Forrás: Magyar HírlapFelejtéstörténet avagy butulástörténet

Ahogy tetszik

Antiszemitizmus – holokauszt – államszocializmus címmel jelent meg Krausz Tamás történész új könyve a Nemzeti Tankönyvkiadó Európai iskola című sorozatában. A történelmi esszé a zsidó népirtás eddig ismert tényeinek új értelmezését adja, és feltár számos, eddig nem kellően ismert momentumot a szovjetunióbeli holokausztról és annak sajátos elhallgatásáról. A történésszel a holokausztról és a história leegyszerűsítésének veszélyeiről beszélgettünk.

Beszélgetés Krausz Tamás történésszel – fotó: Sárközy GyörgyJól értem-e, hogy – könyvének egyik fontos kiindulótétele szerint – a náci Németország számára csak a Szovjetunió megtámadása után adódott igazi gyakorlati terep a népirtáshoz és a holokauszthoz?

Igen. A totális háború előtt nem volt meg hozzá a szükséges feltételrendszer. Helyes egyébként, hogy mindjárt beszélgetésünk elején megkülönböztetjük a népirtást és a holokausztot. A nácik a népirtás konkrét tervével mentek Szovjetunióba. Nemcsak a komisszárparancs létezett, miszerint a hadifoglyokkal és a zsidókkal is másként bántak, mint addig, minden zsidót a szovjethatalom képviselőjének, egyszerre faji és politikai ellenségnek tekintettek.

Keretszámok voltak arról, mekkorára kell csökkenteni az oroszok, a szlávok számát?

Leírták, hogy az oroszokat vagy ötvenmillióval lesz érdemes kisebb néppé tenni. Ez terv volt, elvi kiindulópont, és voltak persze gyakorlati célok is. Ennek megfelelően például az ukrán kommunista párt 133 ezer tagjából ötvenezret likvidáltak. Ez népirtás, a hadifoglyok jelentős részének likvidálása, a belorusz falvak felégetése szintén népirtás, a civil lakosság pusztítása is, a partizánmozgalomra hivatkozva, népirtás. A népirtás keretei között, illetve szisztémájában kapta meg a formáját a holokauszt, a „végső megoldás”, azaz egy meghatározott nép totális kiirtása. A zsidó népé.

Az is egyértelműen kiderül, hogy ebben a Wehrmachtnak nem kicsi, hanem nagyon is nagy, meghatározó szerepe volt.

Szokványos mentegetése a nácizmusnak, hogy a Wehrmacht csak afféle „szakmai testület” lett volna a háborúban, amelyik valamiféle nemzeti „őrző-védő” feladatot látott el. Igyekeznek a Wehrmachtot kiszakítani a háború és a nácizmus egész történetéből. Szó sem lehet erről. A Wehrmacht nemzetiszocialista vezetés alatt állott, s átitatódott a náci ideológiával. Számos dokumentumot idézek arról, hogy ideológiailag is hozzájárult, gyakorlatilag is részt vett a népirtásban és a holokausztban is. Hiszen mindez egyfelől azonos volt a rablással. Rablóháborúban a rablóhadsereg már hogy a csudába ne vett volna részt a rablásban! Igen, a holokauszt bizonyos nézőpontból rablás is, bár nem szűkíthető le csak arra. A Wehrmacht ebben érdekelt volt, s nemcsak szervezőként, de közvetlenül is részt vett több tízezer zsidó likvidálásában. Például Keitel vagy Manstein tábornok közönséges, nem is közönséges, „formátumos” tömeggyilkos. Ezt a tényt napjainkig többnyire elhallgatták.

1941 nyarán és őszén a moszkvai rádióban elhangzik, a Pravdában is megjelenik a világ közvéleményéhez kiáltó nyilatkozat arról, hogy mi folyik a zsidó népességgel a Szovjetunióban. Világgá kiáltják a holokauszt tényét. Hogy lehet, hogy nálunk elsikkadt ez az életfontosságú információ?

