Forrás: NOL

Rákosi harcos élete

Pető Iván, 2004. november 16. 00:00

Rákosi országlása a magyar történelem sötét korszakaként él a köztudatban. Hatalomra kerülve szörnyetegként viselkedett. Életművének meghatározó része elvtársai, útitársai és kívülállók meggyilkoltatása, tízezrek üldözése és százezrek keserves szenvedése.

A szenvedéstörténeteket a Rákosi-korszak esetében sem ellensúlyozza mások – egyébként is ingatag alapokra épülő – boldogsága, akár jelentős társadalmi csoportok felemelkedése sem. Az sem mellékes, hogy máshol Európában a nem szovjet típusú modernizálás kevesebb szenvedéssel többek boldogulását biztosította. A borzalmak persze nem választhatók el a klaszszikus szocializmus osztályigazság elképzelésétől, hiszen a kommunisták soha nem titkolták, hogy az elnyomók és elnyomottak helycseréjét akarják.

Rákosi szörnyetegsége nem a kommunista párt mindig is vállalt társadalmi felfogásának kivitelezésében mutatkozott meg igazán. A ‘ne együk meg az aranytojást tojó tyúkot’, ‘a cél szentesíti az eszközt’, az ‘aki nincs velünk, az ellenünk van’ típusú bölcsességek logikájára sok minden felfűzhető. De az öncélú kegyetlenkedésre, a harcostársak letartóztatás előtti negédes vállon veregetésére, a verésekre, kínzásokra személyesen kiadott utasításokra a kor kommunista normái sem adnak kimerítő magyarázatot.

A Rákosi nevével jelzett korszak nem csak a tevőleges, emberellenes bűnök, hanem a szellemi sivárság és a tobzódó hülyeség miatt is különösen sötét szakasza az amúgy sem túlságosan fényes elmúlt magyar évszázadnak.

Már kevesebb mint tíz évvel Rákosi letűnése után is lehetett jóízűen röhögni az ötvenes évek első felének bornírtságain, és mindazon, amit eufemizmussal még egy ideig személyi kultusznak neveztek. Ugyanakkor ma is hátborzongató felidézni a tényt, hogy százezrek, talán milliók is hitték ideig-óráig: Rákosi valóban népünk tanítója, aki mindent tud, lát, ő a tévedhetetlen vezér, aki mindig kezében tartja a helyes cselekvés vezérfonalát. Ma is borzalmas olvasni a magyar irodalom nagyjainak Rákosit dicsőítő műveit, s nem is elsősorban a félelemből írtakat, hanem a hittel alkotottakat. A személyes kvalitásait illetően kiemelkedő képességű három vezető (Rákosi, Gerő, Révai) fennhatósága alatt dühöngő butaság, ugyanúgy, ahogy a kegyetlenség, nem nevezhető torzulásnak, hanem szerves részét képezte a klasszikus kommunista diktatúrának.

Rákosi közel 80 évet ért meg, ebből 15-öt a Horthy-korszakban börtönben, további 15-öt a Kádár-korszakban a Szovjetunióban, emigrációban, elszigetelve a világtól. Ha a 30 kényszerűen tétlen évhez hozzáadjuk a gyermekkor 18 évét, meg három év hadifogságot az első világháborúban, fél év Tanácsköztársaság utáni osztrák internálást, már jóval több mint 50 történet nélküli esztendőnél járunk.

A hazai politikában legnagyvonalúbban számolva is alig több mint tíz évet töltött el, első számú vezetőként, vezérként pedig hat évet. Ennél az időszaknál, az 1945 utáni bő évtizednél a biográfusnak azzal kellett megbirkóznia, hogy Rákosi a klasszikus kommunista pártfunkcionárius személytelenségével azonosult ‘küldetésével’, vagyis magántörténete szinte nincs, élete alig választható külön az ország lényegét tekintve ismert köztörténetétől.

Pünkösti Árpád Rákosi-biográfiája – s ez aligha kíván külön indoklást – döntően az 1945-56 közötti évekkel foglalkozik, az elő- és utóélet együttesen is jó, ha a könyv negyedét teszi ki. Az új Rákosi-életrajz a szerző 1992 és 2001 között három vaskos kötetben megjelent munkájának rövidített, tömörített változata. (A mostani mű arányaiban, tagolásában is követi a nagyobb terjedelműt.)

