Forrás: NOL

A hazát csak részvéttel…

Cs. Gyimesi Éva, 2004. november 27. 08:00

Kép: Tettamanti Béla rajza

Ki állíthat jobbra vagy balra engem?

Labdázzatok, mindenkié vagyok!

Csak majd az Isten

ha az Ítélet trombitája szól,

állítand jobbra vagy balra.

A többi játék. (Noha sírnom kell rajta.)

(Babits Mihály: Jobb és bal)

Ha most beleképzelem magam a rólunk szavazó hivatalos nemzetpolgárok helyzetébe, rossz emlékű vizsgák előtti lámpaláz fog el. Annál is inkább, mert ha ezt megteszem, nem az eszemet, hanem a szívemet gyötri ez a dolog: szolidaritásból, hazafiságból, vagyis érzelmeimből kell vizsgát tennem.

Aki javaslatot tett arra, hogy feketén-fehéren kinyilvánítsam, becsületes magyar vagyok-e, maga is tudja és megfogalmazta: ez “elsősorban érzelmi kérdés”. És hozzátette: “szimbolikus jelentősége van”.

Nos, ez lehet, hogy szimbolikus jelentőségű, de elég ahhoz, hogy felismerjem: érzelmi zsarolás tárgya vagyok, olyané, amivel leginkább nem a politika, hanem a közeli hozzátartozóim szoktak kínozni engem, mégpedig arra hivatkozva, hogy ők nagyon szeretnek, én azonban, én ellenben… És akkor valamivel mindig bizonyítanom kell, legtöbbször kedvem ellenére, hogy én igenis, egyértelműen és nagyon… És ilyenkor bűntudatom is kerekedik, de nagy. Holott szeretem őt (vagy őket) én is a magam módján, de már engedtessék meg, hogy ezt az érzelmet ne felszólításra, hanem önkéntes ragaszkodásom folyományaképpen nyilvánítsam ki. És azt sem értem, ki ellen kell most megvédenem olyan honfitársaimat, akik még egyelőre más állam polgárai. Kik ellen kell most az én védő karom? Itt a nyilam, hova lőjem? Ahá, megvan, valahol odaát kell lennie az éppen soros ellenségképnek, aki lehet a szerb, a román, a szlovák, az ukrán satöbbi. Vagy pedig itthon: jobbnak a bal, balnak a jobb.

Kinek a szavazatai fognak most bespájzolódni általam?

És vajon kinek az érdeke, hogy én most úgy szavazzak, csupa szeretetből, hogy közben megképződjék bennem a másik elleni gyűlölet? Miért kell ismét a lelki békémet megzavaró gyűlölet terhét magamra vennem? Vajon csak ilyen áron tudják valakik felkarolni azokat, akik nem nemzeti felelőtlenségből s főleg nem az én hibámból lettek a trianoni döntéssel az utódállamok polgárai? Én vagy mi követtük el a bűnt, amiért most az én szavazatom is megköveteltetik a szimbolikus kárpótláshoz?

És beleképzelem magam különösen annak az erdélyi, délvidéki, kárpátaljai magyarnak a helyzetébe is, aki itt telepedett le, elnyerte már az állampolgárságot, és az érzelmi zsarolást kettős kutyaszorítóként éli át: mert ő, mint eredetileg “külhoni”, csakis igennel szavazhat, ha szolidáris azokkal, akik közül valamikor az anyaországba távozott. Pont ő tagadja meg tőlük a magyar állampolgárságot? Hát ő csakis igennel válaszolhat. Nem szeretnék a helyében lenni, azért sem, mert amiért ő, ugye, megküzdött, az most ingyen egy sokaság ölébe hullhat. Persze, ha mindössze a magyar útlevélről van szó, akkor meg minek ez a nagy felhajtás? Miért kell a szimbolikus nagy aktus, a sokoldalúan kifejezett dühöngés és acsarkodás, a félelemkeltés és a kölcsönös megbélyegzés? De mi szükség van rám mint szavazóra egy útlevél kiadásához? – kérdezheti bármelyik magyar állampolgár. Nem beszélve arról, hogy ez többe kerül ám, mint a papírok kiadása.

