Forrás: NOL

Se nem magyarok, se nem zsidók

Szántó T. Gábor író, a Szombat főszerkesztője a traumák öröklődéséről

Kamarell Katalin, 2004. szeptember 10. 17:00

Szántó T. GáborKép: a kiadóA holokausztból származó társadalmi trauma ma is befolyásolja a túlélőkés utódaik mentális állapotát. A másod- és harmadgeneráció épp a szüleiáltaltraumatizált, és ambivalens a viszonya a saját zsidóságával. Szüleik,bizonyos szempontból, foglyokból őrök lettek – vallja Szántó T. Gábor,aki szerint a magyar társadalom egészében jó volna a félelmeketoldani.

A 38 éves szerző Mószer című kisregénye, mely németül is megjelent, egy holokauszt-túlélő rabbi önvizsgálatáról szól, aki 1956 után besúgó lett. Keleti pályaudvar, végállomás című regénye a Rajk-per időszakában, három család történetén keresztül ábrázolja a vészkorszak utáni zsidó válaszutakat. Lágermikulás című elbeszéléskötetében, mely az idei könyvhétre jelent meg, a vészkorszaktól napjainkig jeleníti meg a zsidó sorsot – fordított időrendben.

– Azt írod a fülszövegben, hogy olyan útra léptél, ami által megpróbálod feldolgozni a múltat. Ez a könyv ennek a folyamatnak az első lépése. Miért most jutottál el erre a pontra?

– A kilencvenes években a diktatúra működési mechanizmusa, a személyiség felőrlődése, a politikai szabadsághiány foglalkoztatott. Később az ezek mélyén is meghúzódó egzisztenciális szabadsághiány, amibe mindannyian beleszületünk: a család, az apa-fiú konfliktus, a személyes életünket átható történelem, és választásaink sorsszerűsége. A múlt feldolgozhatatlan, mégis törekednünk kell rá. Korábban nem volt ennyire tudatos, hogy a vészkorszak élményeire, utóhatásaira összpontosítsak, s hogy a mai jelenségeket visszagyökereztessem valódi kiindulópontjukba. A Lágermikulás szerkezete is utal e folyamatra, ahogy elindul a jelenből, és visszafelé halad. A Szétszóratás című kisregényben van egy fiú, akinek nem mondják meg, hogy zsidó. Apja nem beszél erről. Már ő is a háború után született, és egy véletlen következtében adták tudtára származását. A harmadik nemzedék még kevésbé tud ehhez viszonyulni, és amikor a fiú rádöbben származására, meglazul a viszonya az anyjával, aki nem zsidó, és számon kéri az apjától, hogy ő miért nem vállalta ezt az örökséget. Kiszakad a családból. A történetbeli apa az a típus, akit súlyosan nyomaszt a múlt. Tudja, hogy zsidó, de semmi más nem társul e tudáshoz, csak a félelem. Fiatalon attól félt, hogy vajon mit szól jövendőbeli felesége ahhoz, ha ezt megtudja, s harminc évvel később attól, hogy nem tud a fia kérdéseire válaszolni, s emiatt elveszíti.

– Történeteid kitalációk?

– Igen, ezek döntően fikciós történetek. A kötet vége felé szereplő novellákban, melyek gyermektörténetek a holokauszt idejéből, megjelennek bizonyos családi élmények. De ott is keveredik a valóság és a fikció. Mit él át az a kisfiú, aki apja elleni lázadásában éppen a halálba kívánja őt, amikor az apja tényleg elmegy munkaszolgálatosként a frontra, és megölik – erről szól a Jancsika című novella. Vajon hány kisfiú élhetett át hasonló lelkiismeret-furdalást, akinek az apja a fronton halt meg? Összefonódik az ösztönös indulat a nemzet egészét érintő háborús drámával.

– A zsidóság múltjáról viszonylag sokat tudunk. Ami engem igazán érdekel most, az a mai, magyar zsidóság. A jelenben élők gondolatai, gondjai, az életük.

– Különféle számítások szerint, 100-150.000 főre tehető magyarországi zsidóság, de ennek csak töredéke, mintegy öt százaléka tartozik a szervezett közösséghez. Ami viszont az egész zsidó népesség közös sajátossága, hogy a holokausztból származó, s bizonyos mértékben öröklődő társadalmi trauma kisebb-nagyobb mértékben ma is befolyásolja mentális állapotunkat és ebből következően politikai reflexeinket is.

– Tudnál erre példát mondani?

