Forrás: NOL

Amikor a hegy megy Mohamedhez

Elfriede Jelinek művei Ausztriában nem lettek népszerűbbek

Szászi Júlia, 2004. december 10. 00:00

Ritka kirakat Bécsben — mérsékelten örülnek az osztrákok

Ez a tipikus esete annak, amikor a hegy megy Mohamedhez: Horace Engdahl, a Svéd Akadémia titkára Bécsbe utazik, hogy hazája ottani nagykövetségén átnyújtsa az idei Nobel-díjat Elfriede Jelineknek.

Az esemény egy héttel követi majd a mai stockholmi ünnepséget, amelyen videofelvételről adják Jelinek A partvonalról címmel előre felvett beszédét. Az írónő nemhogy repülőre, de még villamosra se igen ül, amióta a díjat kapta, igaz, a korábban adott, oly ritka interjúk egyikéből legalább megtudható, mi áll e szorongás hátterében.

Jelinek műveit a Nobel-díj – legalábbis Ausztriában – nem tette népszerűbbé. Nem feltétlenül azért, mert a hivatalos Ausztria az első udvarias megnyilvánulások után inkább hallgat, a folyton pellengérezett politikusok továbbra se tudnak mit kezdeni ezzel a kellemetlen, indulatokkal túlfűtött személlyel. Inkább arról van szó, hogy az olvasó emberek többsége megrántja a vállát, s azt mondja: örül az Ausztriát ért megtiszteltetésnek, de depresszióból önellátó, a sziporkázó nyelv ellenére szívesebben olvas, hall színpadról kevesebb sötét indulatot. A könyvesboltok se öltöztek Jelinek-díszbe, legfeljebb elvétve – például egy eléggé kihalt bécsi belvárosi utcában, a kicsiny, de magas színvonalú Kolisch-könyvesboltban – bukkantam Jelinekkel megtűzdelt kirakatra. Az Irodalom Háza és az Akademietheater – a Burg kamaraszínháza – azonban a mai napot a friss Nobel-díjasnak szenteli. Utóbbi a Mű című darab színrevitele után az írónő neves barátainak pódiumbeszélgetésére vár közönséget. Jelinek persze nem lesz ott – mint mondja, az iránta megnyilvánuló szeretetet csak akkor tudja elviselni, ha megfelelő a távolság. Egyébként is minden kapcsolatfelvételt testi sértésnek érez, ezért képtelen kimozdulni, hiszen amióta a Nobel-díj miatt felismerik az utcán, sokan hajlamosak megszólítani. Az ismertség elől Münchenbe menekült, ott vészelte át a nehéz heteket. Igaz, néha engedett, és fogadott újságírót. Olyat is, akinek valóban kinyílt ez a különös, komplexusoktól gyötört asszony. A Münchenben élő osztrák származású irodalmár-újságíró André Müller részesült ebben a megtiszteltetésben, ő az, akit évekkel ezelőtt készített interjúja óta Jelinek igazi beszélgetőpartnernek fogad el. Értékeli, és hasonlóképpen viszonozza kérdései nyers őszinteségét. A magánszférát is érintő titkokat tud meg az olvasó, olyanokat, amelyek segítik Jelinek munkásságának megértését. A gyermek- és ifjúkorát megkeserítő anyai terrorról, csodagyerekké nevelési kényszerről beszélt már, sokkoló azonban, ahogy elmondja: 97 éves, utolsó idejében paranoid anyja négy évvel ezelőtti halála megkönnyebbülés volt, ám túl későn következett be ahhoz, hogy hatásától megszabaduljon. Ma is retteg az emberektől, csakis az írásba menekülhet – válium, bétablokkoló és antidepresszáns nélkül nem létezhet, s van olyan műve – az iraki háború elleni Bambiország -, amelyet egyetlen drogkábulatban írt. Amikor Müller idézi a Vatikán kommentárját, hogy tudniillik kár volt a Nobel-díjat egy neurotikus nihilistának adni, nem cáfolja a minősítést. Inkább sajnálkozik: a Vatikánnak a gyengét, az elesettet kellene támogatnia – mondja.

Harminc éve él – igaz, nem mindennapi – (táv)házasságban német férjével, ez azonban eredendő feminizmusát nem befolyásolja. Lenézi a férfiakat, felfújt hólyagoknak tartja őket, gyűlöli a férfitársadalmat, amely elképzeléseit rákényszeríti a nőkre. És fél is a férfiaktól, nők között jobban érzi magát. Szívesen lenne leszbikus, de hát szexuális ösztöneinek nem képes parancsolni – mondja.

Beszél nácigyűlöletének gyökeréről is: zsidó származású apja túlélte ugyan a vészkorszakot, de az ő ágán 49 rokont öltek meg. Innen ered a jóléti társadalom elleni engesztelhetetlen dühe: ahol a fasizmus így befészkelte magát, ott nincs joga az embereknek nyugodtan s boldogan élni. A zsidó kultúra kiirtása pedig akadályozza művei megértését is – úgy véli: a németek, az osztrákok nem értik az iróniát, nincs humorérzékük.

Retteg a hosszú élettől, s anyja példáját látva tudatosan készül rá, hogy majd időben végez magával. Tudja, hogy öregszik, és már gondolt rá, hogy felhagy a feltűnő sminkkel, a kihívó frizurával és öltözködéssel – de tulajdonképpen minek is? Tollát a bosszú és a gyűlölet vezérli – mondja higgadtan -, íróasztala mellől háborúzik a normális életet élő emberek ellen – akiktől irigyli a kényelem élvezésének képességét. Ihletője a negatívum, pozitív dologról, érzésről nem tud írni. Hogy a Nobel-díj változtat-e ezen? Ugyan. Ugyanúgy nem mer beülni egy színházba – mert sokan vannak, és bezárják az ajtókat -, és bármennyire szeretne egyszer New Yorkba utazni, fel nem ülne egy repülőgépre. Az ottani rohanás, zaj, lüktetés különben is azonnal megölné. Egyetlen vágya, hogy véget érjen e rendkívüli állapot, és ismét bezárkózhasson íróasztala mellé.

Bécs, 2004. december

Szászi Júlia

A nevezetes napra az Edition Präsens kiadásában megjelenik a Jelinek-bibliográfia. A csaknem 700 oldalas kötet műfajok és témák szerint sorolja fel – egy-egy esetben idézettel kiegészítve – mindazokat a műveket, amelyek az 1967-es első publikálás óta megjelentek, beleértve a kevéssé ismert esszéket, Jelinek saját fordításait, műveinek idegen nyelvű kiadásait, a vele készült interjúkat, a róla írt cikkeket, sőt az általa komponált zenedarabok kottáit is. A kötetet szerkesztő Pia Janke, a Bécsi Egyetem germanisztika tanszékének professzora szeretné, ha végre Jelinek irodalmi értéke, fantasztikus nyelvhasználata kerülne a figyelem középpontjába. Az írónő egyébként a stockholmi akadémián felvételről elhangzó beszédében ígéretéhez híven nem politizál. Azt elemzi, hogy az író-alkotó a társadalmon kívül áll, és mivel élni nem tud, helyette ír.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©