Forrás: NOL

Tinglitanglik

Bächer Iván, 2004. október 16. 00:00

Kép: Népszabadság – Teknős Miklós

Minden érdekes. Minden, ami régi. Például egy régi kotta – igen érdekes tud lenni az is. Hát még sok régi kotta. Nekem speciál sok régi kottám van.

Nem gyűjtöm, nem gyűjtöm azt se, mint ahogy mást se gyűjtök. Rég kiérlelt álláspontom szerint az emberi élet túl rövid ahhoz, hogy bármit is érdemes lenne gyűjteni benne. Kottám egyrészt azért van sok, mert zenészcsaládba születtem bele, másrészt, mert néha szükségem van rá; használok kottát, tudják ezt rólam többen is, így aztán kapok kottát, szerzek – de venni nem veszek soha. A kotta drága. De jó. Mégpedig sok mindenre jó. Lehet belőle zenélni, de lehet tanulni, okosodni, bölcsülni is belőle, általa. A kotta lelet is lehet, amin elspekulálhat az ember. Ráadásul vannak szép kották is.

Pár éve karácsonyra üveg mögé is tettem néhányat a lányoknak, tegyék a falra föl. Föl is tették, és igen jól mutatnak ott azok.

Maradt még kottám elég, és folyamatosan szaporodik is az állomány.

Mostanában az úgymond könnyedebb műfajok, az egykori kabarékban, orfeumokban, operettekben hangzott dalok, kuplék kottáit szeretem leginkább. A tinglitanglikat.

Ezek a kottalapok egy olyan világra emlékeztetnek, amelyben az emberek még maguk zenéltek maguknak.

Ebben a letűnt világban a kisasszonyok énekeltek délutánonként, az urak pedig kísérték őket zongorán. A mai tömegzenét villanyszerelők állítják elő. A polgári világ maradékot csak a cigányság őrzi ma. Ott még van zene, enkézzel, enhanggal szólaló, emberi.

Nézegetem a kották címlapjait, nézegetem a szövegeket, silabizálom a dallamokat. És okosodom.

Itt van például a Wien bleibt Wien című mars, melynek – a borító tanúsága szerint – zongorára, négy kézre, zenekarra és zongorára-hegedűre átírt kottája is beszerezhető volt. Az indulót szerzette Johann Schrammel. Röstellem, de nem tudtam eddig, hogy a sramlizene megnevezés személynévből eredő. De most a lexikonból kibogarásztam, hogy ez a Schrammel, ez az 1850 és 1893 között élt bécsi katonazenész alakított először 1877-ben sramlizenekart, mely két hegedűsből, gitárosból, klarinétosból és egy harmonikásból állott.

Na most már ezt is tudom.

Vagy itt van például ez a Jaj, de unom a banánt című shimmy, amelynek szövegét a pesti Zerkovitz, zenéjét a New York-i Silver és Cohn szerzé. (Szépen vagyunk.) Ebből egyrészt kiviláglik, hogy az „unom a banánt” kiszólást nem az ötvenes évek mizériája szülte, mint gondolják azt sokan, hanem Zerkovitz-dalból önállósodott. A kottát a Wiener Boheme Verlag adta ki – Németország, Ausztria és Csehszlovákia területére, a Rózsavölgyi pedig Magyarországra. A kiadvány tehát Trianon utáni, de a kiadó még az egész boldogult Monarchia területén „terített”.

Hökkenten lapozom kottáimat, dúdolom, hallgatom – van pár kazettányi hanganyagom is – a száz év előtti tinglitanglit. Olvasom a csudás szövegeket, Szép Ernő, Emőd Tamás és mindenekelőtt Gábor Andor verseit.

Ezekben a kottákban minden benne van. Az egész huszadik század, ami tart, ugye, ma is.

