Forrás: NOL

Monsieur Ibrahim és a Korán virágai

Návai Anikó, 2004. október 31. 22:00

Kép: Reuters

Omar Sharif hetvenkét éves dédapa, aki a 99. filmjét forgatja, és magányosan él. ‘Sátoros ünnepek’ idején azonban Madridba trombitálja tizenkét tagú családját, és boldogan dirigál az asztalfőn: ki, mit rendel, mikor szólal meg, és mikor fogja be a száját. Tüneményes zsarnok. Pontosan tudja, hogy ezzel mennyit ártott magának, mint ahogy azzal is tisztában van, hogy már nem érdemes változtatnia.

– Nem lehet könnyű manapság egyiptomi útlevéllel belépni az Egyesült Államokba…

– De nem nekem! Úgy adják meg a vízumot, mint a karikacsapás, még be se kell érte mennem, elég, ha a titkárnőmet küldöm. A reptéren meg szalutálnak, hogy de rég láttuk, Mr. Sharif, ide tessék adni az autogramot. És bár ezer éve elmúlt, hogy itt laktam Beverly Hillsben, a mai napig jobb asztalt kapok bármelyik étteremben, mint a mai Hollywood fontos cézárai.

– Csoda, mert Hollywood híresen nem tiszteli saját történelmét.

– Erről holnap reggelig mesélhetnék, de elég, ha csak a saját sztorimat mondom el. Annak idején egy füst alatt csináltam három világsikert, az Arábiai Lawrence-t, a Zsivágót meg a Funny Girlt. Aztán elvállaltam öt filmet, olyan szuper rendezőkkel meg kollégákkal, mint Fred Zinnemann, Sidney Lumet, George Frankenheimer, Gregory Peck, Anthony Quinn és Anouk Aimé. A fene se gondolta volna, hogy egyik nagyobbat bukik, mint a másik. Na már most, ez egy olyan iparág, amiben három bukás is sok, nemhogy öt. Ráadásul én, mint a hollywoodi külföldi színészek szövetségének egyetlen oszlopos tagja, Egyiptomon kívül, ahol születtem, sehova se tartozom igazán. Akcentusom van olaszul is, franciául is, és még amerikainak sem tudnak eladni, mert brit akcentussal beszélem az angolt. Úgyhogy marad a jó öreg arab, mert azt bombabiztosan el tudom játszani. Meg különben is, közben nagyot fordult a világ. Már nincs szükség a régi romantikus hősökre, mert a gyerekek krimit és sci-fit akarnak. Az öregek meg minek járjanak moziba? Parkolás, mozijegy, kukorica, kóla, drága mulatság! És közben nem lehet elkvaterkázni az asszonnyal.

– Pedig írhatott volna, rendezhetett volna, producerkedhetett volna. Nem volt kedve?

– Nézze, én egy lusta arab vagyok. Ha nem mondják meg, hogy mit csináljak, elüldögélek magamnak. Pedig sokszor felmerült, hogy rendezzek, ha van ötletem, de én sose akartam pályát módosítani. Nem mintha műveletlen lennék, csak éppen nem jutott eszembe semmi. Pénzem meg nem volt, hogy ötleteket vagy forgatókönyveket vegyek. Tudja, az én időmben nem kényeztették el a színészeket Hollywoodban. Hétéves szerződést íratott velem alá a Columbia, húszezer dollárt kaptam egy filmért. Ennyiért csináltam nekik a Funny Girlt, és ennyit kaptam a Zsivágóért is, mikor kikölcsönöztek az MGM-nek. Olyan szegény voltam, mint a templom egere. Nem maradt más, muszáj volt kaszinózni, hogy eltartsam a családot. Bizony! És többnyire nyertem, mert nem a játék kedvéért játszottam, hanem, hogy keressek. A kaszinóban csak az veszít, akinek sok pénze van, mert annak az a fontos, hogy minél tovább tartson a játék.

– És a bridzs? Amit legalább olyan profizmussal játszik, mint a filmszerepeit?

– Óh, drágám, mondja csak múlt időben, mert az már tényleg az őskor. Tavaly volt pontosan ötven éve, hogy az első filmemet csináltam, 1953-ban Egyiptomban. Én kis bohó, azt hittem, hogy a filmezés megállás nélküli munka. Aztán hamar kiderült, hogy tele van lötyögéssel. Unalmamban belepiszkáltam valami dobozba, és kihalásztam egy könyvet. Ha történetesen kertészetről szól, ma én lennék a világ legnagyobb kertészeti szaktekintélye. De bridzskönyv volt. Nem tudtam letenni, beleszerettem, és ez lett a szenvedélyem. Aztán jött valami kapuzárásszerű pánik, és egyik napról a másikra abbahagytam, mert rájöttem, hogy a család fontosabb. Egész életemben jöttem-mentem, a forgatások miatt bejártam a világot, és teljesen kimaradt a család. Ha már a gyerekeimmel nem törődtem eleget, legalább az unokáimra és a dédunokáimra szeretném rászánni az időt. A fiamtól két unokám is van, az egyik húsz-, a másik négyéves. Háromszor nősült a fiam, az első felesége egy kanadai lengyel zsidó lány, attól van a húszéves unokám, a harmadik felesége meg egy arab muzulmán, az szülte a kicsit. Remekül kijön a két kölyök, a zsidó meg a muzulmán, Egyiptomban élnek.