Nem csak nálunk. De azt nem nagyon kutatják a történészek, hogy mit is tudhatott igazából a magyar falu vagy a román falu és város lakossága, mit tudhattak az értelmiségiek vagy a munkások. Az emberek úgy élik a mindennapjaikat, hogy igyekeznek nem minden borzalomról tudomást szerezni. Ma is hányan élnek úgy, hogy nem tudják: évente ötvenmillió ember éhen hal a világon. Hiszen, ha tudják, akkor mi van?

Ez azért más dolog, mint arról hallani, hogy potenciálisan én is áldozat vagyok.

Érdekes kérdés, hogy mit tudhattak minderről a magyar zsidó vezetők. Ezt kikutatni a magyar vonatkozásokkal foglalkozó szakemberek dolga, de szerintem, a hazai zsidó vezetőknek tudniuk kellett a szovjet területen folyó népirtásról, ha annak méreteiről nem is lehetett világos elképzelésük. Noha kritikával illetem a szovjet vezetőséget, mert nem kezelte a dolgot a maga jelentőségében, ennek ellenére a szovjetek és az 1942-ben létrejött Zsidó Antifasiszta Bizottság a világ tudomására hozták az ügyet. Az amerikai, a brit, a magyar zsidó vezetőknek tudomást kellett szerezniük róla. Ennek tudományos, politikai és erkölcsi szempontból is óriási jelentősége van. A hazai zsidó vezetők valamely igazolhatatlan taktikai okból elhallgatták a holokauszt tényét a zsidóság elől. Ezt dokumentálja egyébként az Auschwitz-jegyzőkönyv elhallgatása is, ami az én szememben megbocsáthatatlan hiba.

Ha ezzel valaki komolyan foglalkozni kezd, ezek szerint még érdekes dolgokat tudhatunk meg.

Én is számos, nagyon érdekes levéltári anyagot találtam. Kiderül ebből a könyvecskéből is. Az oroszok már kiadták vagy kiadni szándékoznak a fellelhető dokumentumokat. Lehetetlen, hogy a magyarországi, a budapesti zsidó tanács anyagai ne legyenek kutathatók. Ezekből kiderülne, hogy mit tudtak a háború alatt a zsidó vezetők. A kárpátaljai vérengzésről tudtak; ennek igaz történetét Ságvári Ágnes írta meg. És ha tudtak róla, akkor nem tudom elképzelni, hogy másról nem. Hiszen ez a holokauszt első fázisa volt a nácik által elfoglalt szovjet területen, és Magyarország máris érintve volt benne. Nehéz elképzelni, hogy semmit se tudjanak 2,8 millió szovjet zsidó elpusztításáról.

A Szovjetunió megtámadásától fogva aztán végképpen nem rejti véka alá a terveit a náci propaganda sem.

És a szovjetek sem hallgatják el a zsidók elleni speciális népirtás tényét egy ideig, noha soha nem állítják a középpontba, mert attól tartanak, hogy az nem csökkenti, hanem inkább növeli az antiszemitizmust, megerősíti a náci propagandát, hogy a zsidók még holtukban is „privilegizáltak”.

1942 után valahogyan eltűnnek a zsidók a hivatalos szovjet szövegekből, már csak általában a békés szovjet lakosság elleni atrocitásokról beszélnek.

A háború második szakaszában egyre ritkábban említik a zsidó nép ellen elkövetett speciális népirtás tényét – amit ma holokausztnak nevezünk – a hivatalos propagandában. Attól fogva a szovjet nép ellen folyó népirtásról beszélnek. És 1948 után soha nem is tudják meg az emberek pontosan, hogy az emléktáblák, a hivatalos megemlékezések kiknek szólnak. Majd csak az 1960-as évek szépirodalmában kerül elő újra a szovjet zsidók elleni totális népirtás.

Könyvében kapunk ugyan erre magyarázatokat, de mégiscsak abszurdum, különösen azok után, hogy egy darabig&

1948-ig.

Igen, 1948-ig szó volt róla.

