Forrás: NOL

Kikényszerített demokrácia

Kasza László, 2004. október 28. 00:00

Emlékszünk még, hogy adták át a hatalmat június 28-án Bagdadban az ideiglenes iraki vezetőknek: bent visszafogottan ünnepeltek, kint eszeveszetten lőttek. A 14 perces ceremónia azt a benyomást keltette, hogy az Egyesült Államok főmegbízottja, Paul Bremer nem a hatalmat, hanem a káoszt adta át.

Washingtonnak máig sincs és soha nem is volt végiggondolt Irak-politikája. Bush elnök és környezete rövid távra, a választások dátumát szem előtt tartva, saját erejét túlbecsülve gondolkodott, tervezett, cselekedett – sorozatosan roszszul. Nem, vagy tévesen számította ki egyes lépéseinek következményeit. Jószerével minden hibát elkövetett, amit a diplomácia parkettjén és a hadszíntéren el lehetett követni.

Katasztrofális mérleg. De nem teljes. Hiányzik belőle, hogy egy cél – szerintem a legfontosabb – megvalósult: megdőlt Szaddám Huszein diktatúrája. Virágzó demokráciáról szó sincs, de nem létezik többé az a rendszer, amely ezt hosszú távon kizárja. És még az is hozzátartozik a mérleghez, hogy az iraki diktátor hatalmának megdöntése figyelmeztetés a térség egyeduralkodói számára is: a demokratizálódási folyamat beindítása nélkül Huszein sorsára juthatnak. Van kit figyelmeztetni, a 22 arab ország egyikében sincs demokrácia.

Június végén az alexandriai könyvtárban tartott konferenciáján a térség félezer arab értelmiségije beleírta közös nyilatkozatába ezt a mondatot: ‘Ha mi nem borotváljuk le a szakállunkat, majd az amerikaiak jönnek a pamaccsal.’ Még nem halt meg a remény, hogy az amerikai amatörizmus ellenére Szaddám borzalmas diktatúrájának helyén mégiscsak kialakul az arab világ első – ha egyelőre nem is nyugati értelemben vett demokráciája, de – demokráciaszerű rendszere, mely példát mutat a térség többi államának.

A diktatúrák megdöntésére és a demokratikus viszonyok megteremtésére irányuló amerikai politika nem George W. Bushsal kezdődött. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök azzal a céllal lépett be 1941-ben a második világháborúba, hogy erőszakkal demokratizálja Japánt, Németországot (Ausztriát) és Olaszországot. Truman ‘roll back’ politikájának és Eisenhower ‘dominóteóriájának’ is az volt a lényege, hogy Ázsiában és Európában meg kell akadályozni a múlt század másik szörnyű diktatúrájának, a kommunizmusnak a terjedését. Ennek a filozófiának a folytatása volt Ronald Reagan fokozott hidegháborúja a ‘gonosz birodalmának’ nevezett Szovjetunió ellen. Vagyis amerikai hagyománynak tekinthető a diktatúraellenes és (sokszor elviselhetetlen misszionáriusi eltökéltséggel) demokráciát teremteni kívánó politika. Tény, hogy mindmegannyi tévedése, hibája, rossz döntése, (vietnami) veresége ellenére ez a politika eredményes is volt: Németországban (Ausztriában), Japánban, Olaszországban ma demokrácia van. Hasznos lenne nekünk különösen agyunkba vésni, hogy mi, Kelet-Európa népei is ennek a politikának köszönhetjük mai szabadságunkat.

Ezt a politikát kívánta folytatni George Bush, amikor 2001. szeptember 11-e után ‘forced democracy’ néven meghirdette – a terrorizmus elleni harccal párhuzamosan – új stratégiáját a Közel-Kelet demokratizálásának kierőszakolására.

