Forrás: NOL

Röpirat programgyártók számára

Írta: Vámos Tibor

Népszabadság Online, 2004. október 5. 13:00

Az utóbbi időben több program is napvilágot látott a szocialista pártban. Ezek azt kívánják körvonalazni, hogyan működjön a magyar szociáldemokrácia a közelebbi és a távolabbi jövőben. Egy párton kívüli szociáldemokrata, a nemzetközileg is jól ismert tudós, villamosmérnök-informatikus, Vámos Tibor akadémikus is készített egy olyan programszerű röpiratot, milyen gondolatokat tartana kifejtendőknek a szociáldemokrata-szabadgondolkodó, a jövőt történelmi folytonosságban formáló Magyarország számára.  Igy nemcsak az MSZP, hanem egy ennél sokkal tágabb, baloldali értelmiség számára.

parturiunt montes, nascetur ridiculus mus,

 vajudnak a hegyek, nevetséges egér születik  ironizáltak régen, most:

parturiunt tumuli,

ahol a hegy helyén csak domb van,

de a szó sírhalmot is jelenthet!

RÖPIRAT PROGRAMGYÁRTÓK SZÁMÁRA

1./  Gyökerek

Nem lehet megkerülni, nemcsak azért, mert legalább két szimpatizáló és elutasító nemzedék érzékeny erre, hanem a fogalmak tisztázása is megköveteli. A fogalmakkal történik a legtöbb visszaélés (csúsztatás).

A gyökerek adnak választ mindarra, ami  az egész emberi történelemben és így egy nemzet, egy eszmeáramlat alakulásában rejtve vagy nyíltan, de folytonosan jelen van. A gyökerekből eredeznek ellentmondásaink, helyes vagy téves válaszaink a kor új kihívásaira, a gyökerek tudatos ismerete nélkül csak össze-vissza hebegünk, felejteni és felejtetni igyekszünk, hiteltelenül és a magunk számára is bizonytalanságban.

E visszatérést nem véletlenül idézi Vörösmarty szép és szöveghű fordítása a magyar polgáriasuló újkor hajnalán a világ újkorát régi történetekben meghirdető Shakespeare-től:

 

Cassius: Hány késő század adja majd elő

              E büszke tettet még nem született

              Országokban s nem ismert nyelveken

Brutus:   Játékban hányszor fog még vérzeni

             Caesar, ki most a pornál nem becsesben,

             Pompeius oszlopalján itt hever.    

(Julius Caesar, III.felv.1. szín, a  Caesar elleni összeesküvés résztvevői állnak könyökig véresen Caesar holtteste körül:)

Így állunk mi is saját, véres, büszke, történelmi oszlopainknál.

Gyökerünk valamennyi jobbító szándék, filozófia, a platoni állam, a kereszténység minden megújulása, a polgári és szocialista eszmék és forradalmak. Így, ebben a visszatérő jobbító szándékban vagyunk konzervatívok, tanultuk meg a kegyetlen leckéjét azoknak a tragikus, felmagasztalt és szennyben bukott hősöknek, igazhívőknek és vásári kikiáltóknak, akik az emberi elrendeltetéseken, biológiai-fejlődéstani és lélektani meghatározottságokon erőszakot akartak tenni. Ezen gyökerek tudatos vállalása nélkül nem értenénk, hogy a jószándékú, forradalmi erőszak is az emberiség legszörnyűbb torzulásait hívja elő.

Ezért vagyunk szabadelvűek, mert a fejlődés szelíd szabadsága nyitott eddig is kaput a legtöbb jó felé, ezzel a gondolkodásmóddal értjük meg a másikat, a maga körülményeinek adottságában, a magunk globális világának ránk is érvényes össszefüggéseiben.

Ezért vagyunk szocialisták, mert ennek egyedüli lényege a szolidaritás, a mások bajának megértése, lehetőségekhez alkalmazkodó orvoslása, egyben a magunk társadalmi létének egészsége is.

Ezért vállalhatjuk elődünknek a történelem valamennyi jobbító szándékú, e nehézségeket felismerő gondolkodóját és szereplőjét.  Itt, Magyarországon Szent Istvánt, Lászlót és Könyves Kálmánt, az Anjou uralkodókat, a magyar reneszánsz hol szövetséges, hol egymással is harcoló nagyjait, Hunyadi Jánost, Mátyást, Vitéz Jánost és Janus Pannoniust, az erdélyi fejedelmeket a maguk megalkuvásaiban és okosan türelmes törekvéseiben, a hitújítókat, Misztótfalusi Kist, Károli Gáspárt.

