Forrás: NOL

Kezdjünk el mesélni

Lévai Katalin, 2004. október 28. 00:00

Halottak napján a mi családunkban az volt a szokás, hogy végiglátogattuk rokonaink sírjait, ételt és italt vittünk a megboldogultaknak. A pap beszentelte a sírokat, majd rövid ceremónia után előkerült némi pogácsa, pálinka. Gyerekkoromban néhány alkalommal részt vettem ilyen szertartásokon. A felnőttekkel együtt bandukoltam sírtól sírig, s egyre vidámabb lettem. Mindenütt végighallgattam a pap beszédét, amiből egyetlen szót sem értettem, ettem egy falat pogácsát, ittam egy korty pálinkát, s mire a halottak országában tett különös látogatásunk végéhez közeledtem, feje tetejére állt az egész temető. A kettős keresztek a föld mélye felé mutattak.

Mivel anyai családom görögkeleti, és a belvárosban élt, a Szerb utcai templom főszerepet játszott az életünkben. A templomkert egyik végében az egykori szerb iskola romos épülete áll, a másikban néhány benőtt sírbolt. A templom, a temető, a kert és az iskola valamikor tökéletes mikrokozmoszt alkotott. Ebben nőtt fel anyám. Játszani, írni, olvasni, ünnepelni és gyászolni itt tanult meg.

A Szerb utcai templom meghittséget és otthonosságot sugárzott, vallási szigornak nyoma sem volt. A hosszú, ószláv nyelven celebrált misék alatt jöttünk-mentünk, a boltívek homályában hátrahúzódva beszélgettünk, kicsit kisétáltunk a templomkertbe, majd a mise vége felé, az áldás és a kenyér osztására visszatértünk. Évtizedeken át Vujicsics pap tartotta a miséket, és celebrálta generációk életének fontos eseményeit. Kortalanul szép ember volt. Amikor arany imapalástjában megjelent, alakja középkori ikonra kívánkozott. Elképzelhetetlen lett volna nélküle a pesti szerb közösség. Ünnepekre és gyászszertartásokra a felesége készítette azt a különös édességet, amit kojivónak hívunk, a hámozott mandulával díszített, búzából készült tortaféleséget. Olykor vendégül látott minket az otthonában is. Amikor Tihamér fiuk halála után Vujicsics pap először mondott misét, megroppant alakja láttán a felnőtt férfiak és nők sírni kezdtek. Vele gyászolt az egész szerb közösség.

Már felnőtt voltam, amikor az ismerősség jóleső érzésével fedeztem fel, mennyire hasonló a zsinagóga és a szerb templom hangulata és belvilága. Ugyanolyan érzést ébresztett bennem a zsidó kántor éneke, mint egy ószláv templomi ének, minden szó és gesztus ismerősnek tetszett. A templomi nyüzsgés, a familiáris hangulat, az a tény, hogy a zsidó ünnepek, úgy, mint a görögkeletiek, máskor vannak, mint a többség ünnepei, az öszszetartozás tudatát ébresztette bennem.

Egyébként sokkal inkább társas, mint vallási esemény színterének tűnt a zsinagóga, ahogyan a szerb templom is, ahová inkább a találkozás és az együttlét kedvéért járnak az emberek, mint a vallási élmény átéléséért. Egy kisebbség számára a templom mindig több, mint imahely. Olyan nyilvános tér, ahol az azonos nyelvet beszélő, azonos szokásokat és ünnepeket őrző emberek találkoznak, megismerik egymást, közösséggé formálódnak. Az Isten tisztelete mellett helyet kap az emberi múlt tisztelete is, hiszen egy kisebbség életében mindig eleven a múlt, és különösen fontos az emlékezés. Ha egy közösség jellemző múltbeli viselkedésmintái sikeresnek bizonyulnak, példaként szolgálhatnak jövő generációk életében, s ha kudarcnak vagy éppen végzetes hibának, akkor intő jelként kell felmutatni őket, hiszen élni kell a gyanúperrel, hogy megismétlődhet a múlt. Ez a szorongás, mint egy szűnni nem akaró aláfestő érzelem, nem száműzhető. Igen, ‘a múltat békévé oldja az emlékezés’, de létezik olyan múlt, amely ellenáll az emlékezés gyógyhatásának, megkövesedett, holt anyagként ül meg testet, lelket. Ilyen a holokauszt traumája, ami feldolgozhatatlan, csak védekezni tudunk vele szemben.

Egy erős család védőbástyát emel a külvilággal szemben, hogy az kevés ponton hatolhasson csak be a családi közösség sűrűn szőtt szövetébe. Az első és legfontosabb családi törvény éppen ezért az összetartozás törvénye, hogy erősek legyünk és megvédjük magunkat, ha kell, és csökkentsük a kiszolgáltatottságot a külvilággal szemben. Mindebben segíthetnek az emlékek. Az emlékezés megerősít és összetart, hiszen olyan sajátos múltat idézhetünk fel általa, amelyet mi ismerünk a legjobban. Olyan tudást, amelyet csak a mi őseink tanultak meg, olyan hagyományokat, amelyeket csak mi követünk, és olyan ízeket, amelyek csak a mi tálainkból kerülnek elő, és kóstolódnak generációról generációra. Az emlékek ébren tartása, múltunk folyamatos jelenléte különleges állapotot eredményez: egyszerre vagyunk és voltunk.

Egy kisebbség addig él, amíg emlékezik. Emlékezni kell, akkor is, ha emlékezni nehéz vagy majdnem lehetetlen.

Anyai családom emlékét több fotóalbum is őrzi, apai családomét egy sem. Minden kép elégett, eltűnt a háborúban. Anyám sok időt töltött családi képek társaságában, soha nem engedte el a halottait, és rengeteget mesélt róluk. Apám hallgatott, vagy csak néhány drámai és groteszk történetet mondott el. Anyám büszke volt a származására, apám inkább elrejtette a múltját. E büszkeségből és rejtőzködésből kellett összegyúrnom azt a többszörös kisebbségi identitást, amit sajátoménak vallok, és ez nem volt könnyű egy olyan országban, ahol mindenki felejteni akart. Az évtizedeken át elhallgatott érzelmek és indulatok félelmet keltő világából kellett előbányásznom mindazt, ami érték számomra. Lehetett volna másként, ha egy olyan világban válok felnőtté, ahol ismerjük és becsüljük szomszédaink és barátaink családtörténeteit. Ahol a politika nem kísérli meg újra és újra, hogy a nem kívánt történeteket kiradírozza a nemzet kollektív emlékezetéből, és retusálja azokat a képeket, amelyek nem illenek bele az erőszakkal megkonstruált világképbe. Ahol nem kell félni attól, hogy a bevallott múlt bajt okoz, mivel az egyik történet éppen annyit ér, mint a másik. Ahol szabadon, önérzettel mesélhetjük családtörténeteinket, mert bízhatunk abban, hogy társadalmunk története ezek egyenrangúságára épül. Kezdjünk hát mesélni.

A szerző az Európai Parlament képviselője (MSZP)

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©