Forrás: Magyar Hírlap„A magabiztosságon múlik minden”

Michael Douglas sztárokról, mesterségről, producerségről és a háborúról

Színészként a nyugati társadalom frusztrált férfialakjainak életre keltése a specialitása. Sztárként vérbeli politikus. Kisujjában a PR és a protokoll. Amikor a taorminai filmfesztiválon átveszi életműdíját, bravúrosan adagolja az olasz mozi dicséretét, a buongiornót, a graziét, a poénokat és az olasz futballválogatottnak intézett jókívánságot. Ki hinné, hogy a kétszeres Oscar-díjas Douglas lusta hippiként kezdte, s kóros lámpalázzal küszködő, nyápic csepűrágóként folytatta. Kemény munkával építette fel az önbizalmát és „világkirály”-imázsát.

Michael Douglas és Catherine Zeta-Jones egy Nelson Mandela tiszteletére rendezett torontói összejövetelen – ReutersHollywood egyik legnagyobb sztárjának fiaként nőtt fel. Túlszárnyalni vagy utánozni akarta az apját, Kirk Douglast, amikor színész lett?

Tudja, egy sikeres szülő gyermeke általában sokkal később találja meg a saját identitását, mint mások. Mélységesen elutasítottam mindent, ami esetleg könnyen pottyanhatott volna az ölembe. Pályám elején engem nyilvánvalóan mindenki az apámhoz hasonlított, aki csupa robbanékony figurát alakított. Ezért eleinte érzékeny fiatalembereket játszottam, mert ezek nem hasonlítottak az apámra. Érdekes módon apám is ilyen szerepekkel indult a pályán, míg a hatodik filmjében (A bajnok) rá nem osztottak egy kemény fickót. A szerep megváltoztatta mozis személyiségét, és Oscarra jelölték.

Miért döntött hát a színészi pálya mellett?

Én is lezser hippi voltam a hatvanas évek elején, csak élveztem az életet. Már harmadik évfolyamra jártam az egyetemen, amikor még mindig fogalmam sem volt róla, mit akarok kezdeni magammal. Figyelmeztettek, hogy végre nekem is szakosodnom kell. A színházi szakot választottam, jobb nem jutott eszembe. Akkoriban szörnyen lámpalázas fickó voltam: rendszerint annyira rosszul lettem, hogy egy bilit kellett készenlétben tartanom a kulisszák mögött, ha elhánynám magam színpadra lépés előtt. Hosszú ideig ment ez így. Nem is tudom, miért álltam ki azt a rengeteg fájdalmat. De éreztem, hogy ez egy fontos kihívás.

Ekkor már komolyan vette a színészi hivatást?

Az elsődleges motivációm mindössze az volt, hogy ne csináljak hülyét magamból. Első játékfilmem egyikében, a Kómában, doktort játszottam. Egy hosszú monológgal kezdődött a film, amit telepakoltak orvosi kifejezésekkel. Valahogy sose sikerült rendesen elmondanom az egészet. Az agyam a televíziós gyakorlathoz szokott, ahol a magam ritmusában mondtam a szöveget. A jelenetet hatvannyolcszor(!) vettük fel. A huszonötödik felvételnél már azt se tudtam, mi a nevem. Ez volt karrierem egyik legmélyebb pontja, de hatalmas lecke volt! Pályám első fele egyáltalán nem volt élvezetes: túl sok időt töltöttem azzal, hogy azon bánkódtam, mit csináltam rosszul az adott jelenetben. Az örökös rágódás megölte bennem a munkaörömöt. Rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Szép lassan megtanultam, hogyan engedjem el magam. Idővel felépítettem az önbizalmam. Az utóbbi tíz-tizenkét évben képes voltam ennek jegyében dolgozni színészként. Az önbizalmat a legnehezebb megszerezni az életben. Pedig minden a magabiztosságtól függ, és ez kihat az életünk minden területére. Ahogy öregszem, egyre egyszerűbbé válik, hogy bízzak magamban.

