Forrás: NOL

A másság békéje

Bitó László, 2004. december 24. 00:00

Kép: Tettamanti Béla

Már évek óta rendszeresen imádkoztunk a békéért, de a háború egyre kegyetlenebb és közelibb volt. Este elénekeltük, hogy ‘…békesség, békesség a földön az embernek’, majd kioltottuk a karácsonyfa gyertyáit, megragadtuk legkedvesebb ajándékainkat – a nővérem, Buci és én pár könyvet -, és lementünk a villánk alagsori lakásában berendezett ‘óvóhelyre’.

Pedig nem is volt légiriadó. Bár lehet, hogy volt, csak nem emlékszem: negyvennégyben a szenteste napján mintha már nem hallottunk volna szirénát. És utána sem, nagyon sokáig. Ágyúzást, belövések robbanását annál inkább. Lementünk.

Most, hatvan évvel később, tudom, hogy az angyali üdvözlet nem isteni ígéret volt, hanem annak az évezredes, soha be nem bizonyosodó reménynek, álomnak a szavakba foglalása, hogy valami isteni, túlvilági hatalom vagy annak küldöttje, Messiása, Khrisztosza elhozhatja nekünk az örök békét. Jelesül: ha egy földre született isten – Mitra vagy Jézus – az életét adja az emberiségért, az megváltást hozhat. Példáját követve – ha arra kerül a sor – nekünk is életünket kell adni az örök békéért. Innen a sok évezredes hit, hogy egy végső – ha kell, apokaliptikus – küzdelem a gonosz erőkkel meghozza az örök békét.

Vajon e feltételezés mögött volt valaha is bármi ésszerűség? Volt. És van, hiszen igaz, hogy a békének mindig az vetett véget, hogy rajtunk kívül mások is vannak ezen a világon. A másképp gondolkodók, más isteneket imádók, másképp viselkedők: embernek nem is tartható barbárok. Ha legyőzzük, megtérítjük, civilizáljuk őket, ha a mi gondolkodásunk elfogadására kényszerítjük, saját birodalmunkba vonjuk őket, eljön az örök béke: a Pax Romana. Az ezeréves harmadik birodalom vagy a világ proletárjainak örök békéje.

Az internacionálé, a katolicizmus, az ökumené mind egyet jelent: egyetemességet. Ha az egész emberiséggel elfogadtatunk egyazon gondolkodásmódot, világnézetet, hitvallást – ha az egész emberiség eggyé válik -, miért lennének további háborúk? Még testvérháborúk is csak akkor robbanhatnak ki, ha a testvérek valami lényegesben – véleményben, hitben, szokásokban – különböznek egymástól. Tehát a másságot kell megszüntetni. Ha békét akarunk, erre kell törekednünk. Minden ellenségeskedés oka a másság – az, hogy vannak másként gondolkodók, más hitűek, más nyelven beszélők, más párthoz tartozók. Mert hitünk és zsidó-keresztény kultúránk gondolkodásmódja szerint Isten mindünket saját képmására – vagyis egyformának – teremtett, csak aztán a mennyekig érő tornyot építő kevélységünk miatt zavarta meg nyelvünket, hogy ne értsük meg egymást.

Pedig a másság nem Isten büntetése. Sőt ma már tudjuk, hogy éppen a Teremtő alkotásának, az alkotás folyamatának – melynek során mi is létrejöttünk – az élővilág fejlődő kialakulásának, az evolúciónak alapfeltétele és lényege a másság. Ez a lényegi biztosítéka fennmaradásunknak is: a nagy pestisjárványok vagy a spanyolnátha idején – amely több életet követelt, mint az első világháború – öröklött, istenadta, genetikai másságunknak köszönhető, hogy nem mindenki veszett oda. Afrikában szintén a genetikai másság védte meg a népesség nagy részét a maláriától, még ha ez a másság más bajt – sarlósejt-anémiát – okoz is.

A biológiai másság szerepe emberré válásunkban, fajunk fennmaradásában és szaporodásában ma már bizonyított tény. És gondolkodásbeli – szellemi, érzelmi, tehetség- és hajlambéli – különbözőségek nélkül vajon létrejöhetett volna civilizációnk? Hol volna a kultúránk, ha Michelangelo nem lát mást a kőben, Szent-Györgyi a paprikában, Heisenberg a részecskékben, mint kortársai? Ha egyetlen Gandhi vagy Martin Luther King sem születik soha erre a világra, hol volnánk? Jó ez a másság: nélküle nem lenne érdemes élnünk.

