Forrás: Magyar HírlapGyanútlanok forradalma – Erdély 1956

Interjú

Az 1956-os erdélyi események kapcsolatban állnak a magyarországiakkal, de a határon túli forradalom krónikáját mindmáig hiába keresnénk a történelemkönyvek lapjain. Páskándiné Sebők Anna hat év szívós kutatómunkájával tárta föl a korábban titkos archívumok dokumentumait, megkereste az erdélyi forrongások után indított tizenkilenc koncepciós per elítéltjeit. A nagy nyilvánosság előtt ismeretlen, megrázó tényekre épül az Erdély 1956 című ötrészes dokumentumfilm-sorozat, amelynek a vetítését holnap délután öt órakor kezdi el a Duna Televízió.

fotók: Pélyi Nóra

Erdély ’56

A dokumentumfilm-sorozatban

szereplô 19 per:

I. rész

Képzôművészek pere, Kolozsvár

Fülöp Dénes és társai

Temesvári egyetemek

Bolyai per I. Kolozsvár (Bolyai Egyetem)

II. rész

Érmihályfalva (érmelléki letartóztatások)

Bolyai per II.

Küküllô menti röpcédulások

ENSZ-memorandum-per

III. rész

’56-os események szemtanúi

Fodor Pál és társainak pere

Szoboszlay-per

IV. rész.

Bolyai-per III.

Protestáns lelkészek és teológusok

Székely Ifjak Társasága (SZIT)

Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ)

Csíkszeredai tanárok és diákok pere

V. rész

„Fekete kéz”

Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete (SZVISZ)

1966-os államellenes szervezkedés pereMint kutatót, írót, mi késztette arra, hogy a dokumentumfilm eszközeivel harcoljon a történelmi félreértések ellen?

Soha nem gondoltam arra, hogy filmet készítsek ebből a témából, csak amikor erdélyi ötvenhatos elítéltekkel találkoztam, és Sára Sándor buzdított arra, rögzítsem ezeket a beszélgetéseket, amíg még nem késő. Igaza volt. Amióta ennek a témakörnek a kutatásával foglalkozom, tizenkét interjúalanyom halt meg. Azt is szerettem volna tudatosítani: attól, hogy a határok Trianon után máshol húzódnak, az ott élők történelmi emlékezete megmaradt. Furcsa lenne, hogy éppen az európai csatlakozás után felejtenénk el közösen gondolkodni az összmagyarság ügyében. A másik ok, ami a film felé vitt, hogy a kilencvenes évek végen, amikor hozzáférhetővé váltak az archívumok, és mind többen mondták el a véleményüket e korszakról, hihetetlen tájékozatlansággal, rengeteg félreértéssel találkoztam. Még 1996-ban, egy tudományos munkában is felbukkant az a hazug mondat, amelyet 1956. október 26-án a Babes Egyetem rektora, Raluca Ripa mondott: úgy szolidarizáljon a román egyetemi ifjúság a magyar forradalommal, hogy annak követelései között szerepel Erdély visszafoglalása. Az akkori román vezetés politikai eszközként használta föl ezt a valótlanságot, miszerint Nagy Imre kormánya és forradalmi csoportjai visszakövetelik Erdélyt. Utólag ezzel indokolta az egy évtizedig tartó embertelen megtorlássorozatot. Ez a hamis érv szolgált annak az „igazolására”, hogy ártatlan magyarok százait hurcolják el rendszerellenes szervezkedés vádjával. Ma már dokumentumokkal lehet egyértelműen bizonyítani, hogy Magyarországnak akkor sem voltak területi követelései Romániával szemben.

Volt-e valamilyen szervezett kapcsolat a magyarországi és az erdélyi forradalmárok között?

A forrongás benne volt a levegőben, és főként az egyetemi ifjúság körében egy időben kezdődött a határ mindkét oldalán. De arról sem szabad elfeledkezni, hogy hosszú idő után 1956 volt az első év, amikor újra útlevéllel lehet utazni az anyaországba, sokan jöttek át, és magukkal vitték az itteni hangulatot. Szervezett kapcsolat olyannyira nem volt, hogy például a kolozsvári képzőművészeti főiskolások azért értesültek késve a pesti eseményekről, mert éppen maguk is gyűléseztek. Közbevetve: sajnos itt kezdődtek legkorábban – már október 25-én – a letartóztatások. Egyik interjúalanyom, Mózes Árpád evangélikus püspök így emlékezik vissza: Kolozsvárott nyitva voltak az ablakok, mindenhonnan a Kossuth rádió szólt, mindenki boldog volt és reménykedő. Erdélyben diákszövetségek alakultak, Székelyföldön reggeltől estig imádkoztak a magyar testvérekért. Mindenki belement a csőbe, őszintén hittek abban, hogy eljön egy jobb világ.

