Forrás: NOL

Londoni ruccanás 3.

Bächer Iván, 2004. november 27. 00:00

Kígyózó sor a Tate Modern GallerybenKép: Népszabadság – Fejér Gábor

Első pubunkból kilépve egy unokába botlottunk.

A gyerek föl volt készítve ugyan, de amikor repülés, emeletes buszozás után, idegen városban, idegen nyelven beszélő tömegben araszolva egyszer csak meglátta nagyanyját, bizony – ahogy mondják – igencsak megtelt a winchestere szegénynek.

A családegyesítés után indiai étterembe mentünk, aztán séta következett.

Ennek keretében betévedtünk egy közeli pályaudvarra, ahol zömmel városszéli vagy város környéki lakosok várakoztak viszonylatukra.

Afféle HÉV-állomás volt ez tehát, és este tíz óra. Az utasok nem a szerelvények között álltak a peronokon, nem is igyekeztek arrafelé, hanem valamenynyien a zsúfolt előcsarnokban szorongtak, és néztek egyfelé fordulva, mereven a kijelzőtáblákra, fölfele. Mint kiderült, Angliában, de legalábbis Londonban nem tudható előre az, hogy kinek-kinek melyik vágányról indul az ő vonatja. Hol a hetes vágányról gördül ki a szerelvény, mondjuk Hertford felé, hol a tizenhetesről. De hogy melyikről, az csak indulás előtt két perccel válik publikussá. Mikor aztán mozdul a tabella odafönn, akkor az érintettek észt vesztve kezdenek rohanni a megadott vágány felé, mert a vonat már indul is elfele. Aki nem elég fürge, az bizony lemarad. Elmagyarázták nekem, hogy az angol vasút meglehetősen gyalázatos lett, mióta privatizálták, pont olyan gyalázatos, mint a mi állami MÁV-unk, csak éppen nem nyolcvannal mennek a vonatok, hanem száznyolcvannal. Így aztán, ha baj van, akkor jó sokan halnak meg. Ezt a látleletet hazatértünk után pár nappal meglehetősen igazolni látszottak a híradások.

Kifigyeltem azt is, hogy errefelé nem ismeretes a becsületes resti intézménye sem, mi több, az állomások boltjaiban se kapni semmi alkoholt; a londoni ingázó kemény fából faragott, sokat próbált kell legyen.

Ennek dacára mindenki roppant fegyelmezetten tűrte a megpróbáltatásokat. Ezt figyeltem később is: jámboran állnak be a sorba a londoniak. Azt mondják, hogy a londoni ember egyenesen szeret sorban állni. Sőt nem csupán szeret, de tud is. Professzionalista sorban állók az itteniek. Buszmegállóban és mozgólépcsőn, kassza előtt és hidegtálak pultjánál úgy állnak sorban, mint a katonák. Nincs tolakodás, nincsen lökdösődés, nincsen beelőzés. Itt nem is érdemes élelmesnek lenni.

Szobánkhoz és általában az itt szállásolt magyarok szobájához úgynevezett kontinentális reggeli dukált. Ezt a meglehetősen unalmas és sovány, némi sajtból, felvágottból, marmeládból és mindenféle magokból álló kínálatot magyar vendég nemigen vette igénybe.

Az indiai, maláj, fekete, thai vagy valami egyéb küllemű úr vagy hölgy által a kontinentális terembe betessékelt magyar vendég megkerülte az asztalt, és egy átjárón minden feltűnés nélkül, roppant természetes mozgással, könnyeden átsétált egy másik terembe, ahol a brit reggeli szolgáltatott föl. Ez szigorúan elméletileg három fonttal többe került volna, mint a másik früstök, de valójában annál sokkal többet ért. Hírek szerint ez az angol konyha csúcsa, innen már csak lefele vezet út. Korlátlan mennyiségben sült kolbászkák mindenféle mustárral, ketchuppal, szósszal, gusztusos tükörtojás, finom, szelíd babfőzelék és pirosra sütött, lefegő, ropogó bacon adja ennek a reggelinek a talpazatát, melyre tetszés szerint tornyozható az ötféle saláta, mindenfajta gyümölcs, tízféle péksütemény, kenyér, a vaj, a lekvár, no meg a leforrázott, ízetlen paradicsom fölépítménye.