Nehéz fába vágta fejszéjét. Az Egyesült Államoknak a Közel-Keleten – csakúgy, mint az elmúlt évszázad két világháborújában – az európaiak korábbi bűneit kell jóvátennie. Az európai gyarmatosítók bűne, hogy a Közel-Kelet ma olyan, amilyen, hogy ott – Izrael kivételével – egyetlen demokratikus ország sincs. Az arab kultúra a középkorban messze felülmúlta az európait. Aztán jöttek a török, majd az európai gyarmatosítók, kizsákmányolták, kirabolták, megalázták a Közel-Kelet népeit. Végül otthagyták őket, diktátorokat ültettek a nyakukra, és velük szövetkezve folytatták a nép kizsákmányolását, elnyomását. Júniusban a Sea Island-i csúcskonferencián Chirac francia államelnök a tőle megszokott arroganciával kijelentette, hogy a ‘térségnek nincs szüksége demokráciamisszionáriusokra’, s eszébe sem jutott, hogy már csak elődei bűneit jóváteendő is inkább segítenie kellene – ha megkésve is – az amerikaiak törekvéseit. Mert nem amerikai érdek, hanem közérdek, hogy a világnak ebben a részében is érvényesüljenek az ENSZ alapokmányában rögzített emberi szabadságjogok. (Melyekért egy bizonyos forradalom alkalmából Chirac ősei is az utcára mentek.)

Persze minden okunk megvan arra, hogy gyanakodva nézzük a washingtoni külpolitika – akárha jó szándékú – törekvéseit is. Az amerikaiak úgy mozogtak az elmúlt fél évszázadban Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában (is), mint az a bizonyos elefánt a porcelánboltban. Nem vették figyelembe az egyes országok hagyományait, kultúráját, vallási kötődését, nacionalizmusát, büszkeségét. (Egy kósza példa: júniusban meghívták a G8 konferenciájára a hét legfontosabb arab ország vezetőjét is. Mindegyik kapott három percet a díszvacsora előtt, hogy elmondja véleményét az asztal körül ülő uraknak. Ekkora ‘megtiszteltetésre’ az egyiptomi Mubarak és a szaúdi király nem tartott igényt, köszönettel otthon maradt.) Az amerikai kormány nemcsak a demokrácia alapelveit akarta egyik napról a másikra átültetni egy másik kultúrába, hanem annak gyakorlatát, alkalmazását is – saját elképzelése szerint. Az arroganciába hajló segíteni akarás (‘mi tudjuk, hogy mi jó nektek’) szülte az ‘ugly American’ kifejezést. Az amerikaiak máig nem értik, hogy ők miért ‘csúnyák’, amikor olyan jót akarnak.

A legnagyobb baj az, hogy a washingtoni – és esetenként az azt támogató nyugat-európai – politika hiteltelen volt. A nekik tetsző, velük rokonszenvező diktatúrákat támogatták, azokat, amelyek nem illettek politikájukba, támadták. (Köztudott: Washington fegyvert szállított Szaddámnak az Irán elleni háborújához, aztán szembefordult vele.) Más mércét használt a jobb- és a baloldali diktatúrák esetében. Chilében elősegítette Allende megbuktatását, s minimum eltűrte Pinochet diktatúráját. Azok a szörnyűségek pedig, amelyek az Abu Graibban történtek, elveszik annak az (egyébként igaz) állításnak a hitelét, hogy az Egyesült Államok az emberi jogok tiszteletben tartásáért harcol Irakban. Köztudott, hogy az arab világ szinte minden börtönében kínoznak, de nem azok, akiket az emberi jogok megszilárdítása érdekében küldtek oda. Az a világot bejáró fénykép, amelyen egy vigyorgó nő pórázon tart egy földön fekvő meztelen rabot, többet ártott az Egyesült Államok tekintélyének, mint amennyit az elmúlt tíz évben a Közel-Kelet demokratizálására áldozott 151 milliárd dollár (!) használt.