– A hétköznapi életben tapasztalható bizonytalanság, bizalmatlanság, vagy ennek kompenzációjaképpen a túlzott magabiztosság nem mindig érzékelhető a nyilvánosság számára, de a félelem jelen van a zsidók gondolkodásában. Ez elsősorban azon vidéki zsidó családok utódjait érinti, amelyeknek csak egy része élte túl az 1944-es deportálást. Azok, akik Budapesten, a gettóban vészelték át az üldöztetést, talán valamivel kevésbé érintettek, de erről sem lehet kizárólagossággal véleményt mondani, hiszen sokan voltak, akiket Budapesten öltek meg, esetleg itt is éppen gyerekeik, unokáik szeme láttára. Akik a deportálásból visszatértek, át kellett élniük azt is, hogy kellemetlen érzést ébresztett szomszédjaikban talán még az is, hogy viszontlátták őket. A túlélők bűntudatot keltettek azokban, akik tanúi voltak deportálásuknak, vagy esetleg elvették a holmijukat és abban éltek, s a bűntudat újabb zsidóellenes agressziót

szült. Erről szól Hazatérés című elbeszélésem, melynek szóba került a megfilmesítése is. Nehéz pontosan megállapítani, hogy mennyire sebzett a zsidó közösség, ám ennek jelentős nyomai vannak a hétköznapi emberi viszonylatokban. Például abban, hogy a túlélők bizalmatlanná és zárkózottá váltak, és élményeik következtében félelemre és gyanakvásra nevelték a gyerekeiket is. A másod- és harmad-generáció épp a szülei által traumatizált. Szüleik, bizonyos szempontból, foglyokból őrök lettek. A lágerek, gettók túlélői, családjaikban olykor szigorú, kényszeres rendet építettek ki, és gyerekeiket védve, elszigetelték a külvilágtól és elbizonytalanították őket, majd gyerekeik alkalmasint ugyanezt tették a következő nemzedékkel. Ez nem tudatosan óvó szeretet volt, hanem rettegő féltés. A természet reakciója az üldöztetésre: felfokozott immunválasz. Az utódok kettős beszédre kényszerültek: gyakran nem volt szabad, vagy képtelenek voltak elmesélni máshol, amit otthon hallottak. Nem volt szabad arról sem beszélni, hogy zsidók, sőt, egyesek el sem mondták mindezt gyerekeiknek, vagy nem beszéltek az elpusztított rokonokról, ezért a gyerekek jelentős része titkok, megnevezhetetlen szorongások közepette nőtt fel. Mások, akik tudtak a család veszteségeiről, és mélyen azonosultak szüleikkel, ráadásul neveltetésük folytán „csak bennük bízhattak, senki másban, kamaszkori agressziójukat nem élhették ki. A család és a külvilág elvárásai kettős normarendszert kényszerítettek a gyerekekre, s minderre még rátelepült a kommunista diktatúra, mely szintén képmutatásra szoktatta az embereket.

A zsidóság azt jelenti a legtöbbek számára, hogy „ez az, ami miatt diszkriminálható és kiirtható vagyok”. Nincs pozitív értéktartalma. Nem örökölték a hagyományt, nem tanulták a vallást, a kultúrát, tehát semmi kézzelfogható jó nem társul ahhoz a tudathoz, hogy ők zsidók. Az idősebbek sok esetben igazából magyarnak sem tartják magukat, hiszen kirekesztették őket ebből a nemzetből. Belegondolni is fáj, de ők szégyellik a megaláztatást, azt, amit mások tettek velük, vagy nem tudatosítják, mert kimondani sem tudják fájdalmaikat. Például azt, hogy az átéltek miatt nem érezhetik igazán otthon magukat a szülőföldjükön, ám mert a zsidó kultúrát sem igazán ismerik, zsidóságuk se jelent kapaszkodót. Se nem magyarok, se nem zsidók. De nemcsak a közösségtől vagy a vallástól idegenedtek el, egész létbizalmuk odaveszett. Egzisztenciális hontalanság érzése kínoz sokakat. Ezt az elemzést persze a legtöbben elutasítanák, vitatnák, épp azért, mert kínos bevallanunk, nyomasztó a mélyére néznünk. Íróként azzal a kockázattal kell szembenéznem, hogy a zsidó olvasók tartózkodnak a szembesüléstől, másokat pedig nem érdekel mindez. Éppen ezen szeretnék változtatni. Nem számon kérni, hanem megértetni, miért kell mindezzel foglalkoznunk.

– Mi az, amin Magyarországon változtatnál, ha tehetnéd? Min változtatnál a zsidó közösségen belül és a társadalmon belül?