Tehát, ha egy isteni küldött – angelos vagy Messiás – felajánlaná, hogy megszüntet minden másságot és ezzel minden további civakodást, ellenségeskedést, konfliktust, háborút, elejét veszi a végső, apokaliptikus leszámolásnak, a gonoszokat elpusztító végítéletnek – elfogadhatnánk az ajánlatát? Élhetnénk-e érdemes életet, ha feladjuk a másságot az örök békéért?

Végiggondolva, hogy ma már olyan pusztító erők birtokában vagyunk, amelyekkel nemcsak összes ellenségünket, de egyben magunkat is kiirthatjuk, talán mégis el kellene fogadnunk e mennybéli, csodaszerű örök béke esélyét. Akár a másság feláldozásának árán.

De megszüntethető-e hosszú távon a másság? A több ezer éves törekvés mások eltiprására semmi jóra nem vezetett: a legkegyetlenebb inkvizíció, a legnagyobb világégések után is mindig – újra és újra – felüti valahol a fejét a másság: be kell látnunk végre, hogy hiába küzdünk ellene. Ideig-óráig eltörölhetünk egy-egy eltérő sajátságot, különbözést a föld színéről, felőrölhetjük magunkat ebben a küzdelemben – s a félelem a másságtól gyűlöletté fajulhat -, de állandó újraszületését nem akadályozhatjuk meg.

Törekvésünk saját világnézetünk – vallásunk, teológiánk, ideológiánk – egyetemes elfogadtatására valóban növelheti és egybeforraszthatja táborunkat, de ezzel csak növeljük a ‘mieink’ és a többiek, a ‘mások’ közötti látszat- és lényegi különbözőségeket, feszültséget.

Van azonban más lehetőség is: a másság elfogadása. Sőt kultiválása. Például a klasszikus ökumené ellentéte. Mert amíg tízezer ember ezerféleképpen gondolkodik, százféleképpen imád tíz istent – vagy tízféleképpen egyet -, addig kisebb a valószínűsége, hogy két táborra szakadva egymásnak esnek. Mindenképp kisebb ennek az esélye, mint ha a tízezerből ötezret rávennénk, hogy fogadja el a mi gondolkodásmódunkat, a mi egyedül üdvözítő vallásunkat, és ezzel őket a másik ötezer ellen fordítjuk. Ezért volna fontos az Istenhez – vagy a bármely néven nevezett transzcendenciához – való viszonyunknak olyanynyira magánüggyé, egyénivé válnia, hogy akár mondhatnánk is: a tízmilliós országban tíz-, a százmilliósban százmillió hitvallás létezhet.

Igaz, az egyneműség, az egyetemesség – a megvalósuló katolicizmus, internacionálé – is elhozhatná az örök békességet, csakhogy a sokféleségből a kétféleség ütközésén keresztül visz az út az egyféleséghez. És ha elérjük is akár csak egyetlen térségben, mondjuk egy kontinensen az egybehangzó egyetemességet – a katolicizmust -, a másság bennünk oly kiirthatatlan, hogy előbb-utóbb akár egyetlen másként gondolkodó is megindíthat kristályosodásszerű folyamatot, amelyben a legapróbb mag is elegendő a hasonló elemek spontán elkülönüléséhez a túltelített oldatból.

Az egyféleség vagy nem érhető el, vagy nem tartható fenn. Az egyházak egy csoportjának közeledése egymáshoz (mert az ökumené mai fogalma ezt jelenti) csakis a tőlük eltérő nézetet-hitet vallók elleni összefogáshoz vezethet. Vagy annak látszatához. Amiként a politikai spektrum egyik oldalán álló politikai pártok egybeolvasztása a táboron belüli másság mesterséges csökkentéséhez – vagy annak látszatához – vezethet. Ezzel azonban nyilvánvalóan kiéleződik az ellentét a másik táborral. Mai politikai nyelven szólva: amilyen mértékben bármelyik oldal sokszínűsége beszűkül – élesedik szembenállásuk.