Váratlan lépéssel tévésztárból producerré avanzsált. Legyártotta a Száll a kakukk fészkére című filmet, amiért megkapta első Oscarját&

Mindenki azt hitte, hogy megőrültem. A San Francisco utcáin című tévésorozat még egy évre elő volt jegyezve, de én az idő lejárta előtt otthagytam. A száznégy epizódban rengeteg rendezővel dolgoztam. Ez jól jött a producerkedésnél. Amikor a Kakukkra készültünk, több rendezőt is meghallgattunk, de nem nagyon akartak beavatni minket az elképzeléseikbe. Aztán jött Milos Forman, aki nyílt kártyákkal játszott: lapról lapra végigment a forgatókönyvön, és elmondta, mit hogyan képzel el. Azóta vallom, hogy muszáj mindig udvariasan konfrontálódni a rendezővel: a kérdéseimmel mindenképpen kihúzom belőle az elképzelését, mielőtt forgatni kezdenénk. Ezután öröm a munka, mert tudjuk, hogy mit csinálunk. A jó producer másik titka, hogy megtalálja a megfelelő alapanyagot, ami magához vonzza a nagy nevű tehetségeket, mint virág a méhet. Ha ők jönnek, a pénz is követni fogja őket. Büszke vagyok rá, hogy filmbeli partnernőim valószínűleg az én filmjeimben nyújtották legjobb alakításaikat. Kathleen Turner, Glenn Close, Sharon Stone, Demi Moore. Mert producerként szemlélem a filmet, és arra törekszem, hogy jók legyenek benne. Tudom, ha ők jók, én is jó vagyok, és a film is jó lesz. Úgyis túl sok színész verseng egymással.

Hasznát vette a produceri Oscarnak a sztárság felé vezető úton?

A produceri Oscar-díj igazolta a makacsságom. De színészként csak jó tíz évvel később értem el a siker igen magas fokát, amikor 1987-ben két filmem jött ki egymás után, a Végzetes vonzerő és Tőzsdecápák, két hónap különbséggel. Mindkettő hatalmasat robbant, az első anyagi, a másik erkölcsi siker lett, és színészi Oscart hozott nekem. Azelőtt is főszerepeket játszottam, de azok a filmek nem miattam készültek. Állandóan azt mondták a barátaim: „Minek akarsz játszani? Oscar-díjas producer vagy!” De úgy gondoltam, van valami mondanivalóm színészként is.

Az Összeomlást választotta ki, hogy életműdíja alkalmából levetítsék Taorminában. Miért?

Akárcsak filmjeim többsége – mint a Száll a kakukk fészkére, a Kína szindróma vagy a Végzetes vonzerő -, ez is olyan projekt volt, amihez senki sem akart hozzányúlni. De a sok nehézség és elutasítás után annál nagyobb örömet jelentett eljátszani ezeket a fontos szerepeket. Az Összeomlásnak jó esélye volt arra, hogy tévéfilmként kössön ki a képernyőn. 1989-ben Berlinben voltam azon a napon, amikor a vasfüggöny leomlott. Nagy hatással volt rám az élmény. Aztán kezembe kaptam egy forgatókönyvet erről a patrióta férfiról. Tudja, Dél-Kaliforniában hatalmas haditechnikai ipar működött, nagyobb volt, mint Hollywood. A hidegháború lezárultával több százezren maradtak munka nélkül. Ez a férfi is elveszti az állását, felesége elhagyja, gyermekét alig láthatja. A sztori fenomenálisan mutatja be, mennyire burokba zárt életet élünk, reggel elmegyünk a munkahelyünkre, este hazamegyünk. A város, amelyen a férfi végigmegy, az egész országot jelképezi.