Íme, hogy megpendültek az érzelmi húrjaim, most már nyugodtan játszhatnak rajtam – eszmél fel, ha egyáltalán feleszmél sok mindennapi gondja közt a belhoni gyalog- (vagy csonka?) magyar, akire ugye mindig is épít a politikus, hogyne pendülne, hiszen ő hangszer Isten kezében, ha nem is mindig, sőt legtöbbször nem a mesterujjak játszanak rajta.

Egy kicsit ijedten áll a választandó két véglet, vagyis a korántsem egyértelmű igen és nem között, és – ha van lelkiismerete – hirtelen nem is tudja eldönteni, hogy az űrlapon melyik X-szel szereti majd jobban, igazabban, okosabban a külhoniakat, akik persze szintén nincsenek abban a helyzetben, hogy csak a magyarságukból éljenek meg, mint egyes magyarországi és külhoni politikusok, még kevésbé, hogy követni tudják, mire irányul ez a hirtelen kitört érzelmi-szimbolikus forradalom.

És beleképzelem magam a Nyugatra emigrált magyarok helyzetébe is, mint ahogy tettem nemrégiben a ma is kollégiumként működő innsbrucki Magyar Házban, amikor az egyik falon a C osztály (!) 1958-as tablóját néztem, és aztán sorra vettem az 57-től ballagók seregét is, és elsírtam magam, hogy ide, egyetlen osztrák városba milyen sok életerős, gyönyörű ifjú ember menekült a forradalom után. Akkor odajött hozzám János, ötvenhatos emigráns, müncheni egyetemi tanár, és rádöbbentett valamire, ami ott hirtelen – pedig már régen tudatában voltam – eszembe se jutott: “Te bennünket siratsz, akik megmaradtunk? Hiszen mi rögtön szabad emberek lettünk, befejeztük a tanulmányainkat, és bárhova szóródtunk is, látod, itt lehetünk ma együtt, a konferencián, ahol többek közt annak örömében is osztozhatunk, hogy Esterházy kapta az idei Béke-díjat… Mi sem hoztunk szégyent a hazára. Inkább azokat sirasd, akik otthon a harcokban elestek, bebörtönözték és kivégezték őket, és akiknek hozzátartozói még évtizedekig szenvedtek tovább a diktatúrában…”

Nem mondott többet, feleszméltetett, elgondolkodtatott. Mert ebből a nézőpontból sikerült újra észbe vennem: az anyaországi hivatalos nyilvánosságban hosszú ideig ők sem lehettek jelen, akárcsak mi, a már előbb “leszakadt” honfitársak, a kisebbségi magyarok. Csak a széthullott családok otthoni maradékainak fájt a távozásuk, az olykor nagyon is viszontagságos sorsuk.

Ők, az emigráns magyarok, bárhova vetődtek is el, Németországba, Amerikába, Angliába, Svédországba, Hollandiába, Franciaországba, még sorolhatnám, nem csupán identitásukat vállalták tovább, hanem folyton hazafigyeltek, megszerveződtek, kiálltak értünk nemzetközi fórumokon, fenntartották és alkotóan, világszínvonalon gyarapították a magyar kultúra értékeit. Nem az “anyánk”, hanem ők jelentették az erkölcsi támaszt, sokáig többet adományoztak az országnak és nekünk, Kárpát-medencei kisebbségieknek, testi és szellemi táplálékot, egyeseknek még utazási lehetőségeket is, mint a hivatalos haza.

Hol volt akkor a haza pereme? Egyáltalán, hol volt a határ Trianon után? Vajon a térképeken?