Ön „gyanútlanoknak” nevezi az erdélyi forradalmárokat, akik nem tudták, hogy a hatóságok követik őket. Fel akarták készíteni az ifjúságot a Romániára is átterjedő forradalomra. Álmodozók voltak, akiknek fogalmuk sem volt a politikai realitásokról?

A romantikus forradalmi lendület elsősorban a fiatalokat kerítette hatalmába, az idősebbek meggondoltabbak voltak, sokan pártot akartak létrehozni, mint például a Szoboszlay-per szereplői. Ez volt a legnagyobb per, ötvenhét emberből tízet halálra ítéltek, és a többi összesen 1200 évet kapott. Forradalmat akartak kirobbantani, de fegyvertelenek, erőtlenek és szervezetlenek voltak. Az egész erdélyi magyarságra jellemző volt akkor, hogy nem fogta fel, mire képes a hatalom, milyen következménnyel jár a lázadás, hogy nemcsak nézeteikért, hanem magyarságukért is meghurcolják őket, és a viszonyok jobbításáért esetleg életükkel kell fizetni. A fiatalok szervezeteit a Partiumban, Székelyföldön, Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredán vagy Váradon ez a gyanútlanság jellemzi. E spontán forradalmi mozgalmak valóban szervezetté akartak válni, de erre nem volt idő és lehetőség, csak utólag a román hatóságok kreáltak belőlük „szervezetet”.

Puskát, robbanószert nem tudtak szerezni, milyen fegyverekkel harcoltak?

Ma, a „valóvilágos” időkben talán furcsának tűnik, de az egyik leghatásosabb fegyver a vers volt. Nem véletlen, hogy a házkutatások idején a hatóságok elsőként a verseket keresték. Ehhez tudni kell, hogy az erdélyi nevelés eleve sokoldalúbb a magyarországinál. Ha valaki például orvos lett, az biztosan játszott valamilyen hangszeren vagy írt. De a munkások és a parasztok is szorosabban kötődtek a magyar kultúrához, az irodalomhoz. A vers akkoriban életforma volt. Természetes, hogy a változások iránti igény, a haza szeretete is versekben fogalmazódott meg. Negyvenhat interjúalanyom közül tizenhatan írtak verseket. Férjemnek, Páskándi Gézának a vádpontjai között szerepelt egy verse. A sors furcsa fintora, hogy miután kiengedték a börtönből, csak más neve alatt jelenhetett meg.

A fiatalokra is aránytalanul kemény büntetéseket szabtak ki, de propagandisztikus céllal úgy állították be, hogy ők alapvetően elégedettek a kommunizmussal, elnézőbbek lennének, a felnőttek, a régi rendszer neveltjei viszont csak hibásak lehetnek. Volt az ítélkezésben valamilyen „norma” vagy rendszer?

Az ítéletek a politikai helyzet függvényében változtak, mert nem a katonai bíróság, hanem a párt központi bizottsága hozta őket. Nem tudtam bennük semmiféle rendszert felfedezni, ahogyan a kihallgatásokban sem, ahol mindenki „bandita és hazátlan” volt, szidták folyamatosan a szülőket és a házastársakat, folyamatosan beletapostak a foglyok családi, nemzeti érzéseibe. Volt, akit addig vertek, éheztettek, hogy az őrület határára került, míg másokat nem bántottak. De hogy miért, annak nem lehet tudni az okát. A fiatalok szervezeteihez odakanalaztak felnőtteket. A csíkszeredai verselőkhöz is találtak négy tanárt, akiknek derékba törték az életét, de fogalmuk sem volt, milyen „mozgalomban” vettek részt. Nagyon magas az elítéltek közt – az események idején még – fiatalkorúak aránya. Például a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége perének ötvenkilenc szereplőjéből 54 a fiatal. Köztük volt az a kisfiú, aki 1960-ban, amikor letartóztatták, még nem töltötte be a tizennyolcat. Annyiban mégiscsak volt rendszer az ítéletekben, hogy amint megyünk előre az időben, úgy mind súlyosabbak a büntetések, és akár egy-két esztendeig is elhúzódnak a perek.