1948-ban jön egy súlyos fordulat a világpolitikában, ezt a könyvben önálló fejezetben is vizsgálom. A Szovjetunió a saját szövetségeseként szeretné létrehozni, de persze az USA és általában az ENSZ közvetlen közreműködésével Izraelt, másfelől úgy képzelik el, hogy a kelet-európai és a szovjet zsidóság – mint a szovjet nép egységét támogató és fenntartó népcsoport – nem fog különös érdeklődést mutatni Izrael állam iránt, és nem kíván majd oda kivándorolni. Még nem értik akkor az emberek pontosan, hogy mit is jelent a hidegháború.

Furcsa elképzelés.

Így van, hiszen a háború után éppen ez a zsidóság a nemzeti ébredés fázisában van. A rendszeren belül – Sztálin saját fején belül is – önellentmondás van. Ezt nem sikerül feloldani. Többek között ennek lesz az „áldozata” a holokauszttematika. Nem kerülhet a téma az asztalra, sőt, mintegy lenyomják a nemzetek tudatalattijába.

Már a háború alatt is változás van a zsidók elleni erőszakról szóló közbeszédben.

A szovjet vezetés mindig is kettős nyomás alatt állt. A vezetőség mindig a szovjet nép egészének érdekképviselőjeként kívánt mutatkozni, s a náci propagandával szemben éppen nem valamiféle zsidóügynökségként szerepelni. Ezért kezdődik meg már a háború alatt a holokauszt elmismásolása. Hiszen 27 millió halottja van a szovjet népnek, ebből csaknem hárommillió zsidó. Az összlakosság tíz százaléka, de a zsidó lakosságnak csaknem a fele. Szörnyű veszteség. Ámde azt is látni kell: a zsidó túlélők nagyságrendje is egyedül a Szovjetunióban ilyen magas egész Európában. Ezt soha ne feledjük el! Ez a Szovjetunió letagadhatatlan történelmi érdeme. Előfordul, hogy még zsidó származású emberek is letagadják a Szovjetunió történelmi érdemeit még a nácik elleni háborúban is. De hát ez erkölcsi probléma&

De ki előtt igazolja magát ezzel a felemás viselkedéssel a szovjet vezetés?

A helyi antiszemiták előtt. Éppen a Szovjetunió európai részén, ahová a nácik betörtek, vannak hallatlanul erős tradíciói az antiszemitizmusnak. Ezt igyekszem kimutatni a könyvben. Nem kisebbek, mint Magyarországon, vagy még erősebbek is. Érvényes ez a balti államokra, különösen Litvániára, valamint Ukrajnára s az akkor integrált lengyel területre.

Aztán mintha a hidegháború szele elfújná a holokauszt problémáját a Szovjetunióban és Európában is.

A nyugati hatalmaknak sem állt az érdekükben, hogy ez jelentős téma legyen. Ismerjük a britek gyalázatos „teljesítményét” a Palesztinába kivándorló zsidók lélekszámának limitálásában. Hogy ne mondjak mást, az amerikai közintézményeknek is megvolt a maguk antiszemita hagyománya, nem véletlen, hogy nem engedtek be az USA-ba menekülő zsidókat. De nem lehet mindent az antiszemitizmussal magyarázni. A nagyhatalmi és a katonai-stratégiai érdekek mindig fontosabbak voltak, mint bármely más érdek, és itt is erről van szó. A nagyhatalmi érdek meghatározza, hogy mikor, miről beszéljünk. Nem véletlen, hogy mikor kezdtek beszélni a svájci banktőke botrányos szerepéről, a zsidók szájából kitépett aranyfogakból összeolvasztott aranytömbökről. Miért éppen csak az 1990-es években lesz ez nemzetközi diskurzus tárgya? Csak a rendszerváltás után lett téma. Feledéstörténet van, minden irányú feledéstörténet. Ezt tükrözi egyébként a zsidók úgynevezett jóvátétele.

Említette, hogy milyen ambivalens volt a Szovjetunió magatartása Izrael ügyében; akkortól kezdődik a hihetetlenül elszánt, szinte paranoiás harc a cionizmus ellen, s ez Sztálin halála után is sokáig eltart. És kiterjed egész Kelet-Európára. Ez szinte érthetetlen, bár persze, lehet leegyszerűsített magyarázatait hallani mindmáig.

