Forrás: NOL

Feltűnő kövek

Kiállítás

Sándor Erzsi, 2004. október 22. 00:00

Az ember csak úgy lopni indul a kukoricásba. Ezért beljebb sétál a lehajló címerek között és a felrepedezett földgöröngyök között egyszer csak egy darab kőbe botlik. Egy földből ferdén kilátszó, eltörött kődarabba. Amikor a lábával kibuktatja egészen a földből már el is felejti, hogy kukoricáért indult. Az előtte fekvő kövön a kohanitajelet formáló egymást érintő kézfejeket pillantja meg. A hajdani kőfaragó vésőjének járataiban, az ujjak vonalai mentén látszik amint szervül a szikes föld a kővel, és elszínezve penészcsíkot húz rá.

Így szokott az ember zsidó temetőre bukkanni, amikor országúti kilométereit rója, valami nagyon fontos cél felé. Megéhezve, két falu között a kukoricásban.

Nem is érti, hogy nem csorbult ki ott borona, ekevas. Bár lehet, hogy kicsorbult. A dühös gazda, meg fölkapta a követ, a baj okozóját és messze hajította az árokpart felé. Schwartz Izidor született 1868, meghalt 1920.

Ilyenkor meg számolni kezd az ember. Az öregebb Schwartz minden bizonnyal fiatal honvédként szolgált negyvennyolcban, aztán talán meghúzta magát valahol, kibekkelte a kiegyezést, és 1868-ban a nagy ijedségre megszületett a kis Izidor. Addigra már került család, és a falu kocsmája is jó befektetésnek bizonyult. Bár nem láthatta felnőni a fiát, abban biztos lehetett, hogy a kocsma, a ház, a jószág nem kerül ebek harmincadjára. A falu tudta, hogy a kocsmáros nem iszik, csak bőven mér. Ez lett az ifjabb Schwartz öröksége, meg a temetői sírdomb a falu határában. A kőbe faragott kohanitajel, ami alá majd ő is, és az övé is leköltöznek. Az ifjabbik Schwartznak már adódtak álmatlan éjszakái, de azt tudta, ha semmi másban, abban a kapa földben bízni lehet.

Idáig gondol az ember, amikor zsidó temetőre bukkan a kukoricásban. Tovább már nem akaródzik neki.

Akinek meg mégis, az célirányosan nekilendül az országutaknak, a kukoricásoknak. Tudja, ahol kő van, ott deszka is van valahol, meg szétmállott halottiing-foszlányok. Bennük egykor volt emberek maradványai, akiket közel hatezer éves egyenlőséggel öltöztettek fehér gyolcsba, és helyeztek deszkakoporsóba. Nem nézvén az illető kocsmáros volt, rabbi, vagy csizmadia. Van hely, ahol mindenki egyenlő.

Aki elhagyott kőkerítések felé veszi az útját, az néha repkén

nyel befutott rozsdás vaskapukra bukkan, amelyek mögött tántorgó kövek bizonyítják, hogy a rájuk vésett olvashatatlan nevek fontossággal bírtak egykor.

Aki zsidó temetőket keres, az országszerte kerítéssel körbevett, már sohasem növekvő, sehová sem terjeszkedő területeket talál. Földeket, amelyekbe nem ásnak új sírokat, nem ápolják a régieket. Elfogytak az élők, akik odahaljanak, ezért azok is, akik emlékezhetnének rájuk. A kollektív emlékezetet legfeljebb néhány önkormányzati pályázat tartja ébren, kipipálandó a temetők közti esélyegyenlőséget.

Aki Budapesten keresi a zsidó temetők nyomait, talál kulcsos kaput, az egyik hiperplázabirodalom mellett. A kulcshoz talál bizalmatlan templom szolgát, és málló tűzfalakkal körülvett, udvarnak álcázott helyet, a megszokott, lekerekített dülöngélő kövekkel. Rajtuk átfutó burjánzó borostyánt, leomló faldarabokat, évtizedek óta hulló ecetfaleveleket.

Aki zsidó temetőket keres, az életet keresi. Az emlékező utódokat, akik ismerik is azokat, akiket gyászolnak. Nem csak homályos legendákba vesző vasúti síneken próbálják nyomukat lelni. Akik emlékeznek, bízhatnak abban, hogy majd őket is a családjuk, az ismerőseik fogják siratni. Akik körében telik el az életük. Így van ez mindenütt és mindig.

Olyankor, amikor jut a halottnak név. Jut föld. Egyszemélyes sír. Deszkakoporsó. Fölébe családi emlékmű. Mert jutott neki élet is.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©