Forrás: NOL

Az örökség

Szántó T. Gábor, 2004. október 11. 11:45

Szántó T. GáborMiközben a túlélők legszélesebb rétegeinek az üldöztetés emléke jelenti a legerősebb élményt, mely zsidóságukkal kapcsolatos, a vészkorszak tapasztalatainak tudatosítása mégsem történt meg.

Az alábbi írás szerzője szerint a szervezett, közösségi megemlékezések rituáléja nem pótolhatja a sorsélményekkel történő személyes szembenézést. Esszéjében felvázolja, hogyan hatja át a vészkorszak emléke a túlélők, valamint utódjaik gondolkodásmódját, egyúttal arra keresi a választ, mi akadályozza, hogy a holocaust-identitás helyett szerves zsidó kulturális identitásuk alakuljon ki.

A magyar zsidóság idősebb nemzedékei – a vészkorszak felnőtt és gyerektúlélői – identitásukban súlyos károkat szenvedtek.* (Nem csupán kollektív zsidó azonosságtudatuk, közösségi létük vált a minden ember számára jelentős csoportélményből csoportstigmává – az élet helyett a halál szimbólumává, melytől menekülni kell. A különösen a deportálás során átélt megaláztatások következtében, többségük viszonya önnön biológiai lényéhez, testi-lelki mivoltához, egész létezéséhez, súlyos károkat szenvedett. A gettó, a több napos vagonbeli utazás és a lágerlét, a folyamatos halálfélelem, a megaláztatások, személyiségük szétesését, illetve átformálódását idézhették elő. Emberi mivoltukból kiforgatva, sok esetben animális létre kényszerítették őket, melynek emléke is megszégyenítő, ezért elfojtás alá kerül. A náci megsemmisítő táborok önbeteljesítő logikája szerint, emberek millióit valóban brutálisan dehumanizálták, és így alsóbbrendűvé alázva az áldozatokat, megkönnyítették lemészárlásukat. A nácik nem csupán megkínozták és megölték a lágerek lakóit, hanem kegyetlen tudatossággal dezintegrálták mind a zsidó közösséget, mind az egyes lágerfoglyok személyiségét. Magukat kímélve, s az elemi szolidaritást felszámolva, a tömeggyilkosságok, hullagyalázások tettestársaivá tették őket, s így a legembertelenebb feladatokat – mint például az emberek gázkamrába préselése, vagy tetemeik eltakarítása -, velük végeztették. A túlélőket, puszta életben maradásuk miatt, és amiatt, hogy tanúként szemlélői voltak mások megölésének, illetve leépülésének és halálának, lelkiismeret-furdalás kínozza, mintha ők maguk váltak volna társaik gyilkosaivá. Szeretteik, társaik megalázásának, elpusztításának emléke rájuk nehezedik, mert életösztönük olykor szembe kellett forduljon emberi szolidaritásuk eszményeivel, és megakadályozta, hogy elemi együttérzést tanúsítva segítsenek társaiknak.

*

Az egykori gettó- és lágerfoglyok ösztöneibe beépült, félelmeken alapuló túlélési technikák békeidőben sem múltak el nyomtalanul.

A túlélők élményeiket, szélsőséges léttapasztalataikat szorongásként, és az ezek hatására, egyszersmind ezekkel szemben konstruált életstratégiaként, számos esetben továbbörökítették utódjaikra. A bennük rekedt gyász hosszú távú mélabú, és érzelem-kifejezési képtelenség árnyékát borította családjaikra. Negatív identitásuk – pl. “se magyar nem vagyok, hiszen kitaszítottak, se zsidó, mert nincs ismeretem a zsidóságról, ráadásul emiatt diszkriminálhatnak és megölhetnek; alsóbbrendű vagyok, hiszen megtörtént velem, ami megtörtént” -, szégyenük, megalázottságuk és elfojtott agressziójuk határozza meg életüket. Létezésbe vetett bizalmuk megingása sokféle neurotikus tünetet produkál. Krónikus álmatlanság vagy rémálmok, élelmiszer-felhalmozás, anyagcsere-zavarok, utazási- és klausztrofóbiák, bizalmatlan, vagy éppen túl szoros, a másik lehetséges elvesztésének félelmétől terhelt emberi kapcsolatok, kisebbrendűségi komplexus (amit alkalmasint túlkompenzáció, s a túlélés zálogaként teljesítménykényszer “egyensúlyoz ki”), szorongás a történtek megismétlődésétől; mai antiszemita jelenségek összekapcsolása az átélt élményekkel, s ezért e jelenségek túlhangsúlyozása, és alapvető létbizonytalanság: valami rossz mindig történhet.