Egy diktátor életének tárgyilagos feldolgozása igen nehéz műfaj – függetlenül Rákosi személyétől, nagyobbrészt eseménytelen életétől, a rendelkezésre álló források hiányosságaitól. Pünköstinél fel sem merült, hogy szimpla gonosztevőként mutassa be Rákosit, s nem fenyegetett az sem, hogy a ‘hőse’ nézeteiben fellelhető igazságtöredékre hivatkozva mentse az elfogadhatatlant. Elkerülte a Rákosi típusú figurák életrajzánál kézenfekvő pszichologizálást is. Abból kiindulva, hogy a gazemberek nem születnek, hanem lesznek, adódott volna lelki sérülésekből levezetni Rákosi emberi torzulását. Életrajza kínálja is az ilyen megközelítést, hiszen ma azt mondanánk, hogy halmozottan hátrányos helyzetből indult, szegény volt, zsidó volt, és még csúnya is. Pünkösti beemel ugyan a biográfiába pszichológiai, grafológiai elemzéseket, de ezt szolidan, visszafogottan teszi. Rákosi lelki alkatát felvázolja ugyan, de a karaktert annak tekinti, ami: nem egyértelmű determináció, hanem hajlam. Álláspontja: Rákosi nem gonosznak született, hanem hatalomhoz jutva gonosszá vált.

Pünkösti nem a könnyű megoldást kereste tehát, hanem a munkaigényest. Igen lelkiismeretesen összegyűjtött mindent, ami fellelhető Rákosi életéről, s korát is igyekszik bemutatni (egyebek közt korabeli viccekkel kísérli meg jellemezni az ötvenes évek világát). És mégis, hiányzik a figura, a kor megfejtéséhez, megértéséhez valami.

Rákosi persze nem adja meg könnyen magát. Szinte semmi nem tárható fel abból, hogy ez a művelt, a világról igen sokat tudó, kiemelkedően intelligens ember mikor mit gondolt, hogyan dolgozta fel öncélú gazságait, politikai, országvezetői kudarcait, a szovjet vezetők általi többszöri cserbenhagyását? (Az 1940 és 1956 közötti időszakról szovjet száműzetésben írt, ezeroldalas visszaemlékezésében egyetlen őszinte, önreflexív mondat sincs.)

Közelebb vitte volna az olvasót Rákosi és kora megértéséhez, ha a szerző több figyelmet szentel a kommunista ideológiának és mindannak, ami abból következik: így a kommunista embertípusnak. ‘A bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges… az igazsághoz keresztülhazudni magunkat’ – írta Lukács György 1918-ban (A bolsevizmus mint erkölcsi probléma), s az ő cikkénél az elmúlt közel száz évben sem magyarázták el világosabban, miért szűntek meg a kommunista vezetők számára a morális korlátok, miért is vált szükségszerűen kegyetlen diktatúrává a klasszikus kommunista berendezkedés.

Az életrajz szempontjából nem mellékes, hogy minden szocialista országnak megvolt a maga Rákosija, pontosabban Sztálin-epigonja, s ha Rákosi, mondjuk 1951-ben, meghal valamiért, helyére is olyan valaki kerül, aki nagyjából azt teszi, amit ő tett. Mindez nem azt jelenti, hogy a kommunista diktátorok között nem volt különbség. Sőt, éppen az lehetett volna az egyik legizgalmasabb eleme a biográfiának, ha világosan elkülönül, mi az, ami személyesen Rákosi ‘kreativitása’, és mi az, amiben Sztálintól Bieruton, Titón vagy éppen Gerő Ernőn keresztül Maóig a kommunista vezetők egyformák voltak.

Pünkösti Rákosi-életrajzának a szó köznapi értelmében semmiféle aktuális mondanivalója nincs, ha csak olyan általánosságot nem tekintünk mához szóló üzenetnek, hogy önmagában a tehetség, a hátrányos helyzetből való felemelkedés, a küldetéstudat s egy szép politikai idea nem garancia semmire. Ez a könyv így szerencsére ‘csak’ a múlt egy befejezett korszakáról közöl ismereteket.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.