Azért nehéz csakugyan megérteni, mert sok összetevője van. Azért is látszik misztikusnak, pedig érthető. Több dolog keveredik benne, és erősíti föl egymást. Lényeges eleme azonban az a tézis volt: mindenfajta nacionalizmus és szeparatizmus veszélyezteti a szovjet nép egységét.

De hát egyszer elhangzott az is, hogy a zsidó népesség speciális helyzetben van.

Erről a szovjet vezetők tudni sem akartak. Ha van egy speciális nemzetiség, akkor mindegyik az lehet. Ezért nem támogatandó a nyilvános diskurzus a különleges helyzetről. Hiszen az ilyesmi egyszerre kedvez az antiszemita erőknek s az éledező zsidó nacionalizmusnak – vélték. A másik momentum éppen Izrael állam létezése és a „67-es, illetve a „73-as arab-izraeli háború. Miután a Szovjetunió becsapva érezte magát 1948-49 után amiatt, hogy Izrael az amerikai orientációt választotta, nagyon erős Izrael-kritikát gyakorolt. Ám Izrael államot úgy kellett bírálni, hogy a zsidó szó lehetőleg ne forduljon elő a bírálatban. A szovjet zsidók pedig ne védjék meg, ne mentegessék Izraelt, mert akkor cionistáknak bélyegzik őket. Ezeken kívül van még harmadik és negyedik síkja is az ügynek. Mindenekelőtt az egyre szélesebb körben jelentkező ellenzékiség kordában tartása. A zsidókérdés megtárgyalását – amerikai támogatással – a hetvenes években felkarolja a máskéntgondolkodók ellenzéki szellemi mozgalma. Ezzel megint gellert kap a dolog. Minderre rátelepszik a szovjet apparátus-antiszemitizmus, amely főleg a tudományos és kulturális életben a nagy számban ott dolgozó zsidó nemzetiségű szovjet állampolgárokban egyfajta konkurenciát lát, és megpróbálta őket kiszorítani. Az apparátus-antiszemiták nagyon is okkal ápolják az anticionizmust. Ez nekik üzlet. Ennyiféle dolog keveredik egyetlen problémában, s még tovább lehetne fejtegetni, de mindez nemigen férhet bele egy interjúba. Hiszen nem beszéltünk még arról sem, hogy a kommunista pártokon belül is léteztek antiszemita érzelmektől befolyásolt csoportok. Ezeknek szintén érdekükben állt az anticionista hevület hangoztatása, fenntartása. Az apparátus antiszemitizmusa és a mindennapi antiszemitizmus, amely a társadalomban fellelhető, nem összekeverhető jelenségek, noha volt közöttük kapcsolat.

Van tehát egy kórus, amelyik fújja az anticionista dalt, csak tagjai mást-mást gondolnak közben.

Más az érdekük, és akikhez szólnak, azok értik ezeket az üzeneteket. Ha egyenként vesszük a sokféle okot, akkor már az egészben nincs is semmi misztikus. Nagyon is érthetők. Ezt akartam bemutatni.

Elfogadhatatlan, hogy a szovjet vezetés nem tudott mit kezdeni a holokauszttal&

Nem tudott, és az apparátus-antiszemitizmus nem is akart. Nem állt érdekükben azt hangsúlyozni, hogy a zsidók mint nép kivételes áldozatok voltak a háborúban. Nekik az állt érdekükben, hogy föllépjenek a zsidó értelmiség s az apparátuson belül még meglévő zsidók ellen, amint arra korábban utaltam. Így olvadt hát fel a szovjetek elleni egyetemes háborúban a holokauszt ténye. Mostanában jutunk csak el odáig, hogy egyes orosz tankönyvekben már felbukkan a holokauszt egy-egy szakasz erejéig.

Az úgynevezett szocialista táborban is remekül követték a szovjet példát.