Pályakép

Michael Douglas 1944-ben született New Brunswickben (New Jersey), apai ágon orosz zsidó családban. Hatéves volt, amikor szülei elváltak, színésznô anyja nevelte fel New Yorkban. Ma húzónév és világsztár, magánvagyona mintegy kétszázmillió dollárra rúg. Az Elemi ösztön forgatása után állítólag kényszeres szexéhségben szenvedett, amibôl pszichológusok segítségével gyógyult ki. 1998-ban ismerkedett meg jelenlegi feleségével, a nála huszonöt évvel fiatalabb Catherine Zeta-Jonesszal, akitôl két gyermeke született. Elsô házasságából származó fia, Cameron együtt játszott vele a Túl nagy család (2003) című filmben. Legsikeresebb filmjei: Kóma (1978), Kína szindróma (1979), A smaragd románca (1984), Chorus Line (1985), Végzetes vonzerô (1987), Tôzsdecápák (1987), Fekete esô (1989), Felhôk közül a nap (1992), Elemi ösztön (1992), Összeomlás (1993), Zaklatás (1994), Szerelem a Fehér Házban (1995), Ragadozók (1996), Érzéki csalódás (2001), Apósok akcióban (2003). Díjai: két Oscar, Golden Globe, David di Donatello, Ezüst Szalag, az Amerikai Cinematheque díja, tiszteletbeli César, életműdíj San Sebastiánban és Karlovy Varyban.Általában kemény férfiakat játszik. Megjelenik ebben a saját karaktere?

Igen, mindenképpen. Úgy tűnik, legtöbbször olyan karakterekhez választanak ki, akikben ott lappang egyfajta benső düh, valószínűleg belém is szorult ebből valami& Sokan úgy tartják Hollywoodban, ahhoz, hogy a közönség azonosulni tudjon veled, szükség van egy jól körülhatárolható filmes imázsra. Így a néző tudja, mit várjon a filmedtől. Ha megnézi a filmográfiámat, szerepeim – egy westerntől eltekintve – egytől egyig modern, napjainkban élő karakterek. Nem terveztem ezt el, de így alakult. Alapvetően kétféle színész létezik: az egyik maszkokat és parókákat rak magára, a másik mindent levetkőzik, és a saját csontjáig hatol. A Végzetes vonzerőnél értem válaszúthoz. A tükörbe néztem. „Álljunk csak meg egy pillanatra! Én is simán lehetek New York-i ügyvéd. Élhetek házasságban. És közben csalhatom a feleségem.” Arról van szó, hogy a tükörbe tudsz-e nézni, és megbízol-e önmagadban.

Mi a legfontosabb, amit az apjától tanult?

Nagy ember, szörnyű apa. De megbocsátottam neki a hibáiért. Tizennyolc évesen rendezőasszisztensként dolgoztam egyik filmjében, ekkor láttam először, hogy milyen szívósan dolgozik. Az állóképességét és az állhatatosságát becsülöm benne a leginkább. Mindent elkövet, hogy zökkenőmentesen menjen a produkció. Azt is tőle tanultam meg, hogy az igazán nagy színészek jól tudnak hallgatni és figyelni. Nemrég a Túl nagy család című filmben játszottunk együtt. Jó ideje halogattuk a forgatást, de szeptember 11-e és az, hogy családok hullanak szét a veszteség miatt, annyira lesújtott bennünket, hogy úgy döntöttünk, el kell készítenünk ezt a filmet. Imádtam vele dolgozni. Apám mindennap képes elbűvölni: kiválóan példázza, hogy az ember jócskán a nyugdíjas korban is folytathatja a fejlődését mint ember, mint személyiség.

Az úgynevezett A listás sztárok hollywoodi pozícióját filmjeik bevételeivel mérik. Mire figyel jobban a felkínált forgatókönyveknél: arra, hogy mennyit hozhat a mozikasszáknál a film, vagy hogy mennyire izgalmas és magával ragadó a sztori?

Ôszintén szólva, eleinte egyáltalán nem érdekelt e kettő egyensúlya. De a Száll a kakukk& után megtanultam bízni az ösztöneimben. Filmjeim anyagi és kritikai sikerei révén ma már kellő biztonsággal meg tudom állapítani, mibe érdemes belevágnom. Otthonosan mozgok a thriller és a finoman hangolt vígjátékok műfajában. Sikereim lehetővé tették, hogy egyre nagyobb kockázatokat vállaljak.

