a hely, ahol Gibson filmjében a gyermekek által megkergetett Júdás fel-akasztotta magát.

Naplemente után érjük el Alianót. A település egy meredek kőfal fölé épült, és tipikusan városkaszerű olasz község. Aliano főterének takaros kövezetén, a kovácsoltvas kandeláberek fényében fekete kendős, szégyenlős asszonyok sietnek dolgukra, az utcára kitett székeken apró termetű férfiak üldögélnek az enyhe alkonyatban. Az ember valóságos óriásnak érzi magát közöttük.

Élőhalottak temetője az. Valamikor tizenötezren lakták, de már csak ötezren maradtak – mondja a szomszédos község vendéglőse, akinél egy tányér tésztára és pohár vörösborra megálltunk. A téren ücsörgő és a kocsmában kártyázó alianói kis öregek rákontráznak erre: a fiatalok kitanulnak, aztán elmennek innen.

Szavaik egybecsengenek azzal, amit a házaik felett elterülő, pislákoló örökmécsek fényétől sejtelmes hegyi temetőjükben nyugvó Carlo Levi már hat évtizede vetett papírra az “olasz Puszták népében”: “A valamirevaló fiatalemberek és mindazok, akikben egy kicsit mozog valami, itthagyják a községet. A kalandosabbak Amerikába mennek mint parasztok; mások Nápolyba vagy Rómába, és soha többé nem jönnek vissza. Itthon csak az alja marad, akik semmire sem jók: a nyomorékok, az ügyetlenek és a lusták; az unalom és a mohóság gonoszokká teszi őket.”

Levi, aki tollával a basilicatai parasztvilág lelki mélységeit, ecsetjével pedig arcait örökítette meg, így ragadta meg a legszegényebbek közül való olasz tartományban ma is ott lappangó pesszimizmust:

“Mi nem vagyunk keresztények – mondják ők -, Krisztus Eboliban rekedt. Keresztény a parasztok nyelvén embert jelent: ez a közmondásszerű mondat, mely olyan gyakran hangzott el ajkukról, tulajdonképpen a kisebbrendűségi érzés kifejezése (..) Ennek a mondásnak azonban van a jelképesnél mélyebb jelentése is: a szó szerinti. Krisztus valóban Eboliban rekedt, ott, ahol az országút és a vonat elhagyja a salernói partszegélyt és a tengert, és Lucania elhagyatott földjére érünk. Krisztus sohasem érkezett el ide, és nem ért ide sohasem az idő fogalma, a lelki élet, a remény, az ok és az okozat közötti kapcsolat felismerése, az értelem és a történelem, Krisztus nem ért ide, ahogy nem jöttek el idáig a rómaiak sem, akik csak a fontos utakat szállták meg, és nem hatoltak be a hegyek közé, és nem értek el idáig a görögök sem, akik a régi Metapontum és Szibarisz tengerpartján uralkodtak. A bátor nyugati emberek közül senki sem hozta el ide a mozgásban lévő idő fogalmát, az állami mindenhatóság hitét és a cselekvés vágyát. Ezt a földet csak a hódítók, ellenségek és tájékozatlan látogatók érintették. A paraszti robotban az évszakok éppen úgy váltják egymást, mint Krisztus előtt háromezer évvel: ezekhez az elmaradott szegényekhez nem jutott el semmiféle emberi vagy isteni üzenet. Más nyelvet beszélnek: a mi nyelvünk itt teljesen érthetetlen. A nagy utazók nem jutottak túl saját világuk határain, csak saját lelkük, a jó és a rossz, az erkölcs és a megváltás ösvényeit futották be. Krisztus behatolt a zsidó erkölcsiség pokoli alagútjába, hogy megnyissa kapuit és hogy megőrizze az örökkévalóság számára. De erre a bűn és megváltás nélküli sötét földre, ahol a rossz nem erkölcsös, hanem földi fájdalom, amely benne ragad az életben, Krisztus nem hatolt be. Krisztus Eboliban rekedt.”

(Mária Béla fordítása)

Azóta sok víz lefolyt a Bradano folyón. Basilicatában a Levi által megművelhetetlennek gondolt homokhátakat feltörték az agrárgépek, de az ipar is megkapaszkodott, sőt olajat találtak. A vonat is eljutott Materába. Igaz, csak egy nyomsávon, s nem a fejlettebb tirrén tengerpart, vagyis Eboli felől, hanem az adriai Bariból.

Krisztus is eljutott ide. Még ha nem is vasúton és nem is személyesen, de Pasolininél a spanyol Enrique Irazoqui, Gibsonnál pedig az amerikai James Caviezel képében. Míg azonban a homoszexuális és kommunista olasz rendező alkotása jobbára csak a kifinomultabb hazai celluloidínyenceket vonzotta ide, addig nagycsaládos és óhitű katolikus amerikai kollégája valóságos zarándok-áradatot indított el. A vadonatúj kegyhely keresőinek dagálya húsvétkor tetőzött. Michele Capiello, a Turismo Matera igazgatójának becslése szerint idén negyven százalékkal több látogató érkezett, mint tavaly. A világ minden tájáról jöttek, a tengerentúlról és távoli kontinensekről, de a leginkább megint csak Olaszországból.