Unokatestvérem – aki természetesen szigorúan kifizette a különbözetet – kicsit gondterhelten ropogtatta a bacont. Fejét csóválva mondta, hogy keverőcsap van a fürdőszobájában, amely ráadásul fűtve van. Egyik sem volt szokásban itt az elmúlt ezer év során. Baljós jel ez, akárcsak a telefonnal fölszerelt taxi, az eszpresszókávé vagy az egyre általánosabbá váló borfogyasztás – valami nagy baj készül lenni Angliával.

Egyedül az angol konyha dacol még az idővel.

Aznap délután egy remek, igazi londoni pubban megkóstolhattam egy hamisítatlan angol marhasültet is.

Aki még rosszat nem evett, az haladéktalanul pakoljon, és rohanjon Londonba megkóstolni ezt.

De előbb még múzeumot kellett vizitálni.

Mert London a múzeumok városa – szögezte le unokatestvérem, aki minden londoni látogatásakor beiktat egy múzeumi programot. Most a Tate Modern névre hallgató múzeum egyik kiállítására kísérhettük el. A vizit, várakozásom ellenére, tanulságosnak bizonyult.

Az irdatlan méretű egykori transzformátorállomást, a banknegyed elektromos központját a svájci Herzog és a de Meuron építészpár transzformálta át kiállítótér-kombináttá. A fene se tudja, hány tágas, remekül világított terem közül egy tucatban most egy szintén svájci vagy svájci gyökerű fotóművész életútja dokumentáltatott.

Robert Frank 1924-ben született Zürichben. 1947-ben New Yorkba tette székhelyét át, majd Peruban, Párizsban, Bolíviában, Londonban, Walesben, újra Amerikában fotózott. Fotózta a bajt. Nagyszerű képeiről – készüljenek azok bárhol és bármikor, legyenek azok színesek avagy fekete-fehérek – kizárólag az emberi bánat, a fájdalom, a nyomorúság, a kiszolgáltatottság, a szegénység süt a nézőre vissza.

A képeket nézegetve elhatalmasodott a bizonyosság bennem: ez a fickó csak magyar lehet. Vagy lengyel vagy orosz vagy szerb vagy zsidó vagy latin vagy valami ilyes. Ennyire baj-ember svájci nem lehet. Aztán elszégyelltem magam: honnan tudhatom én azt, milyen a svájci. Ha van ilyen. Mint ahogy nincs. Ilyen sincs. Mindenesetre Robert Frank, a baj-fotós, a fotográfus, aki a fél világot bejárta, hogy örökítse a bajt, mára már bevégezte az utazgatásokat. Nem kell már mennie sehova. Felesége súlyos rákbeteg, gyönyörű fia skizofréniás, számos sikertelen öngyilok után a világ legelőkelőbb zárt osztályainak megbecsült törzsvendége.

Őket fotózza immár Frank csupán. A fotós hazatért.

Kilépve kicsit hókon verve bandukoltunk a hatalmas csarnok tágas folyosóján az egyenruhás, nyakkendős gyermekcsapatok között. Unokatestvérem hirtelen megbökte vállamat: nézd, a Gábor.

Tényleg ő volt. Ősi pesti barátunk. Valamikor kétnaponta találkoztunk, mostanság ritkábban, de csak, mert öregszünk, és behúzódunk. Kérdtem tőle, mikor járt Londonban, mondta, tizenhat éve. Kérdtem: hát fotótárlaton? Mondta, hogy annak is van tíz éve már tán. Na, mondom, unokatestvéremnek, aki biztosítási szakemberként a dolgok valószínűségével foglalkozik, ezen lehet spekulálni. De ő igazán csak másnap délelőtt lett gondterhelt, mikor a Hyde Parkot látogattuk meg. A végtelen zöld gyepen összesen három ember mozgott. Mondanom nem kell: az egyik Gábor volt.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©