Kádár János 1958 februárjában Erdélybe látogatott, mennyiben befolyásolta ez az ítéletre váró magyarok helyzetét?

Ô azért ment oda, hogy barátságáról biztosítsa a román elvtársakat. Ekkor egyértelművé vált, hogy Magyarország nem fog szót emelni a romániai magyar áldozatokért, s nyakló nélkül kezdték osztogatni a 25 éves és a halálos ítéleteket. De még hátra van vagy fél évtized az 1963-ban kezdődő részleges, majd az 1964-ben elrendelt teljes amnesztiáig. Ezzel azok jártak rosszabbul, akik 1956-57-ben „enyhébb” büntetést kaptak, mert nekik le kellett ülniük a kiszabott időt.

De a teljes amnesztia nem a legszerencsésebb történelmi pillanatban érkezett, s csak külső szemmel nézve jelentett megoldást…

Nem sokat számított már az amnesztia. Gheorghiu Dej 1965-ben meghalt, és jött Ceausescu. 1966-ban ismét csoportosan ítéltek el ötvenhatért embereket. Miközben szavakban deklarálták, hogy nincsenek már politikai elítéltek, kiürültek a fogolytáborok, sorra megteltek újra a nehéz börtönök. Főként magyarokkal. Románia lakosságának nyolc százaléka volt magyar abban az időben, de a bebörtönzötteknek egyharmada magyar volt! Például Szamosújvárott 11 ezren raboskodtak, és 30 százalékuk volt magyar, 20 százalékuk szerb, zsidó, német és csak a többi román. Minden nemzetiségből, társadalmi rétegből, legyen az értelmiségi, iparos, munkás, földművelő a legjobbakat vitték el. Ahogyan férjem mondta: „Soha olyan elit társaságban nem volt és nem is lesz.” A börtön kegyetlen világ, de sokan úgy érezték, kinn még rosszabb. Mert odabent legalább tudták, hogy ki a besúgó.

Egyik riportalanya, Kun tanár úr meséli, hogy amikor szabadult, édesanyja azt mondta neki: „Kiengedtek, az Isten áldja meg őket!” Ez azt jelenti, hogy idővel volt, aki megbocsátott?

Ezt csak egyénenként lehet megítélni. Nem mindenki bocsátott meg. És akik megbocsátottak, feledni azok sem tudnak. A legfájdalmasabb az, hogy akik ártatlanul hurcolták meg az embereket, azokat még senki sem vonta felelősségre. Megtörténtek szörnyűségek, és ezekért senki sem felel. Nem volt még pere a kommunizmusnak, és nem is látszik semmiféle jele annak, hogy ez elkezdődnék. Senki sem kívánja, hogy a bűnösöket idős fejjel börtönbe zárják, csak nevezzék meg őket. Amíg ez nem történik meg, addig nem beszélhetünk jogállamról.

Sor került-e azóta az ártatlanul elítéltek kárpótlására, rehabilitációjára?

A tizenkilenc per 800 elítéltje közül, aki él, és Romániában maradt, szerény kárpótlást kapott. A Magyarországra áttelepültek kimaradtak a kárpótlásból, a nyugdíjukba nem számították be a börtönéveket sem. Valamennyi erdélyi ötvenhatos esetében semmissé nyilvánították a kimondott ítéleteket, törölték a priuszukat, de tényleges rehabilitáció nem történt. A román ortodox egyház komolyan veszi az ötvenhatosok ügyét, emlékműveket emel, de ezeken csak elvétve találunk magyar neveket. A Duna-deltában és a Brailai nagyszigeten meghalt foglyokat jel nélkül temették el. Sokuk nyugvóhelye ismeretlen. De ahol tudjuk, hol van a tömegsír, azt csak hosszú, beláthatatlan jogi procedúra után tárhatnák fel. Ez a legszörnyűbb. Anyák, feleségek, barátok még virágot sem vihetnek azoknak a sírjára, akiknek emlékére megcsináltam ezt a filmet.

Stark R. László

©