Milyen papír kellett ahhoz, hogy magyar legyen az ember New Yorkban, Ungváron és akár Bukarestben is? Ki állíthatja, hogy nem maradhatott meg magyarnak, aki igazán meg akart maradni “nemzeti polgártársnak” – akár bizonyítvány nélkül is? Ki tilthatta meg, hogy együtt érezzünk a hivatalos haza polgáraival bánatukban és örömükben is? Ki az, aki nem érezte az összetartozást a Kossuth rádió óévi kabaréinak kifogyhatatlan és szabadságmámoros humorában? Ki az, aki valóban imádságosan énekelte a Himnuszt szilveszter második éjfelekor Erdély-szerte és a Kárpátokon is túl? Milyen “útlevél” kellett ahhoz, hogy türelemmel fenntartsuk magunkat az értékteremtéshez szükséges létminimumon minden anyaországi vagy egyéb elismerés reménye nélkül is?

A haza pereme a szívekben volt. Az övében, a tiedben és az enyémben. A szellemi – tehát már légiesített – határok őrzőiben.

Túlságosan elevenek még ezek a bensővé vált határok ahhoz, hogy a hazát csak úgy egyszerűen jobb- és balhonra lehessen szétszabni.

És – bármilyen nehéz talán ma elhitetni – a szinte már ember alattinak látszó élet néha meg is könnyebbült valahogy, amikor vendégül láthattuk az Országból jött honfitársat, aki élelmet, és ami még több: jó szót és könyveket hozott. Komoróczyt és Széles Klárit. Csapodyt és Horányi Özsébet. És mindenkit, akire ugyanilyen hálával gondolok. Mintha ezeknek inkább tudtunk volna örülni, mint az elmúlt tizenöt év alatt megpályázott, viszonylag könnyen elnyert, vagy pláne kikoldult és felelőtlenül, egy ideig kizárólag csak pártokra és szimbólumokra költött hivatalos adományoknak. Mert természetes, hogy hálásabbak vagyunk, ha úgy is adnak, ha nem kérünk, mert ez a jele annak, hogy összetartozásunk valóban kölcsönös, és ez nem a centrumból finanszírozott, “kommunikációs alappal” kinyilatkoztatott politikai szólamoktól, hanem egyedül a spontánul is ébredő, horizontálisan szervezett civil szolidaritástól, az egyes emberek szabad döntésétől függ. Pontosan annyira függ ez is, mint az, hogy a nemrégiben, november 18-ára tervezett Szolidaritás éjszakáján kiballagsz-e a hajléktalanok közé, hogy egy éjszakát együtt virrassz át velük, és – ha mást nem adhatsz – felolvass nekik a műveidből, mint ahogy tette volna (ha nem söpri el az egészet a vihar) Háy János vagy Hobo…

Milyen anya az az ország, amelyik a tiszta lelkű, arcú és szavú fiatal honfiakból képtelen volt olyan honatyákat nevelni, akik bölcsen fel tudják mérni, hogy a nem szólamszerű vagy üres jogi keretként lepottyant autonómiánál értékesebb az önmagát építeni képes szellemi tőke és munkaképesség? Meddig infantilizáljuk még ingyenadományokkal azokat, akik annyira jutottak a polgárosodásban, hogy egyelőre még meg se szokták az adófizetést, merthogy a szomorú jelek szerint csak a régi városlakó nyugdíjas erdélyi öregek sietnek mindig ilyenkor a polgármesteri hivatalokba, őrizve az egykori kötelességtudat és önbecsülés maradványait? Vajon mire fordítódik az állampolgárság mellé ráadásként, ismét csak csuklás nélkül elfogadott Szülőföld Alap, ha az egyes iskolázatlan honatyák, akik bibótlanítják a magyar történelmi tudatot – és ezért nem tudhatják, hogy a polgárosodás útja hosszú munka és nem csupán vagyon függvénye -, nos, ha a vezetők, mint valami hűbérurak a vazallusokra, továbbra is a bejáratott kliensekre és alkliensekre bízzák a megosztott javakat?

