Forrás: Magyar HírlapA jó svájci

Via Kelebia

Mező András kalandja az ő betűvel, illetve az ő hanggal kezdődött.

Építészmérnöki diplomáját a belgrádi egyetemen szerezte, majd munkát kapott egy szarajevói cég belgrádi kirendeltségében. A hídépítésre specializálta magát, számos rangos elismerésben részesült.

Nem is a szakmával gyűlt meg a baja, hanem az ő betűvel, illetve annak kiejtésével. Ugyanis mindig úgy mutatkozott be, hogy Mező, amit a szerbek nem tudtak kiejteni, s mindig azt mondták, Meze. Ez néha bosszantotta, de idővel belenyugodott. Ne ezen múljon.

A gondok Jugoszlávia szétbomlásával kezdődtek. A belgrádi leányvállalat kivált a szarajevói központból, nehogy, mint mondták, a szerb tudástőke a muszlim fundamentalisták kezébe kerüljön. Ettől kezdve gyakrabban hánytorgatták fel neki az ő betűt. Mégsem helyénvaló, mondta több kollégája is, hogy a főmérnök ismeretlen betűkkel írja alá a nevét.

Magyar, fanyalogtak.

Azt gondolta, jobb, ha ő mond fel, mint ha megvárja, hogy kirúgják. Így került át Újvidékre, ahol hidakra nem volt szükség. Mérnökökre sem. Már nem építették, hanem rombolták a hidakat. Munkanélküli volt. Egy régi kollégája váratlanul beajánlotta egy magyar újgazdagnak, aki Szabadka környékén fürdőmedencés villát emelt magának.

Befolyásos ember, közölte bizalmasan a kolléga. Főleg Magyarországon tartják nagy becsben. Ha olcsón tervezed meg neki a villát, akkor segíthet is rajtad. Mert ő mondja meg, hogy ki a magyar és ki nem. Ettől függ minden. Bár a tervrajzokért keveset kért, a befolyásos ember egyből rávágta, hogy ez bizony drága. Olcsóbb is lehetne. Mező András engedett az árból, de hiába. Látszik az úron, hogy Belgrádból érkezett, mondta a befolyásos ember. Ki akarja facsarni a nincstelen magyarokat, úgy, mint a citromot.

Ettől kezdve Mező András egyre többször visszahallotta, hogy zsidónak mondják. Egy éven át munka nélkül tengődött, majd szerencsét próbálni Budapestre vetődött.

Beszerezte a szükséges iratokat, de valamelyik személyzetis újabbnál újabb papírokat követelt. Ha magyar lenne, akkor könnyen menne, de a jugóknak nem olyan egyszerű, mondta sajnálkozva.

De magyar vagyok, mondta Mező András.

De jugó is, hangzott a válasz.

Aztán egy barátja segítségével 1992-ben Svájcba került, ahol rövid időn belül jól kereső, elismert szakember lett, tizenkét év után megkapta a svájci állampolgárságot. A hivatalban bevallotta, hogy vele Belgrádban az volt a baj, hogy magyar, Újvidéken az, hogy zsidó, Pesten meg az, hogy jugó. Most már maga sem tudja, hogy ki ő.

A hivatalnok elmosolyodott. Svájci, mondta és aláíratott vele egy papírt. Ez év nyarán, végre, svájci útlevéllel a zsebében visszatért Belgrádba, Újvidékre és Budapestre. Belgrádban a vállát veregették. Svájc, az igen! Mi Szerbiából Svájcot teremtünk! Balkáni Svájcot! Egy közös svájci-szerbiai cégalapításra tettek javaslatot. Fektesse be tőkéjét Szerbiában, mondogatták. Újvidéken elterjedt róla hír, hogy nagy vagyonra tett szert. Befolyásos emberek svájci alapítvány létrehozására buzdították. Legyen svájci Soros, de magyar! Most nagyon kell a pénz, hogy talpra álljunk, s megmaradjunk, ismételgették lelkesen, és esküdöztek, hogy egyedül ők tesznek valamit a magyarságért. Nem a másik magyar párt.

Budapesten sem nevezték jugónak többé, hanem hazánkfiának. És magától értetődő módon egy svájci-magyar cég megalapítását javasolták neki. Fektesse be tőkéjét Magyarországon, győzködték.

Szerényen bólogatott.

Megtanulta, hogyan lehet jó magyar. Olyan, akit mindenki becsül. Még a magyarok is.

Előbb svájcinak kell lennie.

A szerző író, rovata minden második csütörtökön

jelenik meg

Végel László

©