A túlélők, létbe vetett bizalmuk megingása következtében nemzettek olykor tudattalanul nem kívánt gyermekeket, akiknek zsidó szokás nyomán, sokszor elhalt rokonaik nevét adták, s beléjük vetítették vágyaikat az elhalt rokonok “újjászületésére”, amiben törvényszerűen csalódniuk kellett. Nemcsak a második, hanem még a harmadik nemzedékre is jellemző, hogy tagjait bizonyos értelemben elhalt szeretteik helyett, a hiány betöltésére, vigaszként, “emlékmécsesként” nemzették. Ők bizonyos értelemben “saját szüleik szüleivé”, és e mivoltukban koravén gyerekekké váltak, akik nem tudván megfelelni a feléjük irányuló elvárásnak: az elhaltak pótlásának, el kellett viseljék szüleik áttételesen megfogalmazódó elégedetlenségét, ezért gyakran elégedetlenek önmagukkal, ambivalensen viszonyulnak saját létükhöz, és az utódnemzéshez is.

Szülők és gyermekek egymáshoz való viszonyát, ideális feltételek mellett, ok-okozati viszonyban a szülők önbizalma, a gyermekek szüleik iránti bizalma, s az ebből eredő majdani magabiztosság és létbizalom jellemzi. A csecsemő és a kisgyermek anyja tekintetéből nyeri énje erejét. A vészkorszak túlélőinek, s az “emlékmécses”-gyerekeknek a szemében utódjaik, a második-harmadik nemzedék tagjai félelmet, bizonytalanságot láthatnak: annak fájdalmas, ám érthetően elnyomott szorongását, hogy szüleik bár utódot nemzettek, vészhelyzetben – a természet szokásaival ellentétben – nem képesek megvédeni sem önmagukat, sem szeretteiket, így gyermekeiket sem. Életösztönük és fajfenntartási ösztönük egymással szembe fordul, mert tudják, alkalmasint nem lehetnek egymás támaszai, mivel a másik iránti szolidaritásuk saját létüket veszélyezteti. Miközben rettegő féltés jellemzi e családokat, a természetes érzelmi kötelékek sérülnek. Szélesebb értelemben ugyanez érvényes a zsidó közösség egészére, melyben nemcsak aktuális veszteségeket okozott, hanem a közösségi szolidaritás eszményét zilálta szét, vagy gyengítette meg hosszútávon a tudatos brutalitás, illetve a Zsidó Tanács-effektus: hogy a közösség választott, vagy a nácik által kijelölt vezetői intették türelemre és engedelmességre híveiket, s válogattak a zsidók közül életre-halálra – akár fogcsikorgatva, a legállhatatosabb jó szándékkal, mégis az egyik embert a másikért feláldozva. Megkockáztatható talán a kijelentés: a XX. század második felében hódító individualista gondolkodás mögött nem csupán az értéktételező szabadságfilozófiák, nemcsak a totális társadalmakkal való tudatos szembehelyezkedés, hanem a vészkorszak traumatikus tapasztalata is nyomon követhető.

Szüleik létbizonytalanságát, elfojtott gyászát, félelmeit utódaik megörökölték, sőt, amit nagyszüleik, szüleik 1944 után elfojtottak, sok esetben a második-harmadik nemzedék tüneteiben, évtizedek múltán tör elő. A gyerekek és unokák abban az életkorban, amikor szüleik, nagyszüleik átélték a traumát puszta létükkel felidézik a vészkorszak emlékét, s ettől szüleik viselkedése, a nemzedékek közötti kommunikáció megzavarodik.

Az éhség, az ürítés és a nemiség – a testi lét természetes alapfunkciói – sebezhetővé teszik a civilizált embert. A zsidó hagyomány, illetve az ebből is táplálkozó európai viselkedési normák a testtel és a tisztasággal kapcsolatos, súlyos testi tabukat hoztak létre: e szimbólumok köré épül emberi identitásunk. A nácik, a demoralizálás szándékával, ezek durva áthágására kényszerítették áldozataikat, így idézve elő személyiségük szétesését.