Miért nem figyelünk például az olyan autonómiára, ami azért nem ölt politikai vagy papi palástot, mert egyszerűen létszükségletből kikényszerülő teremtő cselekvés? Mint például azoké a Duna Tévében nemrégiben látott sikaszói embereké, akik villanyáram hiányában most, 2004-ben a bővizű, sebes patakokat fogják be falapátos vagy egyéb turbináikba, hogy menjen a vasaló, a mikró, de még az internet is? És ez csak egyetlen apró példa a már személyesen és kisközösségekben működő autonómiára, ami elcsüggedhet, ha nem övezi éltető figyelem.

De erről – nem tudni, milyen okból – nem tudhat a magyarországi potenciális szavazó. Eddig jobbára csak azt láthatta-hallhatta évekig, hogy a déli hírek előtt, a bedeszkázott ablakú falusi főutcán templom felé vánszorgó fekete fejkendős nénikék feje fölött ott kong – a mindig utolsóként szuggerált – gyászos harangszó. Miért? Hogy a belhon sajnálja őket? Vagy pakolni kezdjenek Erdélyből azok is, akik már környezetkímélő vízi- vagy szélmalmokat terveztek ide éppen?

S miért ürültek úgy ki az erdélyi falvak? Talán, mert nem volt iskola? Bizony, sok helyen volt iskola és tanárok is, akik évtizedekig, sok esetben egy életen át naponta kijártak oda tanítani. De rendszerváltás után egyeseknek könnyebb lett az olykor igen nehezen megközelíthető, sáros főterekre szobrot emelni ünnepélyesen, mint ragaszkodni a buszhoz, ami kiviszi a tudást, ami talán ott is marad. Többek közt azért ürültek úgy ki a falvak, mert mindeddig fontosabbak voltak a nemzeti szimbólumok, mint azok szava, akik a civilek körében is életképes szülőföldprogramot hirdették a kezdetek óta. Mert aki bekerült a városi iskolába, akkor se megy már vissza, ha közben szüleik immár életük végéig nekik és értük fáradoznak a visszakapott földeken, s építik a soha be nem népesülő, gyönyörű, háromnemzedékes házakat. És mivel a rossz oktatáspolitika miatt az otthon használható mesterségeket nem tanulhatják meg, szinte válogatás nélkül mind főiskolások, egyetemisták lesznek, hogy gyarapítsák itt is, amott is az állástalan diplomások számát.

Hát igen – adódik a folytatás -, a politikummal szembeni donquijotizmus, bohócság, minden civil erőlködés a méltó megmaradásra.

De csak addig, amíg a sajtó munkásai végre el nem kötelezik magukat a tények ama óriási halmazának, ami nem a politika és a tévé és az elkurvult hírlapok virtuális világaiban mutatkozik, és főként nem úgy, hogy szüntelenül negatívan hasson vissza a gyalogmagyarok közérzetére, hanem olyan események, emberek, példák, amelyek a pozitív közérzetet erősítik. Mert nem csupán lehangoló témák hevernek az utcán, mint például az erdélyiekkel szaporodó alkoholista hajléktalanok és kirakatnyomorék koldusok, hanem pozitív hatáspotenciállal rendelkezők is vannak. Ilyen tények gazdagon fellelhetők mindenütt ebben a véleményütköztetőnek álcázott, nyíltnak nevezett társadalomban, ahol a civil, ám józanul gondolkodó egyedei a nemzetnek éppúgy összeadhatnák és felkínálhatnák – a jobbról és balról homogenizált valóságképnél sokkal változatosabb és földönjáróbb – világképüket a sajtóban való megjelenítésre, mint a píárban boldogan úszkáló politikusok.