– Legalább a családban béke van.

– Ne is mondja. Az a szomorú, hogy ennek a dolognak a gyökerei már nagyon-nagyon mélyek. Mikor Szadat akart békét, megölték. Mikor Rabin akart békét, lemészárolták. Valakik, valahol csak nem hagyják, hogy sikerüljön megoldani ezt a konfliktust. Pedig a Korán minden kérdésre világosan válaszol. Csak nem lenne szabad félremagyarázni. Ha most béke lenne a világon, nem csinálnánk ügyet belőle, hogy a Monsieur Ibrahimban a kisfiú zsidó, a fűszeres meg muzulmán. És olyan pofonegyszerű lenne szeretni egymást, megtűrni egymást. Csak úgy kéne fölkelni reggel, hogy az élet szép, az emberek szeretni valók, aki rossz, az megérdemli, hogy gyűlöljék, de semmiképp sem azon az alapon, hogy milyen színű a bőre, vagy mi a vallása.

– Ön ebből a szempontból is kivételes helyzetben volt egész életében, mert világpolgár, aki mindig annak a szenvedélyének élhetett, amelyiknek akart.

– És akkor most higgye el, hogy a szomszéd füve mégis zöldebb. Én ezt a dolgot elrontottam, méghozzá elég alaposan. Nem a pénzről, nem a luxusról van szó, hanem a magányról. 1968-ban elváltam, és azóta, ha hiszi, ha nem, nem volt barátnőm. Egy se. Azért fontos, hogy ezt így leszögezzem, hogy egyszer és mindenkorra pontot tegyünk a pletykákra. Vannak hölgybarátaim, de olyan, aki szeret és hozzám tartozik, olyan nincs. És hiányzik. Sokat gondolok rá, hogy ha annak idején ott maradok a fenekemen Egyiptomban, és nem ugrok Hollywood első füttyszavára, hogy csináljam meg az Arábiai Lawrence-t… Gyönyörű feleségem volt, tüneményes kisfiam, azt tervezgettem, mikor jön a következő, meg a harmadik gyerek. Sztár lehettem volna, igaz, csak Egyiptomban. A mai eszemmel persze már tudom, hogy tökmindegy, mennyire ismernek Japánban meg Olaszországban. Kívülről persze minden másképp látszik. Sztár, hát persze, siker, kaszinó, nők. Nagy-nagy legenda.

– Nem értem. Miért vált el?

– Azért, mert nagyon szerettem a feleségemet, és nem akartam kitenni annak, hogy esetleg túl későn váljunk, amikor már esélye sincs, hogy másodszor is férjhez mehet. Éreztem, hogy nem fogok tudni ellenállni a körülöttem nyüzsgő gyönyörű nőknek, és nem akartam megcsalni és becsapni őt. És igazam lett. Talált magának férjet, aki megbecsüli. Csak magammal toltam ki, méghozzá elég alaposan.

– De legalább belátja. Ha valamire, erre jók voltak az évek.

– Valamit valamiért. Ahogy az ember öregszik, mindent elveszít, csak a bölcsességet kapja. Itt szúr, ott fáj, volt egy szívműtétem, vigyáznom kell a koleszterinre, szedem a pirulákat. Hál” istennek, van a család, vannak barátaim. Csak attól rettegek, hogy az egészségem kitartson, nehogy valakire rászoruljak.

– Azt is ilyen bölcs humorral nyilatkozta, hogy nincs semmim, de nem is érdekel?

– Muszájból alakult így, mert egész életemet hotelekben töltöttem, bőröndökből éltem. Dolgoztam a valamikori Jugoszláviában, a Szovjetunióban, Spanyolországban, még Japánban is, ahol fonetikusan megtanultam a szöveget, pedig a rendezővel két szót se tudtunk váltani tolmács nélkül. Megállás nélkül úton voltam ötven évig. Három Aranyglóbuszt nyertem, kettőt elhagytam valahol, és az Oscar-jelölésről szóló oklevelem is eltűnt. Tényleg semmim nincsen. Csak a család apraja-nagyja, akiket magam köré gyűjtök és addig dirigálok, ameddig csak akarom. Ha ott ülnek körülöttem és tömik a fejüket, az a legboldogabb pillanat a világon.

Hollywood, 2004. október

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©