– Megtagadni önmagunkat – neurotizál. Jó volna, ha a zsidóság körében csökkenne a szorongás, és a negatív sem-sem identitásból megtalálnánk az utat egy pozitív magyar-zsidó azonosságtudat felé, aminek része a szolidaritás a világ zsidóságával és Izraellel is, mely az új európai antiszemitizmus céltáblája. Együtt kell élnünk a vészkorszak emlékével, ám úgy kellene tudást és öntudatot adni, hogy ne okozzunk általa sérülést. A magyar társadalom egészében szintén jó volna a félelmeket oldani. A 20. század után Magyarország súlyos veszteségtudattal él. Ma szinte nincs olyan tágabb család, ahol ne lett volna erőszakos halál, fenyegetettség, s ahol nem született meg számos utód emiatt. Ugyanez hatványozottan jellemző a zsidókra is. Ezért írom Sors című, négysoros versemben: Osztottam, szoroztam: tartozik nekem / két nagyapával a huszadik század. / Ezért nem vidíthatom fel két unokával / árva apámat, anyámat. Amikor újra lehet a politikában, a sajtóban, sőt a közszolgálati médiában mások származására utalva politizálni, különbségeket tenni, idegen érdekekről”, bankárkormányról”, választásokon magyar győzelemről” beszélni és vádaskodni, elszabadulnak az előítéletek, és a kódolt vagy nyílt antiszemitizmus nyomán a régi félelmek újjáélednek. Bele kellene nyugodni: zsidóság nélkül nincs európai civilizáció, nincs kereszténység sem. A zsidógyűlölet a kereszténység apakomplexusa. Az indulatok mélyén ez a drámai összefüggés rejlik. Magyarország patriarchális ország, a mintakövetés miatt rendkívül nagy a politikusok felelőssége.

Ráadásul a kommunista diktatúra magas rangú funkcionáriusai ma is vezető pozíciókat tölthetnek be, gazdasági hatalommal bírnak, nem történt valódi igazságtétel, így a kommunisták okozta sérelmek is tovább élnek. A zsidó kárpótlási folyamat is részint bűntudatot, részint irigységet kelthetett a magyar társadalomban, mert nem kísérte megfelelő kommunikáció, nem ágyazódott be a tudatos, nemzeti múltfeldolgozás folyamatába. Meg kellene gyászolni a veszteségeket: zsidók és magyarok veszteségeit egyaránt, mert nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a magyar társadalom is sebzett, elég csak a trianoni döntéssel elveszett kétharmadnyi országrészt és az elszakadt nemzeti kisebbségeket említeni, vagy az ötvenes évek terrorját, a levert „56-os forradalmat és a megtorlásokat. Meg kellene próbálnunk nem félni, és empátiát kifejleszteni magunkban a másik iránt. Ebben nyilván a politikának, az oktatásnak és a médiának lenne jelentős szerepe, de a politikusok használják a történelmet, legitimációt keresve mai érdekeik érvényesítéséhez, és ez roppant kártékony. Nincs történelmünk, csak történelmek, nincs konszenzus abban, mit tekinthetünk közös veszteségnek, közös értéknek. Gyászmunka nélkül nem lehet megkönnyebbülni, miközben az újkapitalizmus korszakában, a kereskedelmi média butító tömegkultúrájában, csak a siker, a győzelem, a szépség és az erő számít.

A zsidóság méltó érdekképviselete is megoldatlan. A zsidók töredékét képviselő hitközség az állam kizárólagos partnere a közösség egészét érintő kérdésekben, és nem enged teret a képviselet szélesebb alapokra helyezésének. Kommunikációja centrumában a holokauszt áll, vezetői ebből merítenek politikai tőkét, védettséget és legitimációt, a hitközségi sajtó közleményeinek nagy része ilyesmiről szól. Itt nem történt érdemi rendszerváltozás, a legtöbben, elsősorban az értelmiség, távol tartja magát a szervezettől, részben ebből erednek a gondok. A traumák következtében, az új nemzedék sem képes a rossz, ám kényelmes politikai mentalitáson változtatni, mely nem a múltfeldolgozáshoz, hanem a sebek továbbéléséhez járul hozzá. Minderről sok szó esik a Szombatban, és vitákat kavar.

– Lehet azt mondani, hogy a Lágermikulás a te személyes terápiád?

– Az asszimiláció, majd a vészkorszak sokakat elidegenített önmaguktól. Utóbbi nemcsak kultúrájuktól, hanem identitásuk minden elemétől: saját megalázott testüktől is. Korántsem véletlen, hogy szex, zsidóság és Isten szolgál témaként számomra. Az irodalom által megpróbáljuk megfogalmazni mindazt, ami bennünk munkál, ez által tudást szerzünk, mi több: birtokba vesszük, megteremtjük önmagunkat. Ám, hogy ki mennyire tud szembenézni azzal, amit az irodalom, alkalmasint a saját maga által írt irodalom ábrázol, és veszi-e a bátorságot, hogy ezt megtegye, és még mélyebbre ásson, az alkat és talán szerencse dolga. Ha erre képes, akkor bizonyos közvetett „gyógyhatást” elérhet az irodalom. Miközben ír az ember, még magának is képes meglepetést okozni.

Az interjú teljes szövege a Drei Raben című német kiadványban jelenik meg 2005. márciusában Das jüdische Ungarn cimmel. A Drei Raben magyar nyelven alkotó írók, költők, közéleti személyiségek műveit közli németül. A kiadványt gondozó alapítvány közadakozásból tartja fenn magát, önkéntes munkából készülnek a füzetek. Honlapjuk: www.haromhollo.de

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©