A gettó, a deportálás és a lágerlét idején a testtel kapcsolatban átélt megaláztatások következtében, a szülőkké váló túlélők gyermekeik, unokáik életét túlkontrollálták, illetve azok megérezték a testtel, az anyagcserével, az alapvető létfunkciókkal kapcsolatos szorongásokat. Az életet, az egészséget fenyegető veszélyek eltúlzása mögött az egykor fenyegetett érték ösztönös túlbiztosítása, a túlélési potenciál növelése, egyben a tisztaság mint a megsértett szimbolikus emberi identitás megóvásának, illetve kárpótló helyreállításának törekvése rejlik.

A gyermekek ösztönkésztetésének későbbi túlszabályozása a kiszolgáltatottság csökkentése, a szimbolikus identitás visszaszerzése és megóvása érdekében, másrészt a saját testtől mint az eltúlzott szülői gondoskodás okozta közvetett megaláztatás (emiatt gyakran tisztátalannak tartott) lehetséges “helyétől” és “eszközétől” való elidegenedés – mely meggátolja a másik emberrel való természetes interakciót – ismert tünet a túlélők másodgenerációját érintő szakirodalomban. Más esetek és elemzések ugyanakkor a testiség mint az érzelmi közelség pótlására, valamint stressz-oldásra szolgáló eszköz felértékelődésére mutatnak rá e körben.

A szülővé váló túlélők gyakran rettegtek, hogy elveszítik gyermekeiket (vagy házastársukat), mint ahogy elveszítették hozzátartozóikat, s e félelmüktől tudat alatt szabadulni kívánva, olykor szorongásuk tárgyától, végső fokon szeretteiktől szabadultak volna. A tudattalan agresszió okozta bűntudat ismét csak gyarapította szeretteikkel kapcsolatos szorongásaikat. Egyszerre voltak “foglyok és őrök”, akik élményeik túszaként maguk is alkalmatlanná váltak az élet élvezetére és a szenvedés kifejezésére, és nem adták át gyermekeiknek a létezésnek eme alapvető képességét. Miközben utódjaik jólétéért küzdöttek, olykor irigykedtek is lehetőségeikre és biztonságukra, s ezt alkalmasint szemükre is hányták, bűntudatot keltve bennük. Elvesztett létbizalmukban, a másik emberbe vetett bizalom helyett, gyakorta bizalmatlanságra nevelték gyermekeiket, akik a túlzott félelmek, titkok és elvárások terhét másokkal megosztani nem tudva, emiatt jelentősen nehezebben integrálódtak a családon kívüli világba és a családba egyaránt. Ha a családon kívül senkiben nem bízhat az ember, ugyan kihez fordulhat a családon belül elszenvedett sérelmeivel? A túlélők utódjai közül sokan sem gyermekkorukban, sem serdülőkorukban nem tudnak lázadni s így felnőni sem, mert szüleik túlóvták, és saját szükségleteik felismerésére alkalmatlanná tették gyermekeiket, olyannyira, hogy azok önállótlanná váltak. A gyermekek szemében szüleik “áldozatok”: gyakran elárvultak, jelentős szenvedéseken mentek keresztül. A túlélő szülőkkel szemben a serdüléshez és a leváláshoz szükséges agressziónak nincs helye, mert a családtagok tudattalanjában – felnőttekében és gyerekekében egyaránt – minden erőszak azonos az egykori üldözők okozta szenvedéssel. Noha a második-harmadik nemzedék tagjai – szüleik nyomatékos késztetésére – sok esetben jelentős teljesítményekre lesznek képesek, ám saját autonóm létük megélésére: a harag, a fájdalom, egyszersmind az öröm kifejezésére, az élet élvezetére nem. Érzelem-szegénnyé válnak: se vigalom, se igazi gyász – semmi szenvedély. Maga az élet marad ki az életükből. Pusztán csak technikai értelemben léteznek, akkor érzik csupán, ha cselekszenek és teljesítenek, minthogy gyerekkorukban szüleik gyakorta csak ekkor és ezért jutalmazták őket a szeretet gesztusaival, vagy a gyerekek úgy érezték, hogy csupán ezzel tudják kivívni elismerésüket, ezért tüneteik között gyakori a szubjektív időhiány érzete, állandó türelmetlenség, kapkodás, elégedetlenség eredményeikkel. Érzelmi értelemben gyakorta gyermekek maradnak, akik nem képesek az individuációra. Nem képesek kamaszodni, lázadni, “én”-né válni – indulatérzelmeik (s különösen a szülők traumái miatt, épp a szülőktől elszenvedett traumáik) alig, vagy egyáltalán nem kommunikálhatók a családban – s végül nem képesek a társadalom egyenrangú, felnőtt tagjának érezni magukat. Párkapcsolataikat gyakorta túlzott kötődés, vagy a kötődésre való képtelenség jellemzi, s az utódnemzés során hasonló, tudattalan ambivalenciák közepette vállalnak gyermeket, vagy, különösen a nagyvárosi értelmiségi környezetben, nem vállalják egyáltalán a családalapítást. A félelemben és féltésben fogant szülői agresszió, illetve a felnövő gyerekek elfojtott agressziója kortársaiktól való elszigetelődéshez, elmagányosodáshoz és depresszióhoz vezethetett.