De még a népesség kettéoszlása is elfogadható, ha a kétféleség csak embervoltunk egy aspektusára vonatkozik. Az Egyesült Államokban például a politikai kétpártrendszer nem vezetett társadalmi megosztottsághoz, mert egyéb (például vallási) síkon más volt a tagolódás. Csak az előző választási ciklusban lett nyilvánvaló (amire legtöbben csak a mostani választások után figyeltek fel az USA-ban is) a vallási és a politikai elkülönülés végzetes egybecsúszása: a politikai konzervativizmus és a vallási fundamentalizmus egymásra találása. A vallás tehát már nem magánügyként jelenik meg, hanem egy politikai kampány szerves részeként. Sőt a választási győzelem mérhetően meghatározó részeként. És ami a vallások spirituális lényegét tekintve a legkárosabb: a felekezetek többnyire anyagilag is érdekelt vezetői, a gyakran még nagyobb tábort megszólító tévéprédikátorok szinte ellenállhatatlan, végzetesen korrumpáló politikai befolyásra tesznek szert azzal, hogy minden más szervezetet messze meghaladó arányban képesek híveiket nemcsak az urnákhoz vezérelni, de ott adott pártra szavaztatni.

A politikai és vallási elkülönülés egybeesése, öszszeépítése igen veszélyes társadalmi megosztottsághoz vezethet. Talán éppen ezt a veszélyt (is) sejthették az alapító atyák, amikor az Egyesült Államok alkotmánya egyik alaptételében szétválasztották az egyházat és az államot. Az eddig tiszteletben tartott norma azonban ellentétes a fundamentalista gondolkodással, és anyagilag gyakran hátrányos is számukra: tehát kijátszandó.

Ideje belátnunk: nem a másság elutasításában, hanem épp ellenkezőleg, annak tudomásulvételében, elfogadásában rejtőzik a megoldás.

De hogyan?

Kezdhetjük mindjárt a karácsony ünneplésével. Hiszen ha van napja az esztendőnek, amelyet sokféle másságunk feladása nélkül ünnepelhetünk meg mindannyian, az kétségtelenül a leghosszabb éjszakát követően újjászülető fény és melegség forrásának a napja. A Sol Invictusé. Mert akármilyen sokfélék vagyunk is, ebben nem különbözünk: a nap melege nélkül nem élhetnénk. Persze a levegő oxigénje nélkül is csak pár percig, víz nélkül is csak pár napig, de melegség nélkül egy percig sem. A nap melegétől megfosztott föld közel abszolút zéró fokán pillanatok alatt kővé fagynánk.

Nem véletlen, hogy a katolikus egyház ezt a – Római Birodalomban mindenütt ünnepelt – napot, az örökkön-örökké újjászülető Napisten, Mitra legnagyobb ünnepnapját választotta Jézus születésnapjául, és székhelyét, sőt magát Szent Péter bazilikáját és sok más templomát Mitra-szentélyek fölé építette. Ennek az Egyistennek a keresztjét és más jelképeit viselték a római katonák a pajzsukon, hatalmi jelvényeiken. Ennek az Egyistennek a kultusza fogta össze, vitte győzelemre a légiók Perzsiától Galliáig toborzott zsoldosait. A Sol Invictus-hit és rítusai – köztük a legfőbb a Nap újraszületésének karácsonyi ünneplése – fogta össze a római katonák kulturális sokféleségét.

Legyünk újra napimádók? Fohászkodjunk megint Mitrához vagy Rához, hogy a másságok békességet kínáló elfogadása, netán kultusza közepette a mindeneket éltető fény tartson együtt minket?

Nem. Erre nincs szükség. Magunknak tartsuk meg saját hitünket Istenünkben, a Transzcendenciában, akiben-amiben hiszünk, képesek vagyunk hinni – aki-ami szívünkben lakozik, nem pedig csak szánkból öklendezzük a világra -, és azon felül is tanuljuk meg hódolattal és tisztelettel fogadni a csodát, mindünk örökségét: a világegyetem és benne naprendszerünk életteremtő csodáját.

E bámulatos, közös örökrész minden eleméből áradó, gondviselő sugárzása és mindennek a felismerése-elfogadása révén lehetünk mindannyian, minden különbözőségünkkel egyetemben, békességre vágyó embertestvérek. Ezt az egyetemességet, igaz ökumenét ünnepelhetjük mindannyian – tekintet nélkül felekezetekre és világnézetekre – karácsonykor, az örökkévaló Fény ünnepén.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.