Forrás: NOL

Páratlan színésznő

Színház

Stuber Andrea, 2004. december 3. 00:00

Kép: Bácsi Róbert László

‘A színház fiataloknak való. Az idő múlásával az egész egyre megalázóbb lesz. Maskarába bújni, úgy tenni, mintha nem az volnék, aki vagyok. Olyan szöveget elmondani, amit más adott a számba. Az ember végül elgondolkodik: hát hol maradtam én magam?’

A fenti tépelődés a Grace Allen nevű brit színésznőé és özvegyasszonyé, a David Hare nevű színdarabíró adta a szájába, mi pedig Vári Évától fogjuk hallani a Budapesti Kamaraszínház Amy világa című bemutatójában. Grace – akinek lányát, Amyt Verebes Linda fogja megformálni – kissé keserű, mert nemigen kap szerepeket. Ugyanez nem mondható el Vári Éváról, aki sikert sikerre halmoz az utóbbi években. (Meg hát már azelőtt is.)

– Épp harminc éve voltam tagja a Pécsi Nemzeti Színháznak, amikor 1993-ban igent mondtam a Budapesti Kamaraszínház hívására, és feljöttem Pestre – meséli Vári Éva. – Tudom, ha akkor nem mozdulok, most nyugdíjasként üldögélnék otthon a pécsi házamban, és néha a színház behívna egy-egy szerepre. Pesten viszont hirtelen érdeklődés támadt irántam. Nemzedékem számos színészét elfelejtették mára, engem meg ötvenen túl kezdtek megismerni. Ugyanakkor nem volt könnyű eljönni Pécsről – a pályám színtere, és persze minden fontos dolog ott történt velem: boldogság, boldogtalanság, házasság, válás -, de hát nem is jöttem egészen el. Örökös tag vagyok a Nemzeti Színházban, s játszom ott is egy-egy szerepet. Most például ezt a színésznőt az Amy világában, ugyanis a budapesti bemutatót követően Pécsen is színre visszük a darabot, részben azonos szereposztással. És a Pécsi Harmadik Színházat még nem is említettem, ahol szintén van egy kedves feladatom: Orbánnét alakítom a Macskajátékban. Sajnos elég ritkán: annyi felől érkezett a szereplőgárda, hogy csak elvétve tudnak bennünket egyeztetni, így még mindig csupán a nyolcadik előadásnál járunk.

Budapesten is elég sokat játszom. A legfrissebb munkám Az ügynök halálában Linda Loman szerepe, a Tháliában, a Nemzeti Színház produkciójában. Alföldi Róbert a színrevivő, akinek már első rendezésében, a Jó éjszakát, mama! címűben is benne voltam. Utána Arkagyinát bízta rám a Sirályban, hát ott a Csehov-darabnál nem mindenben értettünk egyet, de idővel elfogadtam az elképzelését. Most Az ügynök halálánál kicsit megdöbbentem, amikor megláttam, hogy hatalmas méretű bútorok alkotják a díszletet, de hamar megszoktuk. Néhány nap múltán olyan természetességgel járkáltunk az óriás fotelon, mintha világéletünkben ezt csináltuk volna. Operettsikere van az előadásnak. Jó érzés ez: egyszerű, emberi történetekkel is lehet hatni a közönségre.

Nem ritkán vagyok egyedül színpadon. Amikor először játszottam monodrámát – az Én, Shirley címűt -, attól tartottam, hogy senkit nem fog érdekelni egy nem szép és nem fiatal nő monológja. Nem lett igazam. Hogy a Piaf-estem nagy siker, az nyilván elsősorban Edith Piaf érdeme, meg a dalaié. De amikor a Rose-t rám osztották – akkor volt először rendezőm az izraeli Ilan Eldad, akivel most az Amy világában is dolgozom -, kétségbeesés fogott el: egy Amerikában élő, idős ukrán zsidó asszony gyásza, emlékezése – ki hallgatja ezt végig? Hát rengetegen. Némán, érzékenyen, megrendülten figyelő nézők tömegei. Hogy mitől megy nekem ilyen jól a monodráma mint műfaj? Talán attól, hogy személyes témám a magány. Ahogy az életben, úgy a színpadon is jól tudok egyedül lenni.

Bemutató: december 4-én az Ericsson Stúdióban.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©