Vállalnunk kell és érdemes azokat, akik ebben az országban nem magyarként alkottak a mi utókorunk számára is, így a meghívott és keserűséggel távozó Comeniust.

Vállaljuk az ellentéteket megharcolókat és ellentmondásaikban gyötörteket, a hitvédőn újító és alapító Pázmányt és a protestáns gályarabokat, a sok színben megítélhető Rákóczit, a Habsburgok egyre jobban felvilágosuló uralkodóit, Mária Teréziát és II. Józsefet, és ugyanígy e korból az itt  is működő nagy szellemeket: Kempelen Farkast és Ignaz Bornt.

A mienk is az önérdeket és magyar-horvát hazaszeretet vegyítő Frangepánok, a Vérmezőn kivégzett szabadkőműves reform-összeesküvők, köztük a kettős játékú és arról egységben gondolkodó Martinovics.

Elődeink a felvilágosodás és nyelvújítás- nyelvmegőrzés hazai nagyjai, egyszerre Széchenyi és Kossuth, Petőfi és Kemény Zsigmond, a hajthatatlan függetlenségiek és az  okosan kiegyezők. A mi nagyjaink az újjászületés politikai alkotói, a magyar konzervatív-liberalizmus építői, Deák, Baross, három különböző Eötvös és Trefort.

Nekünk és bennünk működik az itt alkotó, magyar gyökereket eresztő németség, a magyar nyelvet és hírlapirodalmat építő Rát Mátyás, a városépítő Pollack és Hild és a görcsösen magyarságvállaló zsidóság, akik közül csak néhányra hivatkozunk a kevésbé zsidónak ismertek közül: Csemegire, a jogalkotóra, Ballagira, a nyelvészre, Fraknóira, a tudós katolikus püspökre, Korányikra, a tüdővész leküzdőire.

Nem törölhetjük ki emlékezetünkből azokat a különös, a magyarok által joggal kedvelt, de bűneikben és jószándékukban is furcsán keveredő, előbb véres, majd türelmesebb, végül vaktehetlenül összeomlások felé kormányzó uralkodókat, Ferenc Józsefet, Horthyt és Kádárt.

Így a mi elődeink a magyar szociáldemokrácia először nem is magyarul beszélő alapítói, a tizenkilences forradalmak hősei és ellenzői, a kommunista mozgalomnak vallásos hívői és kiábrándultjai, azok, akik vétkeztek társaik ellen is és akik a valósággal, sőt saját vérpadjukkal szembenézve ébredtek álmaikból, a vállalók és megtagadók és azok, akiknek megadatott, hogy tehetségüket itthon egyesítsék a politika szándékaival és azok, akik felismerve a rettenetes veszélyeket különböző csapatokban a világ más tájain szolgálták az emberiséget.

Az utolsó félszázad alakjainak józanabb, előítéletmentesebb értékelése most kezdődött avatott történészeink kezében, a szándékok, hitek, jellemtorzító erők, józanul előrelátó megalkuvások és vakságok mérlegelése. Szándékunk, hogy ezt a munkát együtt végezzük, a társadalom tudatát szélesítve és nem rövidtávú érdekek csábításaitól félrevezetve. Így, ilyen értelemben a mienk a szlovák nemzeti tudatot építő, az uralkodó magyarságot ostorozó Ludovit Štur is, a balázsfalvi ébredő román értelmiség, sőt valamilyen módon Jellasich is, de megtagadjuk mindazokat a történelmi magyarországi magyarokat és nem magyarokat (ha ugyan van ennek a történelmietlen és tudományosan is értelmetlen nemzeti megkülönböztetésnek egyáltalán értelme és nem csak a szenvedélyeket szolgálja), akiket csak aljas gyűlöletek, haszonlesés és karriervágy kergetett a maguk és a nemzet végzete felé.

József Attila a Dunánál című versének tizenegy rövid szakaszában jobban, hitelesebben és szebben mondja el mindezt, e programvállalaló részletezés csak azt bizonyítja, hányszor, hányféleképpen kell elmondani és milyen szégyenkezve kell habognunk e turk-kún, félig székely, félig román, vagy tán egészen az) géniuszunk után (aki egy zsidó orvostól kapott kabátot), szörnyű tapasztalatok kétharmad századát is túlélve.

A megértés egyesít és ez a történelmi tanulság-hagyományban érlelődött erkölcsi ítélet választ el az emlékezetünkben kavarogva, és ez választ el és egyesít a mai, holnapi együttműködések keményült falaival. Ez a megértés segíthet bennünket a velünk ma és holnap együtt élőkkel közösségben, a következő ezer évben.

