Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Weiszfeld bácsi emlékezete

2004. október 9. (30. oldal)

–

Weiszfeld bácsi, mint neve is mutatja, nem volt a hunok utóda. Ezzel szemben kiváló linotipográfus volt, azaz nyomdai szedő. Virtuózként zongorált ama özönvíz előtti masinákon, amelyek – komputerek, processzorok és floppy diskek előtt – a múlt század derekán a nyomdai gépszedés instrumentációját adták.

Weiszfeld bácsi (teljes nevét évtizedes kollaboráció során sem sikerült megtudnom) két újság szedését látta el Buenos Airesben. A Délamerikai Magyarságét és a Hatikváét. Mert a magyar és a héber helyesírás egyképpen szuverén domíniuma volt. Cervantes nyelvét harminc év Argentína után sem sajátította el igazán, és a szomszédos szatócshoz ekként nyitott be: „Quiero szalámi nebicch”& Ennyire futotta vacsorája és spanyolnyelv-tudása. A szatócs szerencsére tudott magyarul. Nagyapja 1848 után Missionesben telepedett le, ahol mindmáig több színmagyar faluban virágzik a földművelés. Lakóinak fantáziáján mit sem fogott a haladás, sem az a forradalmi ötlet, hogy „mást is lehet csinálni”. Megállt velük az idő: nem jelzett kezdeményezést, csak folytatást. 40 fok párás melegben talán nem is csoda.

Nem tudom, volt-é Weiszfeld bácsinak más barátja vagy ismerőse is, mint a missionesi magyar fűszeres. Azt sem tudom, járt-é zsinagógába avagy templomba. Ellentétes szellemi töltetű munkaadóival a végletekig korrekt volt. Teljesítménye kényesen pontos, alig javítandó. A linotype-szedők mintaképe lehetett volna akár a latin betűs, akár a héber nyomtatásban. Pedig a Magyarság és Hatikva (Igazság) két külön világ volt. Az első 1929-től a Trianon elűzte kisebbségi kivándorlók nincstelenjeinek végső kapaszkodása a múltba és délibábos reményeik szócsöve. A másik egy harcos Izráel vetülete, Herzl Tivadar szellemében, az Irgun Zwerg Leumi dicséretével. Bizony megesett, hogy lefasisztázta Avellaneda vagy Quilmes gyárainak legjámborabb magyar segédmunkásait, a Magyarság pedig rögvest lezsidózta „hatikváékat” anélkül – és ez fontos! -, hogy a legkevésbé is antiszemita lett volna. Mert hőbörögni, vagy sértően bántalmazni, két dolog. De hát valami izgalom mégiscsak kellett a vezércikkbe; a világesemények elemzése nem érdekelt sem Avellanedán, sem Quilmesen senkit. Inkább a helyi focicsapat győzelmei (megládd, a végén még bejutunk a III. ligába!, avagy a dalkör műsora meg az obligát disznótor ínyencségei [máris foglalja le asztalát!], bikavér is lesz: igaz, mendózai&).

„Ám mindez megváltozott 1946 után” – mesélte egyszer Weiszfeld bácsi. Ritkán mesélt, akkor is szűkszavúan. Csak ha valami belső kényszer elkapta. Honvágy? Családhiány? A közelítő öregség& Ki tudná?

Mert változott a helyzetkép attól kezdve, hogy „megjöttek az urak!”. Ezek az inkább rossz bőrben lötyögő magyari urak 1945 menekültjei voltak, akik egészen különböző helyekről sodródtak „minél messzebbre”. Spanyolul éppúgy nem tudtak, mint angolul. A befogadás feltételei viszont délen szivárványosabbaknak tetszettek, mint odafönt északon. Talán a klíma is? A válogatás pedig egyképpen hamis és jószerével embertelen volt. Dél irányában mégis valahogy kedélyesebb. Az emigráló kompetenciák ajándék lovának azért mindenfelé nézegették a fogát. Jó néhányuknak bele is törött agyaruk a nagy nézegetésbe. Mert ki beteg volt, ki öreg, avagy „politikailag megbízhatatlan”&

Az egykori rátarti honpolgárból egyszeriben lézengő hontalanná vált menekültnek – aki olykor egy szál télikabátban hagyta el hadszíntérré vált otthonát – írásban kellett bizonygatnia, hogy nem volt „ez vagy amaz”, sem nyilas, sem kommunista, sem tűzevő, sem csepűrágó& Semmi olyan, amibe utóbb bele lehetne kötni és felhorkanni: „ki engedte be ezt az akasztófáravalót?” Az óvatos válogató tehát kétszer is meggondolta, kit bocsát be az ígéret földjére, s gyakorta megesett, hogy a jövevény kívül rekedt& Argentína ebben kevésbé volt szigorú, bár Perón elnök ügyesen és kellő időben elkendőzte Hitler iránti eredendő rokonszenvét. Még hadat is üzent Németországnak, valamikor 1945 márciusában, Washington legnagyobb megelégedésére. (A győzelmi részesedéshez tervezett argentin hadtestben senki sem esett el, csak egyetlen önkéntest rúgott hasba megbokrosodott öszvére. Ő volt az ármádia egyetlen hősi halottja. S következésképp egyetlen posztumusz kitüntetettje is.) Perón mégsem volt elégedetlen. Hadüzenet címén menten államosított néhány argentínai német vagyont. Főként olyanokét, akik még idejében olajra léptek a 30-as években mindinkább terebélyesedő náci rezsim elől, és Ezüstországban békén megtollasodtak. Valamiképp mindenki elnyeri méltó jutalmát vagy ellenkezőjét.