De biztosan megcsalja olykor a szimata&

A Wonder Boys nagy csalódás volt. Imádtam azt a filmet. Fantasztikus forgatókönyv, elsőrangú operatőr, csodálatos rendező, óriási szereplőgárda, minden együtt. Mégis elhasalt, hogy csak úgy zengett, a kritikusok sem szerették. Ez nagy sebet ejtett a biztonságtudatomon, a korszellem megértését illetően. De vigasztal a tudat, hogy apám is így van ezzel: kedvenc filmje a Lonely Are the Brave – nem mai film, de azóta se látta senki, mégis mindketten úgy gondoltuk, hogy húsz év múlva majd csak klasszikus lesz. Hát nem lett az! Apám csalódottsága segített a Wonder Boysszal kapott pofon elviselésében.

Nem kerülhetjük ki az erotikus thrillerjeit sem. Mi egy jól felvett szexjelenet titka?

Olyan ez, mint a harcjelenetek. Számtalanszor elpróbáljuk őket, a helyszín bevilágítása is nagy mértékben korlátozza a mozgásunkat. A zavarodottság elkerülése végett a színésznővel is folyamatosan kommunikálok, „akkor most ide teszem a kezem, erre mozdulok”. Akkor kerülünk bajba, ha nem beszélünk meg mindent, és megszakad a kommunikáció. Még így is sokan csodálkoznak, hogyan vagyunk képesek a szex eljátszására kamera előtt!? De könyörgök, ne mondja nekem senki, hogy soha az életben nem játszotta meg magát az ágyban! Egyébként fiatalon az ember hajlamos azt hinni, hogy a színésznek le kell feküdnie az összes filmbéli partnernőjével, hogy hihetően játszhassa el a szexet a kamera előtt. Én sem voltam kivétel, míg rá nem jöttem, valójában miről is szól a színészi munka.

Az iraki háború ellenzői között tartják számon, de a taorminai fesztiválra jövet ellátogatott egy olaszországi katonai bázisra, az iraki küldetésre vezényelt amerikai egységekhez. Miről beszélgetett a katonákkal?

Sharon Stone-ról! Azt mondtam: „Sajnálom fiúk, Catherine most nem jöhetett velem, mert a kamera előtt Brad Pitt-tel csókolózza végig Róma utcáit.” Fontos, hogy közösséget vállaljunk honfitársainkkal, mert bármelyikünkkel megeshet, hogy fivéreink és nővéreink, fiaink és lányaink ezekbe a katonai alakulatokba kerülnek. Elmentem kifejezni a támogatásomat és elismerésemet e katonáknak, még akkor is, ha hazám jelenlegi kormányzatának legsötétebb napjaiban kell ezt tennem.

Mi vitte rá, hogy 1998-ban az ENSZ tevékenységében vállaljon feladatot?

Ez egészen a Kína szindrómáig nyúlik vissza. A film cselekménye egy atomerőmű katasztrófája körül forog. Számos nukleáris szakértővel beszéltünk, s megkértük őket, készítsenek egy forgatókönyvet a film végén bekövetkező üzemzavarra, hogy ehhez igazítsuk a vezérlőtermi dolgozók párbeszédét. Egy százötven lépésből álló szcenáriót kaptunk tőlük. Amikor a film a mozikba került, a kritikusok elvetették mint nevetséges koholmányt. Az egyik szereplő azt mondta a filmben: „Ha ez az erőmű elromlik, képes elpusztítani egy akkora területet, mint Pennsylvania.” A bemutató után három héttel bekövetkezett a Three Mile Island-i nukleáris katasztrófa, Pennsylvania államban. Nem vagyok vallásos ember, de amikor összevetettük az erőmű komputereinek adatait a filmünk szakértői által kidolgozott szcenárióval, megrémültem attól, mennyire hasonlított egymásra a kettő! Ez inspirált arra, hogy az ENSZ békenagykövete legyek. A leszerelésért dolgozom, a komputer vezérelte rakéták és a kézifegyverek felszámolásáért. Amikor nem találok megfelelő játékfilmet, amelyikben szerepelhetnék, erre fordítom az időmet.

Kriston László

©