Hasonló okokból. Azt szoktam mondani Hobsbawmmal, hogy úgyszólván minden kommunista párt két nem egyenrangú házastárs gyermeke. A nemzeti baloldalé és világforradalmi internacionalistáké. E két tradícióban másképpen jelenik meg a zsidókérdés. Kell ezt még magyarázni? Az internacionalisták körében nyilván sokkal több volt a zsidó származású, mert az „egyetemes emberiségben”, a nemzetközi forradalom táborában nyilván könnyebb feloldódni, mint az antiszemitákat is magukban foglaló helyi-nemzeti társadalomban.

Ez ügyben, a könyvet olvasva, az NDK-ról szóló részhez csak annyit jegyeztem le magamnak: röhej.

Ott még a Szovjetuniónál is tisztábban nyilvánul meg, hogyan lehet az antifasiszta tradíciót arra használni, hogy a holokausztról ne essék szó. Ez így még a szovjeteknek sem sikerült.

Hogyan lehet az, hogy maguk az áldozatok szinte asszisztáltak az elhallgatáshoz?

Ez látszik a legkevésbé érthetőnek. Pedig ez nem annyira bonyolult dolog.

A Sorstalanság főhősének azt mondják itthon az életben maradt rokonai: felejtsd el. Micsoda, gondolja ő, mi az, hogy felejtsd el?

Auschwitzból alapjában kétféle ember tért haza. Leegyszerűsítve persze. Az egyik azt mondta, hogy ezzel az országgal, amelyik hozzájárult, hogy a rokonaimat megöljék, nekem nincsen tovább közösségem, kivándorlok Amerikába vagy Izraelbe. A másik megnemesedve jött haza. Látta, hogy a kapitalizmus mit eredményezhet, világháborúk, holokauszt, piszkos üzlet (hogy mekkora nagy üzlet a holokauszt, az kiderült mára). Ôk azt mondták, hogy a probléma maga a kapitalizmus, és kommunistaként egy új civilizációhoz tartozónak akarták érezni magukat. Feloldódtak az univerzális szocialista-kommunista fordulatban, amelyik az emberiség felszabadítását ígérte. Sok zsidó úgy gondolta, hogy megéri a zsidóságuk feladása, mert cserében univerzális megváltást kapnak, és persze konkrét védelmet. Ez egyébként be is vált évtizedekig a Szovjetunióban. A 20-as, 30-as években felemelkedhetett az addig a cári rendszer perifériáján élő, pogromok tömegeitől tizedelt zsidóság. Hiszen csak az 1918-19-es pogromokban mintegy 200 ezer zsidót mészároltak le – mindezt a világ gyorsan elfelejtette, de nem így a zsidók. A szovjethatalom tette lehetővé számukra, hogy egyáltalán életben maradjanak. Inkább feladták hát a vallást, a speciális zsidó tradíciókat és kultúrát, és asszimilálódtak. Felemelkedhettek ezáltal az elnyomottságból. Világhírű tudósok, művészek lehettek belőlük, megbecsült tanárok, újságírók, színészek, munkások. Aki az eredeti értelemben zsidó akart maradni, azt politikai alapon üldözték.

1989 táján valamiféle ideológiai kompromisszum „köttetett” a különböző szellemi táborok között.

Abban ugyanis, hogy kommunizmus és fasizmus állítólag azonos.

Így persze egyszerűbb a múltértelmezés, ám például a holokauszt megértéséhez egy cseppet sem visz közelebb ez a sajátságos egyenlet&