Mindennek tudatosítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a vészkorszak túlélői, a második és a harmadik nemzedék beszélgetni kezdjen, értsék egymás szavát, és valóban együtt tudjanak érezni egymással. Mert nemcsak a vészkorszak túlélői és a többségi társadalom között húzódik szakadék, bizonyos értelemben a vészkorszak első, második és harmadik nemzedéke között is hasadás észlelhető.

Miközben a túlélők rettegő aggodalommal viseltettek gyermekeik iránt, akik “mások helyett” is éltek, sokan nem engedték őket túl közel magukhoz, hogy ne fájjon majd, ha szétválasztják őket. E családokban az élet és az életöröm, bizonyos értelemben egyenlő volt a holtak elárulásával és megcsalásával, ezért nem alakulhatott ki sok helyen az élők között, szerves, érzelemmel teli kapcsolat. Noha akadt, aki beszélt gyermekeinek a múltról, a többség nem volt képes érzékletes szavakba önteni a vele történteket. Nem engedték meg maguknak, hogy valóban emlékezzenek, mert féltek emlékeik elsöprő erejétől. Sokan metanyelven játszották el – ismételték meg – gyermekeik életében a velük történteket: a szülők általi elhagyatottságot, vagy akár az éhezést. Egyszerre akarták átadni tapasztalataikat, és megkímélni e tudástól utódjaikat, akik érezvén az elfojtott fájdalmat, s félvén, hogy fájdalmat okoznak szüleiknek, nem tudtak kérdezni a múltról, ám nem tudtak együtt érezni sem. A szülők azt hitték, gyermekeik nem észlelik erős akarattal kontrollált viselkedésükön, önmaguk előtt is leplezett érzéseiket. Némán gyászoltak, ám mert nem engedték szabadon a gyászt, az mindent megmérgezett.

Szürkének lenni, nem kiríni a sorból, megfelelni az elvárásoknak, és szinte láthatatlanul, élettelenül élni, a gettó- és lágertapasztalatok szerint, a túlélés előfeltétele. A túlélők első nemzedéke öntudatlanul erre, másrészt az örömre és bensőségességre való felhőtlen készség helyett, hűvös távolságtartással folyamatosan a legrosszabbra: saját halálukra, a magányra, az “agresszorral való azonosulás” jeleként a külvilág keménységére, a várható megpróbáltatásokra, s ezért kiemelkedő teljesítményekre készítette fel a második nemzedéket, s a második nemzedék akár még a harmadik nemzedéket is.

Élet helyett nemlétre, vagy legjobb esetben a túlélésre.

*

A vészkorszakot túlélő zsidóság döntő többsége, életét és gondolkodását alapvetően meghatározó élményeit elfojtotta, hogy tovább tudjon élni abban az országban, amely a hazája volt, és kitagadta. Életvezetési stratégiáik mellett politikai magatartásmintáikat is az üldözöttség formálta, és formálja ma is (igaz, a közép-európai kis nemzetek között élve, ezzel az érzésükkel nincsenek egyedül, ha más-más következtetéseket vonnak is le a többségi társadalom tagjai, illetve a zsidók).