Olvasom, hallgatom a Kökény Ilona és Vidor Ferike – mindketten voltak Gábor Andor feleségei – számára írott cselédnótákat, és próbálom megérteni, hogyan csinálták? Hogy lehető, hogy ezekben a látszólag könnyed dalocskákban egyszerre van összekovászolva a Soroksárról Lipóciába csöppenő sváb cselédlányok iránti mérhetetlen alázat és szeretet, a csipkelődő gúny és a kőkemény társadalmi mondandó? Cselédek vannak ma is. Csak nem Soroksárról jönnek, hanem az erdélyi hegyek felől. És zupringerek, cselédszerzők is vannak megint. Csak cselédnóták nincsenek.

Hökkenten klimpírozom az első világháborús dalokat.

Hangzó történelem. A lelkes hazafiúi nekibuzdulástól a döbbentő felismerésig: vége az emberi, az élhető világnak, egyszer s mindenkorra vége. A pesti kabaréban pontosan tudták, és elő is adták ezt.

„Bajonett hegyétől kap döfést a gyermek,

Asszonyok szívébe szuronyokat vernek,

Sűlyedő hajókat fordít fel a tenger,

Verdun alatt jár a maláji vadember.

Krisztus templomában lángot vet az ostya;

Verje meg az isten, aki ezt okozta!

Verje meg az isten, aki ezt okozta!”

Jó kis kabarédalocska, ugye. Tinglitangli. És Emőd Tamás sorai alá Szirmai Albert olyan velőtrázó zenét biggyesztett, hogy szétesik a zongora attól.

Olvasom, játszogatom, hallgatom a pesti zsidóságot, a Stux urakat és Lőwingereket gúnyoló-öngúnyoló nótákat, a börzedalokat, a könnyed nyári Lidó-zásokat. Dúdolom azt a világot, amikor úgy tűnt, ez a zsidóügy végképp valami érdekes színfolttá válik csupán.

Aztán szépen, lassan elkomorodnak a dalocskák.

MGP kollégám ajándékozott meg a Szirmai Albert-Gábor Andor páros szerzette, s Boros Géza által előadott dallal, mely ezt a sokatmondó címet viseli: Oroszországban mindenki… Íme, az orosz forradalom magyarországi kommentálóiról szóló kuplé második szaka:

„Nagy-Oroszországnak minden zuga,

s odva

Visszavonhatatlan el van zsidósodva,

Ahol csak kibújik egy orosz szereplő,

Akinek kezében egy napig a gyeplő,

Rögtön agnoszkálja emez egy nap hősét,

Avagy az Alkotmány, vagy az Egyenlőség.

S ki nem zsidó ennek, biztos zsidó annak,

S végül kizárólag csakis zsidók vannak.”

Az egyik legsikeresebb korabeli zeneszerző, Nádor Mihály lánya, Kati néni is megajándékozott egy nagyobb kottacsomaggal. A paksamétában leltem rá az Imádság című tinglitanglira.

„Ki ülsz az égben a vihar felett,

Én istenem, hallgass meg engemet.

Hozzád megy szívem, és szavam dadog,

Hazámért reszketek, magyar vagyok.

A népekkel, ha haragod vagyon,

A magyarra ne haragudj nagyon.

Ne haragudj rá, bűnét ne keresd,

Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd.”

Gyermeteg egy kicsit a szöveg, meglehet. De Szép Ernő így írt. Neki lehetett gyermetegnek lenni. Mert ő hiába volt az, mégsem volt az. Amúgy ez a kotta kéziratban maradt fenn. A szerzőknek esélyük sem lehetett a megjelentetésre. Hisz a kotta végén, Nádor Mihály kézírásával ott a dalocska születésének dátuma: 1942. szeptember.

Sok mindent mesél egy kottalap.

Különösen, ha tudja az ember a történet végét is. Szép Ernőt csak kitagadták a magyarságból, megjelölték, kényszermunkára terelték, gettóba zárták. Nádor Mihályt megölték. Utolsó éveiben, megfosztva a színpadtól, Petőfi-, Arany-, Ady-, Babits-versek alá írt zenét. Ezeket nem adták elő tán soha. Nyomtatásban sem igen jelentek meg. Pedig szépek.

Le is másolom, és elküldöm őket ennek a Diána-lánynak, szeretettel.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©