Forrás: NOL

Üldözöttek a művészetben?

Rózsa Gyula, 2004. december 4. 00:00

Bokros Birman Dezső: Ruth és Noémi, 1944, bronz

Na, most itt nagyon pontosnak és nagyon érzékenynek kell lenni, mert minden félreérthető szó sérthet, és minden végig nem gondolt gondolat bánthat; megbánthat túlélőket és egy rettenetesebb kategóriát, a ‘még ma is élhetnének’ csoportját.

– A látogató ezzel a készültséggel nézi végig a Holokauszt a magyar művészetben című kiállítást a Zsidó Múzeumban, amelynek legmegrendítőbb része alighanem Bálint Endre karikatúrasorozata. Nem klasszikus műfaj és nem briliánsan egyéni megvalósítás – éppen ezért. Bálint Karikatúrák bajtársakról, Esztergom-tábor 1943 című ciklusa csak rajzi felkészültségben üt el a szokásos lövészárok-portretírozástól, ‘a zászlóalj Munkácsyja’ örök figurájának humoros életművétől. Itt van a nagyfogú vihogós, minden körlet minden viccének céltáblája, a finombajszú, szemüveges ügyvédféle, aki igazából sosem érti, hogy mi történik vele, és miért van a fején a Bocskai-sapka, itt a jóarcú korrekt, aki komolyan és lelkiismeretesen hajtja végre a parancsokat, és azért röhögnivaló, mert nem tudja, hogy ebből haszna nem lesz. Katonahumor, kaszárnyahumor, vaskosságokkal és kiszólásokkal, amely vaskosságok és aranyköpések mindig kicsit falsak és szánalmasak, ha olyan reménytelenül civilek, értelmiségiek erőltetik magukra, akikre ráerőltették az uniformist és a háborút. Ráadásul – és ez teszi szívszorítóvá a sorozatot – ezekre a bajtársakra még csak rendes uniformist sem adtak negyvenháromban, csak munkaszolgálatos katonasapkát. A vitéz Somogyvári Gyulá-s katonakedélyre óhatatlanul rátelepszik az akkor művész és modell által még aligha sejtett, de a mai néző számára rettenetes tudás, hogy Esztergom-táborból nem is a lövészárokba, a frontra vezetett az út, hanem a még bizonyosabb pusztulásba – erről kellene szólnia a kiállításnak.

Az nem okozhat hiányérzetet, hogy az összeállításnak nem minden műve támogatja a címet, szól a holokauszt eseményeiről, színhelyeiről, áldozatairól és tetteseiről. Bálint atelié-rögtönzései (milyen tragikusan vérlázító már a műfajjelölés is ebben az összefüggésben) bizonyítják, hogy felettébb indirekt műformákban és nagyon kevéssé konkrét tematikával is lehet katartikusan felidézni a rettenetet. Talán nem is volna elviselhető, talán fásulttá is tenne három teljes terem lágerekről és lágerekben történtekről. Hanem a kiállításrendezés itt a másik végletbe esett. Halálmenetekről, bevagonírozásról, doktor Mengeléről és csendőr-közreműködésről alig néhány képnek van mondanivalója, és az áttételesebb, a szimbolikusabb feldolgozások száma is zavarba ejtően kevés. Olyanoké, mint Anna Margit Önarckép késsel című kompozíciója, amelyen a hidegfényű vágóeszköz úgy hasít bele a korai Anna-képek kerekded, lomhán tektonikus, máshol oly asszonyosan érzéki közegébe, mint a megszokott címbe a kés szó – egyszóval ebben a műben benne a kor minden fenyegetettsége történetek nélkül is. Akkor is, ha a kiállítást rendező S. Nagy Katalin sem ehhez, sem egyetlen más műhöz nem ír évszámokat; a datáltakhoz sem.