Ma Magyarországon, s egész Közép-Európában a hagyományos zsidó vallási-közösségi identitás emlék csupán, a zsidó azonosságtudat mozgatórugója pedig, minden törekvésünk ellenére, az üldözöttség öröklődő élménye. Márpedig identitásunkat, tudatos értékválasztásaink mellett, közösségünk sajátos tapasztalatai alakítják, s a magunkban hordozott kulturális örökség és történelmi sebeink tudomásul vétele és feldolgozása által lehet saját magunknak is alakítanunk.

Ám a magyar zsidóság nagy része – a diaszpóra szüntelen alkalmazkodásra épülő mentális hagyatékával a háta mögött, az asszimilációból eredő identitásdeficit, a vészkorszak üldöztetésén alapuló negatív identitása, és a megalázottság miatti szégyen miatt – még azzal sem hajlandó számot vetni, hogy részben más élményközösséget képez, mint a többségi társadalom. A magyar zsidóság identitása ma, hatvan évvel a gettók és lágerek világa, s tizenöt évvel a kommunista diktatúra bukása után is a rejtőzködés. Ezért nem mutatják ki sokan fájdalmukat, fogukat összeszorítva tartják magukat, és mást mondanak, mint amit gondolnak (mert alkalmasint azzal sem mernek/akarnak/tudnak szembesülni, hogy mit éreznek), így őrizvén személyiségük törékeny integritását, s a magyar-zsidó együttélés féltett nyugalmát. Magyarországon százezer embert – immár három zsidó nemzedéket, azon belül is elsősorban az egykor deportált zsidóság utódjait – érinthet kisebb-nagyobb mértékben e probléma, noha empirikus bizonyság nem áll rendelkezésre, hogy e populáció egészét érinti a jelenség.

A túlélő zsidóság Magyarországon maradt e mintegy százezer fős közösségének felmenői, jelentős részben már a vészkorszak előtt elveszítették zsidó identitásukat. Azért különösen fontos e tény, mert míg a sztálinizmus üldözöttjei, szenvedéseik során belekapaszkodhattak identitásuk bizonyos elemeibe, s bármilyen különösen hangozzék is: “értelmet” találhattak szenvedéseikben, mint egy megszállt ország, alávetett nemzet tagjai, mint antikommunisták, vagy mint a polgári osztály tagjai, s ez megerősíthette azonosságtudatukat, azok az asszimiláns zsidók, akiket megbélyegeztek, gettóba hajtottak, deportáltak vagy munkaszolgálatra hurcoltak, fizikai és lelki kínjaik mellett létük, megkonstruált önképük alapvető ellentmondásaival, identitásuk összeomlásával kellett szembesüljenek. Úgy élhették meg, mintha őket valóban a nemzet vetette volna ki a semmibe: az a nemzet, melyhez így vagy úgy tartozónak vélték magukat

“Kényszer-zsidóként” olyasvalamiért stigmatizálódtak, amivel kapcsolatosan semmiféle pozitív élményük, históriai tapasztalatuk, kollektív emlékezetük nem volt. Semmi közük nem volt a szenvedésükhöz, azon kívül, hogy megtörtént velük. Az auschwitzi tömeghalál zsidó sors, egyben a zsákutcás civilizáció elidegenedésének végpontja. A modern ember élményének: a létbe vetettségnek, a befolyásolhatatlan történéseknek való tárgyi kiszolgáltatottságnak az esszenciája. A vallásos zsidóság, vagy a cionista elkötelezettségűek összekapcsolhatták a szenvedést kollektív hitükkel, vagy történelmi emlékezetükkel, mely által a szenvedés így – részben akár a vallásos meggyőződés megingása által – “értelmet” nyerhetett, ám a korabeli zsidóság nagy része – a mai magyarországi zsidóság felmenőinek nagyobb hányada, és leszármazottjaik is, az első körbe tartoznak. A túlélő zsidóság döntő többsége számára így az átéltek semmiféle metafizikai vagy történelmi jelentést nem hordoznak. Megsemmisített, megsebesített magyar identitásuk helyén űr tátong, amit szépségtapasszal próbálnak eltakarni, miközben a seb sajog. Egyetlen identitásuk bizonyos: hazájuk kormányzati szervei, anyanyelvükön kiadott rendeletekkel egykor megbélyegezték, megalázták, a megszállóknak kiadták, honfitársaik közreműködésével üldözték, kirabolták és meg akarták semmisíteni őket. A nyelv, a nemzet, a kultúra – sok esetben a szomszéd, az ismerős, aki ingatlanjaikba beköltözött, vagy ingóságaikat magához vette -, az otthon, a haza vált számukra idegenné és ellenséggé (s olykor még a felszabadítók is erőszakot tettek rajtuk, vagy javaikon). Ha visszatértek, s akár máshová költöztek, kitaszítottságuk és hontalanságuk élményét legfeljebb elfojthatták, hogy tovább tudjanak élni ezen a földön, ebben a környezetben, ám nem feledhettek.

