Forrás: NOL

Szabad-e inni az órán?

Gimnázium New Yorkban és Budapesten

Munkatársunktól, 2004. november 25. 00:00

Pach Lili és Zsófi

A 14 éves Pach Zsófi és két évvel idősebb nővére, Lili New York belvárosában, Manhattanban két színvonalas állami gimnáziumába jár. Fél évet Budapesten töltöttek, és ezalatt egy jó nevű középiskolában tanultak.

Furcsa volt Pesten megszokni a tanárnak adott ’tiszteletet’: amikor bejött, fel kellett állni, a napos meg jelentett. New Yorkban nem ennyire formális a belépő: a tanár mond egy ‘Hellót’, és belevág a mondandójába. Igazából meg sem engednék, hogy az osztály felpattanjon, mert nagyon komolyan veszik azt, hogy a tanár egyenrangú a gyerekkel. És az amerikai tanárt felnőttesen, a nevén szólítjuk: Mr. Brown vagy doktor Brown (sok pedagógusnak van tudományos fokozata). Pesten meg: tanár úr vagy tanárnő kérem. Esetleg Zsófi néni.

Azt sem értettem, miért vették annyira rossz néven, amikor az órán elővettem az ásványvizes üvegemet. Jó, New Yorkban sem lehet enni a teremben, és ott sem beszélünk az órán. De ha szomjas vagyok, miért ne igyak?

Az jó Pesten, hogy suli után bent maradhattunk. Amerikában a tanítás végén el kell hagyni az iskola területét. Belépéskor meg a rendőrök a kapuban mindenkinek megnézik az iskolakártyáját. Nem bíznak a gimnazistákban – pont azért, mert felnőttként kezelnek. Szeptember 11-e óta ezekre a dolgokra különösen vigyáznak.

Pesten jobb, hogy az osztály éveken át együtt marad, családiasabb a hangulat. Persze csak ha jóban vagy a többiekkel. Igyekszel is jóban lenni, mert kicsit be is vagy zárva az osztályodba. New Yorkban nincsenek stabil osztályok, szinte mindenkinek saját külön órarendje van. Egyesek például matekra egy osztállyal feljebb, mások meg lejjebb járnak, sokszor különböző korúak kerülnek össze. Mi az egész évfolyamból vagy akár az egész iskolából keresünk barátokat, nem csak az osztályunkból.

Az amerikai gimnáziumban az volt a legfontosabb, hogy szeressünk iskolába járni, megszeressük a tanulást. Kifejezetten gyermekbarát volt a hangulat, kicsit dedós, a tanár mintha csak egy idősebb pajtásunk lenne. Többnyire a földön, illetve a szőnyegen ültünk – szinte minden osztályban van szőnyeg -, úgy sokkal szabadabb minden. A tananyagban is arra törekedtek, hogy kedvet csináljanak hozzá, például az olvasáshoz. Nem erőltették a klasszikusokat, a kötelező olvasmányokat. A lényeg, hogy szeresd, amit olvasol. Akkor később majd elolvasod a komolyabbat is. Volt olvasóóránk: 45 percig magunkban olvastunk. Bármit, ha kedvünk tartotta, akár képeskönyvet is. Aztán arra ösztönözték a kisebbeket is, hogy maguk is írjanak. Mesét, verset. Az sem volt baj, ha nem valami nagyszerűt, a lényeg, hogy a gyerek is alkosson. Szerettük az iskolát.

Később, a középiskolában is sokkal kevesebbet magolunk, mint egy pesti diák. Sokkal kreatívabb az egész. Rengeteg esszét, olyan nagydolgozatfélét írunk, minden héten legalább egyet. Egyszer például Napóleon volt a téma, de bármiről lehetett írni, ami vele volt kapcsolatos. Még az iraki háborút és Busht is belekevertük, a tanár ennek kifejezetten örült. Egyszer arról kellett írnom, hogy mennyire árt a kóla a fogaknak. Könyvtárakba jártam, az interneten néztem utána, nagyon érdekes volt.

Az amerikai gimiben egyenrangú a kapcsolat a tanárral, sok mindent meg lehet osztani vele, még családi problémákat is. Senki sem fél tőle. Pesten inkább megfontolod, mit mondasz el a tanárodnak.

Ami furcsa nekünk itt, hogy egyes tanárok felolvassák az egész osztály jegyeit, és még megjegyzéseket is tesznek. Ilyet nem lehet New Yorkban csinálni. Ha a rossz tanulót megalázzák, attól nem fog jobban tanulni! Diszkréten kezelik az osztályzatokat. Visszaadják a dolgozatod az értékeléssel. Ha akarod, megosztod mással, ha nem akarod, a te titkod. Nincs is ellenőrző könyv, sokszor az interneten üzennek. Osztályrangsor sincs, ballagáskor csak az évfolyam két legjobbját emelik ki, ők kitüntetést is kapnak.

Büntetés azért ott is van. A kicsiknek büntetésből bent kell maradniuk az osztályban, és nem csinálhatnak semmit. Nem is olvashatnak például, amíg mások játszanak. A gimnazistákat, meg pont fordítva: két napra kirúgják, kitiltják az iskolából. Ők ennek egyáltalán nem örülnek, mert rákerül az egyetemi felvételi lapjukra, és az is, hogy miért. Ezt komolyan beszámítják, amikor majd tovább akar tanulni (már a kicsikbe, a 10-12 évesekbe azt sulykolják, hogy jön majd az egyetem). De azért nem a büntetés a fontos, a rossz tanulót is inkább arra ösztökélik, biztatják, hogy bizonyítson.

Mindent megbeszélünk az osztályban is. Pesten valaki odasúgta nekem: tudtad, hogy X. zsidó? Nem is értettem, mit akart mondani. Ott büszkék arra, honnan jöttek. Az osztályomban sok a zsidó, a koreai, a kínai. Rendszeresen kapunk olyan feladatokat, hogy tanulmányozzuk a családfánkat, a gyökereinket. Aztán az órán megbeszéljük a többiekkel. Korán belénk nevelik, hogy ne utáljuk, hanem érdeklődjünk a másság iránt. Például a karácsony nagyjából egybeesik a zsidó hanukával és a kwanzával – ez egy nagy afrikai ünnep. Amerikában az órán is sokat politizálunk, de sosem üvöltözünk egymással. Nem félünk megmondani a véleményünket. Van, aki szidja az elnököt, az is belefér. Pesten nem mindig tudtuk, hogy ki milyen politikai nézeteket vall az osztályban, kerültük a témát.

Szerettünk Magyarországon gimibe járni, de jó volt visszamenni New Yorkba is.

Lejegyezte:

Nemes János

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.