Mi a dolog lényege? A holokauszt témának napi tétje van. Ahol most jön létre a nemzetállam, mint Ukrajnában, ott azt a tényt, hogy bizony a helyi lakosság részt vett benne, még nehezebb behozni a közgondolkodásba, mint nálunk. Litvánok, lengyelek, lettek, magyarok, ezrek, tízezrek aktívan részt vettek emberek megsemmisítésében. Pusztán faji alapon, a rablás szándékával. Ezt a tényt nagyon nehéz behozni a közbeszédbe a mai Magyarországon is. Hát még Ukrajnában vagy Litvániában! Pedig ez az igazi tétje az említett és a hasonló kompromisszumoknak. Ez a mai, a modern felejtéstörténet mozgatója. És persze ott szunnyad a probléma mögött a rendszerváltás rémes öröksége, amelynek gyökerei persze évszázadosak, hogy a privatizáció során is egyes csoportok felhasználták az antiszemitizmust és a kirekesztést a piaci versenyharc komponenseként. A probléma tehát nehéz. Nem is becsülöm alá, csak annyit állítok, hogy a valódi magyarázat nem megspórolható. Nem lehet csupán azt mondani, a németek csinálták a holokausztot, mert ez nem felel meg a valóságnak. Ezzel a problémával szembe kell nézni, akár az apámról van szó, akár a nagyapámról. A történelmet emberek hordozzák, hetedíziglen. Azok az emberek, akik a kommunizmust és a fasizmust azonosítják, még abba sem képesek belegondolni, hogy a szovjet Vörös Hadseregben ötszázezer zsidó harcolt, és egy részük az életét adta a náci Németország legyőzéséért. Aki ezt nem képes megérteni, annak nem érdemes tudományos könyvet a kezébe vennie, erkölcsileg pedig lenullázza magát, mondom ezt annak ellenére, hogy a kommunizmus és a fasizmus azonosítása ma sajnálatosan népszerű ideológia, még magukat liberálisoknak tartók között is.

A leegyszerűsítések ellen írtam ezt a könyvemet. Minden leegyszerűsítéstől úgy kell félnünk, mint ördög a tömjénfüsttől. A leegyszerűsítésekből táplálkozik az emberellenes gondolkodás, ez használ a politikai szélsőjobboldalnak. Értem én, hogy össztársadalmi elbutulás zajlik, de azért a kultúra és a tudomány képviselőinek szembe kell ezzel helyezkedniük. Nem szabad engedni az őrült elméleteknek, amelyek csak a Gonosz és a Jó ellentéteként – akár egy mesében – képesek tájékozódni a történelemben. Még liberális lapokban is gyakran felbukkan a nyugati nagyhatalmak misztifikált ábrázolása, mint a régen a Szovjetunióé. Tudomásul kell vennünk, hogy a holokauszt megvalósulásához hozzájárult a demokratikus nagyhatalmak magatartása is. A mi témánkban is a leegyszerűsítés a szellemi hanyatlás biztos jele. Jöjjön az bárhonnan. Ez korunk szellemi pestise, valódi rémálom.

Számos dologgal, történelmi ténnyel szembe kellene még néznünk.

Azzal szembenéztünk talán, mi volt a budapesti zsidótanács szerepe abban, ami a vidéki zsidósággal történt? Nem igazán. Pedig ez is része a felejtéstörténetnek. Ehelyett a Váci utcában emléktáblát állítottak Kasztner Rezsőnek. Aki pedig mást mond, másként gondolkodik, más erkölcsi platformon áll, azt igyekeznek lesöpörni, megpróbálják lejáratni, szempontjait a perifériára szorítani. Én is számítok ilyen reakciókra, de természetesnek tartom őket. S ha már személyes síkra futottam: régi adósságom törlesztése ez a könyv. A fő kutatási területemtől ugyan kissé távol esik, de régóta úgy éreztem, hogy meg kell közelítenem végre ezt a kérdést népszerű esszéformában, sokaknak tartoztam ezzel, ha nem hangzik nagyképűen és fellengzősen. Hallatlanul érdekes új anyagokat találtam Oroszországban, s csak hálával tudok gondolni a moszkvai holokausztközpontra, személyesen Ilja Altmanra a támogatásért. E forrásokra és feldolgozásokra támaszkodva – a szokványos tucatliberális és tucatkonzervatív holokausztértelmezéssel szemben – próbáltam egy újfajta, (rendszer)kritikai értelmezést adni. Ez a könyvecske semmilyen rendszerrel szemben nem apologetikus, és nem próbálja a holokauszt üzleti szempontjait sem kimosni a történetből. Megérteni akar, miközben annak is kellő hangsúlyt ad, hogy a holokauszt után már nincsen, nem létezhet „megbocsátható antiszemitizmus”.

Szarka Klára

©

Comments are closed.