Ha a nemzet – mint Jan Assmann mondja – közös emlékezet, akkor a diszkriminált zsidók, a vészkorszak üldözöttjei nem válhattak a nemzet részeivé. Utólagos “igazolást” is nyerhetett kitaszítottság-érzésük, mert a kommunista ideológiai fedő alatt párlódó magyar köztudat sem fogadta be a zsidók szenvedéstörténetét a nemzeti szenvedéstörténet pantheonjába. A magyar emlékezet és a zsidó emlékezet más-más traumatikus történeteket rögzített a második világháború idejéből, és az iskolai tankönyvek sem segítettek, s még ma sem segítik elő kellőképpen, hogy a vészkorszak emléke, jelentőségéhez mérten beágyazódjon a köztudatba. A hatvanadik évforduló eseményei talán kezdőlökést nyújthatnak e szemlélet felülvizsgálatához.

Míg össztársadalmi szinten a lehetséges gyógyír a kormányzati bocsánatkérés, a jóvátétel gesztusán, a kultúra és az oktatás csatornáin keresztül képzelhető el, a túlélők és leszármazottjaik lelki egészségét, identitásának helyreállítását ez csak másodlagosan érinti, ha érinti egyáltalán. Óvatosan inkább úgy fogalmaznék: a sebek enyhülésének lehetséges társadalmi környezetét teremtik meg (míg az antiszemita jelenségek ezt hátráltatják és a trauma továbbélése irányába hatnak). Ám a túlélők és gyermekeik, unokáik lelki egészsége elsősorban nem a hazájuk általi visszafogadáson, hanem az önnön egzisztenciájukba, saját megsértett önazonosságukba való hazataláláson múlik: alkalmasint épp zsidóként való számkivetettségük elfogadásán, mely által egyben a modern ember létélményének lényegét tapasztalták meg, s váltak az élmény jelképévé.

A gyógyulás, ideális esetben zsidó, vagy magyar-zsidó azonosságtudatunkba való visszatalálás, végső fokon egy olyan kettős identitás megteremtése lehet, mely által visszatérhetünk az egyetemes emberi közösségbe is, ahonnan felmenőink megaláztatásai által számkivettettünk.

Ehhez legalábbis két dologgal kell szembe néznünk: átélt szenvedéseinkkel és sérült identitásunkkal. Csakhogy magunktól éppen ezzel nem vagyunk képesek szembenézni; éppen ettől távolodnánk, minél mélyebben elnyomva élményeinket. E paradoxon meghaladása nélkül azonban nincs gyógyulás, nincs hazatalálás önnön egzisztenciánkba, a hontalanságba, amit pedig felismerve mégis autentikusabban élhetnénk, s az élményeinkhez való tudatosabb viszony kialakítása után megkísérelhetnénk új, tisztázott viszonyt kialakítani környezetünkhöz: zsidó sorstársainkhoz és a magyar társadalomhoz egyaránt. Amíg ez nem történik meg, amíg saját érzéseinket, saját helyzetünket nem látjuk tisztán, esélye sincs az atomizálódott közösség újjászületésének; csakis e folyamat vezethet el ahhoz az időhöz, melyben “apák és fiaik lelke egymás felé fordul”.