Szeretetre senkit nem lehet, nem szabad rákényszeríteni: a mi peremhonfitársi érzelmeink sem függtek az éppen aktuális párttól vagy hatalomtól, és ha a magyar történelem menete valaha is ezektől függött volna, akkor ma még ennyien se lennénk. Hála annak, aki segített túlélni a bal- és jobboldali voluntarizmusokat, a nemzetmentő kismessiások túlbuzgását, azt a kollektív mániás depressziót, ami a mi történelmünkben igencsak tartós honfibújával először hosszú időkre mindig lefegyverez, az építéstől elszívja az energiákat, akárcsak Világos, Trianon és (Erdélyben) a rosszul felfogott rendszerváltás után, majd felpörögve – a mániás szakaszban – mindenért egyszerre akarja – nemzeti alapon – kárpótolni önmagát: most vagy soha, mindent vissza, Erdélyt is (persze románok nélkül!) és így tovább.

Miközben hála ugyanannak az Úrnak, a történelem mélyáramába rekedő civil ember, aki ugyancsak gondolkodó résztvevője ennek az egésznek, bár a mindenkori elmeőrség ezt gondosan eltitkolja, nos, a gyalogmagyar (úgy is, mint az Epilógus Arany Jánosa) – a történelmi folytonosság és a viszonylagos béke letéteményese – mindennemű tatárjárás, hatalmi téboly és belharc, háború és forradalom alatt és után újra meg újra berendezkedik a túlélésére azoknak, akik őt a parlamentben vagy parlamenten kívül képviselni szokták, s akik pártállásuktól függetlenül egyébként mindenben hasonlítanak, mert hasonítja őket a hatalom öntudata. Egyebük sincsen, csak jól pénzelt médiájuk, számarányuk és túlerejük.

A független értelmiség is hasonul, egyfajta hajléktalanná vált már: semmije sincs, csak belterjes szubkultúrája. Mert úgy tűnik, eltűnt a szabad, alanyi megnyilatkozás lehetősége, mert minden érték, amit a mennyiség uralma ellen bárki is állít, a “közértelem”, a jelentések kollektív – magyar-nem magyar, belhoni- külhoni, többségi-kisebbségi, jobb-bal, politikus-civil, pesti-vidéki, keresztény- zsidó, férfi-nő, nő-szőke nő, népi-urbánus stb. – sémáiba rendeződik.

Mikor kezd újra számítani, amit az ember mond, és nem az, hogy ki mondja? Vagyis nem az, hogy kit vagy kiket akarnak sejtetni mögötte pontosan azok, akiket mindig is a legjobban lehetett kisajátítani arra, hogy szavazzanak valakik ellen, és a legritkábban valamely pozitív értékért, valódi közügyekért.

Molter Károly, erdélyi magyar író Tibold Márton című regényében megkérdezik a főhőst kecskeméti osztálytársai: “- Te Martin vagy, vagy Márton? – Mind a kettő. – Nehéz is volna választani. Elvégre németnek szült az anyád. – Nem a”. Embernek. Aki az lesz, ami akar…” – feleli Márton. “Sose leszek szabadalmazott, másokat kizáró első osztályú magyar. Utálom az olyan magyarokat meg németeket, akik ebből meg akarnak élni.” “…Hanem szögény magyar löszök világéletömben. Magyar tanár.” Azután valóban az lett, erdélyi magyar kisebbségiként. Mert már gyermekkorában lelkesen szavalta az ugyancsak híg magyar, Petőfi nyomán:

“Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert a legárvább…”

Nagyon szeretem Karácsony Sándor egyik mondását: “Gyökerében beteg közösséget csak világot átölelő és megmelegítő szeretettel lehet gyógyítani. Ha van, és mert van ilyen gyógyító eljárás, hogy vérátömlesztés, hadd írjam így ide: szeretetátömlesztéssel, és sehogyan sem egyébképpen.”

A szerző a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem tanára

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.