Ámos Imre máglyás, égő fahasábos grafikáin és képein megrendülten tanulmányozhatja a néző, miként válik a boldogabb békeidők csak balsejtelmekkel teli általános szürrealizmusa sajgóan egyértelművé, ahogy közeledik, majd telik az ezerkilencszáznegyvenes évtized – az áttételes művek vádtartalma nem kevesebb, mint a következő terem mednyánszkys, rudnays deportálásképeié. Vajda késői, vonagló látomásai ma legalább annyira konkrétak nekünk, mint a negyvennégyes halálvonat-skiccek rövid sikolyai – de hogyan került velük egy falra Scheiber Hugó életélvező, dölyfös önarcképe és Berény Róbert finoman polgári, csíkos öltönyös portréja Perlrott-Csaba Vilmosról? A vállalt tematikát nagyjából kimerítettnek látva, a kiállítás nézője először arra gondol, hogy a rendezőnek kevés alkalmas mű állt a kezéhez, ezért töltötte fel a tárlatot témában-hangulatban nem feltétlenül idekívánkozó darabokkal. Az előzőekhez képest: Anna Margit csaknem pikáns-nőstényes Önarcképével, Bálint szép Virágárus asszonyával, Ámos habos-csipkés gyöngédséggel teli Anyám és énjével, Farkas István Balatoni emlékével. A sok kakukktojás-mű láttán aztán megfogan, lerázhatatlanná válik a kínos balsejtelem. A nézőnek, noha igen csekély a jártassága a művészek származását illetően, minthogy ilyen jártasságra szert tenni soha nem igyekezett, idő múltával hiányos ismeretei alapján is fel kell tűnnie, hogy itt alighanem ezen ismeretek alapján történt a válogatás. Bekerült az önportré, parki életkép, zsáner, ha az alkotója üldözött volt vagy lehetett volna, ha – ne legyünk körülményesek és farizeusok – zsidó. Ha valaha valakik annak minősítették. És nincsenek ott a Holokauszt a magyar képzőművészetben kiállításon a magyar képzőművészet monumentális holokauszt-alkotásai ellenkező esetben. Ott van a termekben Diener-Dénes posztimpresszionista önarcképe, talán mert kalapot visel, Bokros Birman pompás kettős női aktja, nyilván, mert ótestamentumi címet kapott, ott – ez a már-már tragikomikus – egy posztimpresszionista vászon, amelynek címe, de tárgya sem több, mint: Goldmark szülőháza Keszthelyen.

Nincs ott Kondor Béla sorozata, Makrisz szobrászata, Martsa Auschwitz-figurája, még Varga Imre sem, akinek pedig több főműve áll a Dohány utcai kegyeleti körzetben. A sor folytatandó, a modern magyar képzőművészet igazán sok és igazán nagyszerű művekkel adózott a közös tragédiának, az ország gyászának és szégyenének. És itt a közös szó érdemelne figyelmet. Mert lehet, jogos, kiállítást rendezni olyan szelekció szerint, amelynek egyetlen szempontja az alkotók életrajza, sorsa. Csak akkor ezt kell meghirdetni, vállalni, kiírni a cégtáblára. Üldözöttek a magyar képzőművészetben. Áldozatok a magyar képzőművészetben. A huszadik században történtek után nem biztos ugyan, hogy feltétlenül csak jó emlékeket kelt, ha festőket származási alapon különítenek el, ezt meg kellett volna gondolnia már tavaly is a múzeumnak, amikor hasonló megkülönböztetésben mutatta be Modiglianit és barátait. Most azonban fájdalmasabb dologról van szó. Ha minden tisztességes magyar ember vallja, márpedig vallania kell, hogy a magyar holokauszt nem zsidó, hanem súlyosan magyar ügy, hogy nem a fenyegetettek dolga csupán, hanem mindnyájunké, ilyen kirekesztő kiállítást rendezni több mint felületesség.

Kiállítást rendezni pedig kell. Tudva, hogy ilyenkor nagyon pontosnak és nagyon érzékenynek kell lenni, mert minden félreérthető szó sérthet, és minden végig nem gondolt gondolat bánthat.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©