Éjszakánként százharminc euróért bárki megaludhat Gibson vagy – ami talán még izgalmasabb – a Mária Magdolnát megtestesítő Monica Bellucci ágyában, s a kíváncsiakat szívesen elvezetik ott, ahol a filmbéli utolsó vacsora, a Via Crucis és a Golgota volt. (A Getsemáne – kertet és a természetfölöttien hústépő megkorbácsoltatás helyszínét nem láthatják, mert azokat már rég elbontották, és különben is: a római Cinecittában voltak.) A materaiak, főleg az idősebbek, szelíd, régimódian vallásos népek, akik szívesen veszik a hittestvérek érkezését. Így mondja Angelo Tatavanni atya, az itteni San Rocco-templom plébánosa, aki a forgatás alatt Caviezel gyóntatója volt.

– Angelo pontosan emlékszik rá, hogy a színész minden reggel meggyónt és megáldozott, s a felvételekre is magával vitte őt.

Caviezel nem csupán egy szerepet akart eljátszani, hanem lelkiekben felkészülve szeretett volna belépni Jézus személyiségébe.

– Caviezelbe egyébként, legalábbis a világsajtóban az általa elterjesztett legenda szerint a forgatás közben belecsapott a villám. Véleménye szerint azért, mert nem végezte el a materai pappal a megszokott szertartásokat.

Ám bármilyen jól beszél is angolul Don Angelo, Gibson nem hozzá fordult lelki segítségért, hanem Rómából hozatott magának egy francia papot. A kilencvenesztendős, s az európai előkelőségek világában otthonosan mozgó Jean-Marie Charles-Roux atya a II. vatikáni zsinat előtti liturgia szerint misézett neki – latinul.

Mel Gibson ugyanis már jóval a forgatás előtt elárulta, hogy “báránybőrbe bújt farkasnak” tartja a Vatikánt. Szavainak értelmét apja, Hutton világította meg, aki (amellett, hogy kétségbe vonja a holokauszt áldozatainak általánosan elfogadott számát) kijelentette, hogy a katolikus egyház negyven évvel ezelőtti reformját a zsidók és szabadkőművesek összeesküvésének tekinti, s ezért a XII. Pius utáni pápákat nem ismeri el.

Ezért is okozott világszerte meglepetést januárban az a hír, hogy II. János Pál, miután egy szűk körű vetítésen megtekintette az év legvitatottabb, heves vallástörténeti és politikai vitákat kirobbantó filmjét, kijelentette: “Ez úgy van, ahogy volt!”. A Szentszék sietett azonnal cáfolni a Karol Wojtylának tulajdonított mondást, leszögezve, hogy a pápa nem foglal állást művészeti alkotásokkal kapcsolatban. Utóbb kiderült, hogy az állítólagos pontifexi értékítéletet maga A passiót elkészítő Icon Productions repítette világgá.

Hogy miért? A válasz egyszerűnek látszik: a szokatlan, latin és arámi nyelven leforgatott és zsidóellenességgel is megvádolt filmnek az év elején még nem volt biztos közönsége, nem voltak biztos forgalmazói. Márpedig a világ egymilliárd, Rómára igazodó katolikus hívője óriási potenciális felvevőpiacot jelent, a filmmel kapcsolatos hírverés pedig globális ingyenreklámot. Így volt-e vagy sem; a 25 millió dollárból leforgatott film máig csak a mozijegyek bevételeiből 625 milliót hozott Gibson konyhájára – ezzel a világ tíz legnagyobb kasszasikere közé emelkedett -, és A passiót az Oscar-esélyesek között emlegetik.

erről nemigen esik szó Materában. Itt a helyi legendárium inkább azt tartja számon, hogy Mel Gibson nem volt kirekesztő. A rendező a latin nyelvű misékre rendre meghívta James Caviezelt és más olyan szereplőket is, aki a tridentista rítust elhagyva imádják az Urat. Mi több, beinvitálta Rosalia asszonyt is.

A szállodatulajdonost meghatotta a gesztus, s az archaikus szertartás szépsége. Rendben el is járt a misékre, mígnem egyszer felvitt magával egy párnát, hogy térdeit megkímélje a kemény padlón való térdepléstől. Miután Gibson hideg kék szeme észrevette e bűnös puhányságot, nem hívta meg többé.

De Rosalia nem tart haragot; ezt bizonyítja az Albergo Italia halljában kiakasztott fotó is, amelyen ott mosolyog a rendező mellett. Mi több, úgy gondolta, hogy szállodájában a Gibson gerjesztette konjunktúrát még meg is fejeli egy kissé; s a fogadópulttal szemben felállított egy kis kivilágított vitrint, amelyben a hely szelleméhez illő ékszereket helyezett el, bizonyos Giusy Simeone alkotásait.

A kirakatban a Krisztus kezeit átjáró szögek kicsinyített, csillogó, ezüst másolatai kínálják magukat – gyűrű, fülbevaló vagy nyakláncfüggő formájúra görbítve.

Matera-Craco-Aliano, 2004. december

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.