Assmann szerint a kulturális emlékezet negyven évi elfojtás után engedi felszínre az átélteket. Ha mégis bekövetkezett némi elmozdulás a magyarországi zsidóság identitásában az utóbbi évtizedben, az paradox módon az idő múlása mellett annak is “köszönhető”, hogy a kilencvenes évek fellobbanó politikai antiszemitizmusa megérintette az elfojtott traumákat, s ily módon a zsidóságnak, ha nem is nyilvánosan, ám mégiscsak szembe kellett néznie nem csupán az antiszemitizmus rémével, hanem saját önképével. A kilencvenes évek elején, egy középkorú asszony könnyezve emlegette az egyik nagy vihart kavart, zsidóellenes írást. “Hát akkor én nem vagyok magyar?” – kérdezte őszinte kétségbeeséssel. Árulkodó a kérdés, melyet soktízezer zsidó tehetett fel magának akkoriban. A válasz: a kívülről meghatározott, vagy megkérdőjelezhető identitás nem identitás.

*

Egy olyan világban, mely csak a győzteseket, a sikereseket díjazza, és az ő értékeiket kínálja kizárólagos mintaként, a veszteség, a gyász, a fájdalom nem élhető át, s ily módon a múlt nem dolgozható fel. Az apák úgy érzik, fiaik nem láthatják őket gyengének, ezért elrejtik szégyenüket, kétségeiket és fájdalmaikat, amitől viszont apák és fiúk érzelmei egyaránt eltompulnak, és valamennyien agresszívvé válnak. Ez a világ nem az emberi szolidaritás világa, hanem az állatvilág törvényeié, ahol a sebesültek nem kapnak időt és módot, hogy sebeik hegedhessenek. E vadon-világban az emberek leginkább önmagukkal nem érezhetnek együtt, s ez által elvesztik a másik ember megértésére és az együttérzésére való készségüket.

Száműzetések sora, diaszpóra lét, évezredes vándorlás, majd a szekularizáció, az öntudat és az önérzet megingásával járó asszimilációs kísérlet utáni brutális kirekesztés és népirtás – gyógyításra vár a neurotikus zsidó társadalom.

Tatárjárás, török megszállás, levert polgári forradalom, az I. világháborús, majd a trianoni békeszerződés következtében elszenvedett csapások, a hitleri Németország, majd a sztálini-brezsnyevi Szovjetunió szövetségesének megalázottsága, a II. világháborús front-veszteségek, a vészkorszak közel félmillió halottja, majd a kicsi robotra hurcoltak, az ávó, Recsk, és az 1956-os forradalom utáni megtorlások áldozatai – gyógyításra vár a neurotikus magyar lélek.

Mindazok, akik kettős identitásúnak vallják magukat, vagy a többségi társadalomhoz tartozóként, szívükön viselik a zsidóság sorsát, kettős terhet hordoznak. Egyszerre kell gyászolni saját halottjaikat, és felelősséget vállalni az együttélés során elkövetett hibákért, vétkekért.

A veszteségek feldolgozása nélkül nincs egészséges identitás, e nélkül pedig empátiás készség, mely a felelősségvállaláshoz vezethet.

*

Az európai közösség politikai identitásának része a holocaust emléke. Ez nem törli el a kereszténység teológiai antijudaizmusát, melyből a kelet-európai jobboldal antiszemitizmusa ma is táplálkozik, sem a baloldali zsidóellenességet, melynek a marxi gyökerű antikapitalizmus és antinacionalizmus, az új-baloldal Amerika-ellenessége és anticionizmusa a forrása, s melyből alkalmasint az új antiszemitizmus, a mai európai Izrael-ellenesség ered – ezzel az új paradigmát kereső Európának tovább kell birkóznia. Ám a kettős identitásmodell, mely a Tízparancsolat etikájából, a bibliai zsidó hagyományból és a kereszténység univerzalizmusából ered, s melyet Európa immár a vészkorszak tapasztalatával is kibővít, hogy tudniillik mindannyian kettős identitásúak vagyunk: egyszerre tartozunk egy néphez, egyszersmind az egész emberiséghez, és e mivoltunkban felelősséget viselünk egymásért – még elsajátítandó tudás. Meglehet, e tudás nem birtokolható közvetlenül, csupán közös ideálként, egy íratlan európai alkotmány preambulumaként tarthatjuk számon.

Ezzel a tudással felvértezve gyászolhatjuk meg közös veszteségeinket.