Szóval lassan megjöttek „az magyari urak”: „levitézlett” tisztek, köztisztviselők, magánalkalmazottak, néhány pap. Jobbadán ágrólszakadtan. Sodródott közéjük egy-két megugrott nyilas meg néhány szédelgő is, akik – ha hiszünk nekik – a gerolsteini nagyhercegnő testőrei valának egykoron, avagy a Legfelsőbb Mittudoménminek hajdani nagy méltóságú elnökei. Vagy „hajóorvosok” és „hajómérnökök”, akik többnyire egy viharos tengeri átkelés megrázkódtatásai közepette eszméltek rá valódi „hivatásukra”, csak éppen a diplomájuk veszett oda a nagy kataklizmában. Sokszor az ilyeneknek állt a világ. Néha a napilapok botrányrovata is&

Mindez persze egyfajta szerepjátszás volt. Tulajdonképpen komikus, de a színlap szerint drámai. Az érkező urak csakhamar megszállták a Magyarságot. Nosztalgiájuk szittya kürtjévé tették. Torzsalkodásaiknak nemkülönben. Öröm a Hatikvánál, mert ezentúl jócskán akadt nyüstölnivaló. A felszabadító Vörös Hadsereg elől menekülők mi mások lehettek volna is, mint megrögzött fasisztoidok? Nem volt többé témában hiány a lapnál. Még az Areshet hasábjain is dicséretet kapott a nagy Ben-M’Nahum Naftali tollából (akit Máramarosban a prózaibb Fried néven anyakönyveztek a boldog emlékű Monarchia hatóságai).

Weiszfeld bácsinak sem volt gondja; szenvtelenül szedte tovább mindkét lapot. Más szedő nem volt Argentína-szerte két ilyen kieső anyanyelvre. Egyszer megkérdeztem tőle, mit vél az „új helyzetről”.

„Kérem – mondotta megfontoltan -, veszekedni kár. De ha nem veszekednek, akkor miről írjon a lap? Kicsi ez a kolónia ahhoz, hogy összetartsanak. Akár zsidó, akár nem. Az én időmben otthon olyan jól megfértek egymással&” Régen beszélt ennyit egyszerre. Amolyan katekizmusa lehetett.

Az „otthon” Weiszfeld bácsinak egyértelműen a régi Magyarország volt. A Ferenc József-i. Egyszer tett egy kósza utalást, hogy a Szamos folyt szülőfaluja mellett.

A Délamerikai Magyarság is komoly emigráns sajtóorgánummá nőtte ki magát, míg a Hatikva Izraelben bírt egyre növekvő presztízzsel mint a „magyar ajkú zsidóság” hetilapja. A Magyarságot többször idézte a müncheni Hungária, Mikes Imre Nyugati Hírnöke, sőt még a Szabad Európa Rádió is. Képzelhető-é ragyogóbb „emigráns hírlapi karrier”?

Azután elhagytam Argentínát. Nem igazán értettük meg egymást Perónnal. Ő volt az erősebb persze, mégis, hogy-hogy nem, ő bukott elébb. Én csak helyet változtattam. Idején. Távozásom másnapján invitált volna egy Seguridad ágens „egy kis beszélgetésre”. Azóta is adósa vagyok. Héttel előtte Weiszfeld bácsit meghívtam egy búcsúpohárra. Láthatóan jólesett neki, de: „Én csak szörpöt iszom. Tudja, a gyomorfekélyem.”

Nem tudtam. Párizsban értesültem csak róla, hogy gyomorbaja vitte el. Őszintén szomorított. Akkor a Magyarságot már Czanyó Adorján csodamasinái szedték, boszorkányos gyorsasággal, de olykor pontatlanabbul, mint Weiszfeld bácsi. Az újság nemzetközi kapcsolattartása is nőttön-nőtt.

Hogy a Hatikvából mi lett, nem követtem; nehezen olvasok héberül. És már nem volt Weiszfeld bácsi, aki lefordította volna. Könnyű volt neki: ő szedte. Ugyanazzal a lelkiismeretességgel, mint a Magyarság rovatait: Egyházi hírek, Mindszenty Akadémia, MHBK, cserkészcsapat, vagy – még mindig – az avellanedai disznótoros, vagy Quilmes sportsikereinek magyar kitevői. Ez a koloniális élet.

Weiszfeld bácsi (a gyomorfekélyig) ennek élő (szerves) része volt. Sokat tett sokakért. Mint a csöndes esti szél a tengerparton, amelyről hallgat a meteorológia. Keveset beszélt. És hogy mit gondolt, mit érzett, ma sem tudom igazán. Gondolt-e vajon olykor a közel hetven éve odahagyott Szamos mentére?

Egy őszi reggelen hozta a posta a halálhírét. A már beköszöntött évad szorgalmasan borzolta Szent Mihály útjának hullott leveleit, Ady örült volna neki. Talán Weiszfeld bácsi is. Én pedig elballagtam a Notre-Dame-ba, és mondottam érte egy imát.

Vajay Szabolcs

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001