De lehet egyáltalán erőszakkal demokratizálni egy országot, egy társadalmat? Tudjuk, lehet. Németország (Ausztria), Japán az iskolapélda erre. De arra is, hogy a folyamat hosszú ideig tart. Japánban a háború után még hét évig állomásoztak amerikai csapatok, Németországban 17 évvel a háború után törölték el az utolsó (igaz, már csak jelképes) megszállási törvényt.

Az igaz, hogy a Közel-Keleten eddig egyetlen demokratizálási kísérlet sem járt sikerrel. De olyan sok próbálkozás nem is volt. Napóleont szokás említeni, aki 1789-ben azzal köszöntött be Kairóba, hogy ‘azért jöttem, hogy visszaadjam a jogaitokat, melyeket török elnyomóitok elvettek’. Most hagyjuk, hogy Napóleon elég hiteles volt-e a demokráciateremtő szerepében. De tény, hogy bukása után a több mint kétszáz éves török uralmat az angol megszállás követte, azután Egyiptomot angol protektorátussá tették, s az első világháború után az angolok és a franciák az egész arab Közel-Keletet felosztották egymás között a titkos Sykes- Picot-egyezménnyel. Visszavonulásuk után a támogatásukkal olyan királyságok, diktatúrák maradtak a térségben, melyek állandó háborúban álltak saját népükkel és egymással. Az elmúlt 50 év – mindenekelőtt washingtoni kezdeményezésű – általános vagy részleges béketervei pedig rendre azon buktak meg, hogy előterjesztőik a szereplők racionális hozzáállására alapoztak. Figyelmen kívül hagyták a térségben uralkodó paranoiát, az izzó gyűlölködést, a félelmeket, a bosszúvágyat, a rasszizmust, a nacionalizmust, az antiszemitizmust, a vallási fanatizmust, a szellemek és ördögök megszállta fantáziavilágot. Bush ezt a falansztert próbálta áttörni Greater Middle East Initiative tervével, amely több százmilliárdos anyagi segély mellett a legkegyetlenebb közel-keleti diktatúra (Szaddám Huszein) erőszakos felszámolását is jelentette. Azt, hogy ezt átgondolatlanul, hibát hibára halmozva tette, tudjuk. De ez nem jelenti azt, hogy az egész elképzelés alkalmatlan. Fareed Zakaria amerikai történész nemrég megjelent, nagy feltűnést keltő könyvében (The Future of Freedom) határozottan kiáll amellett, hogy igenis lehet erőszakkal demokráciát teremteni. Szerinte ez történhet politikai, gazdasági, esetleg fegyveres kényszerrel, mert ‘naiv elképzelés, hogy a diktátorok, potentátok önként és dalolva lelépnek’. Zakaria szerint az úgynevezett ‘reálpolitika’, amely emberek millióinak rabsága árán is a béke megtartását tekinti az elsődleges szempontnak, nem hoz megoldást a Közel-Keleten, mert a diktatúrákkal kötött békeszerződés tiszavirág-életű. (Lásd müncheni egyezmény.) Az amerikai történész arra is figyelmeztet, hogy a szabadság feltétele a rend. (‘Order, then liberty.’) Először rendezett viszonyokat kell teremteni (akár erőszakkal), mert csak ilyen körülmények között lehet megrendezni a demokrácia első fontos aktusát, a szabad választásokat. (Németországban három évvel a háború után választottak először.)

És aztán még hosszú, közbülső állomásokkal, kudarcokkal, átmeneti megoldásokkal megszakított út vezet majd a közel-keleti országok demokratizálásához. De ha ennek akár csak egy kezdetleges formája gyökeret ver valahol a Közel-Keleten (Irakban?), akkor talán érvényesül a ‘dominóelv’, ezúttal úgy, hogy egymás után buknak meg a diktatúrák.

Béke csak azután lesz. Nemcsak ott, nálunk is.

A szerző újságíró

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©