Az európai civilizációt alapjaiban megrázkódtató sorsélmény a hitleri és a sztálini lágervilág. Akarjuk, nem akarjuk, mindannyian ennek árnyékában élünk. Lehetséges, hogy a gyógyulás felé vezető út első lépése annak beismerése kellene legyen, hogy az egész magyar társadalom, hasonlóképpen Kelet-Európa valamennyi népéhez, kisebb-nagyobb mértékben a poszt-traumás stressz tüneteit hordozza, s a rendszerváltás folyamata csak fokozta a szimptómák megjelenését. Ez esetben nem túlzás egy nemzeti mentálhigiénés program szükségére felhívni a figyelmet, melynek elsődleges célja az össztársadalmi bizalom megteremtése lenne, hogy senki ne érezze úgy, hogy más a létére, vagy a javaira tör. Valamennyi társadalom története egyben félelmek és előítéletek története. Abban reménykedni, hogy mindez felszámolható, naivitás, de számot vetni azzal, hogy mindezzel számot kell vetni, és a tömeggyilkossággá fajuló előítéletek százada után politikai programmá tenni a bizalomépítést és a félelmek oldását, talán nem az.

A holocaust és a kommunizmus áldozatai emléknapjának életre hívása az iskolákban fontos kezdeményezés. Csakhogy nem elég abban bízni, hogy egy új nemzedék évente egy-egy napon megszerzett tudása elegendő lesz a katarzis bekövetkeztéhez. Mindannyian emlékezhetünk különböző iskolai ünnepségek kínos feszengésére, mely garantáltan nem adott életre szóló élményt. Az elfojtott érzelmek áttöréséhez további lépéseket kell tennünk, hiszen nemcsak a gyerekeknek, de nekünk, felnőtteknek is szükségünk volna a tudásra, és a tudás által arra, hogy részesei legyünk a megtisztító élménynek, mely mélyebb empátiához vezet egymás iránt. Az emléknapoknak egyben munkaszüneti napoknak, nemzeti emléknapoknak kellene lenniük, melyekre készül az ország, készül a kultúra. Az ünnep akkor az, ha megünnepeljük, írja Hans Georg Gadamer. A gyász akkor az, ha gyászolunk. A rációt nem feledve, meg kell tanulnunk újra érezni: együtt érezni önmagunkkal, majd másokkal is. Ehhez a társadalomnak impulzusokra volna szüksége a szellemi élettől és a kormányzattól egyaránt. Olyan gesztusokra, mint a térdre ereszkedő Willy Brandt imája a varsói gettó áldozatainak emlékműve előtt; emberi gesztusokra, melyek sírni késztetnek, és katarzishoz vezetnek. Arra volna szükség, hogy az iskolai előkészületek után, a gyásznapokon először családtagok forduljanak egymáshoz, és beszélgessenek, s azután másokkal is képesek legyenek megosztani érzéseiket, gondolataikat.

Talán gyermekeink kíváncsiságára építve, és az ő tolmácsi közreműködésükkel megteremthető az a társadalmi környezet, melyben a hallgatás és a félelem uralma megtörik, s ki-ki immár nemcsak a saját fájdalmával lesz elfoglalva, de egymás történeteit is meghallgatja.

Megjegyzések:

*Noha Magyarországon is folytak és folynak kutatások és terápiák, elsősorban a KÚT műhely, másrészt néhány önképzett terapeuta jóvoltából, a téma szakirodalma csekély. Nyugat-Európában, s főleg az Egyesült Államokban és Izraelben azonban a túlélő-szindróma s a másod-harmadgenerációs tünetcsoportok regisztrálása, kezelése, szakirodalma is jelentős – írásom részben ezekből merít. A téma néhány alapműve nem feledkezik meg hangsúlyozni, hogy bizonyos tünetek a sztálini szovjet lágervilág túlélőinek és azok leszármazottjainak körében is jelentkeznek, akik hasonló szenvedéseken mentek keresztül, mint a hitlerizmus áldozatai, és traumáik egy részét, hasonlóan a vészkorszak túlélőihez, ők is tovább örökítették utódjaikra. (A modern pszichiátriai irodalom, e tapasztalatokból kiindulva, rokon jellegű tünetcsoportot azonosít katasztrófák és terrorcselekmények túlélőinél, és a poszttraumás stressz rendellenesség (PTSD) fogalmi körébe vonja a vészkorszak túlélőinek szimptómáit.)

A szerző író, a Szombat című zsidó politikai és kulturális havilap főszerkesztője. Legújabb kötete Lágermikulás címmel az idei könyvhétre jelent meg.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.