2./ Filozófia vs. ideológiák

Megtanultuk Marxtól: az ideológia hamis tudat, és e szó változatos értelmezései közül számunkra ez a Marx utáni másfél évszázad legfontosabb tanulsága. Ezért sem volt Marx marxista és ezért nem vethetjük el  a tudatlanok nyomására őt sem az óriás elődök közül . Ugyanakkor Marxot is követve vetjük el személyének és gondolatainak kanonizálását.

 “Kedves nekem Szokratész, de még kedvesebb az igazság” – e feltételezett platóni mondás igazsága már az antik világban bővült az igazságok többes számával, azzal az arisztotelészi politikai felismeréssel, hogy az igazság is kortól, helyzettől, embercsoporttól, embertől is függő és ezért a politika bölcsessége ezek megismerése, felismerése és egyensúlyozása.

Itt nincs helye annak, hogy a mai ésszerűségek és emberségek filozófiatörténetét Arisztotelésztől, sőt néhány preszokratikus filozófustól az arabokon, a párizsi és oxfordi iskolán, a francia-angol-amerikai felvilágosodáson keresztül a máig levezessük, de meg kell követelnünk képviselőinktől, politikusainktól, hogy ezt a hatalmas kincset elsajátítsák, megalapozva a mai természettudományos-élettani-gazdasági-szociológiai és partitológiai ismeretek bölcs szintézisével.

Ez lehet a politika isteni eledele, nektára és ambróziája a tömegmérgező, embereket csordának nevelő populizmusokkal szemben. Érteni kell a mitosz gyökereit is, hiszen a mítoszok emberi vágyak, életideálok és gyötrelmek szublimálódásai, és a racionális gondolkodás csak így találja meg helyét a hagyományok mai ételmezésében. Ezért tanulságos számunkra az európai gondolkodást alapvetően befolyásoló antik és zsidó-keresztény eszmevilág, annak mai fejlődése, az ellentmondásos német ideológiák útja Kantig és Marxig. A mi tanulságunk a bennünket is mélyen érintő német történelem további eszmei meghasonulása azok felé, akikre mesterekként hivatkozhatunk és azokra, akikre az ordas eszmék ideológiái utalhattak.

Valljuk, hogy a politika erkölcsi és intellektuális rangját helyre kell állítani egy tanultabb, mérlegelni tudóbb, a feladat iránt alázattal és nem uralmi gőggel közelítő nemzedék nevelésével. Ezt a politikuskövetelményt tekinthetjük elitnek, az amerikai Alapító Atyák szellemében és a mi szemünkben!

Eklektika, mondja az ideológus, válogatás a szó legnemesebb értelmében, mondjuk mi az emberiség sok ezer éves gondolkodó felelősségével. Ez a mi pragmatizmusunk a pragmában, azaz a cselekvés feladataiban.

Elérhetetlen követelmény? Itt is hivatkozhatunk a gyökerekre, azokra a szociáldemokrata munkásokra, akik a napi robot után tanultak, nevelték önmagukat és egymást és azokra az értelmiségiekre, akik ezt az igényt okos szóval, önkéntes lelkesedéssel élesztették, táplálták. Nem véletlen, hogy a diktatúrákba torzuló ideológusok ezeket a munkásokat és értelmiségieket üldözték később a legelszántabban.

3./ Az alakuló világ  

A felelős és bölcs politikai gondolkodás a társadalom alakulásából indul ki. A társadalmakat azok a viszonyok alakítják, amelyek az emberek együttműködését az adott körülmények között elviselhetően szervezik, a túlhaladott viszonyokban gondolkodók ennek ártanak és előbb-utóbb ártanak azoknak, akiknek érdekeit szolgálni hivatottak.

A mai és gyorsan alakuló társadalom arculatát a tudomány és ennek eredményeit fejlesztve a technika alakítja, ezért a politika nem terjeszheti egyes álmodozók valóságidegen elképzeléseit, az utópiák meggondolatlan kergetőit, főleg akkor, ha másokat is kergetni akarnának.

A mindig is globális világ, az öröklődött alapokban egységes és fokról fokra nagyobb távolságokban kapcsolódó emberiség, ma teljességében globálissá vált. A korábban sokhónapos vagy sokéves, legnagyobb utazási és áruszállítási távolságok néhány órára rövidültek, az utazó emberiség aránya legalább ezerszerese lett, az árumennyiség ennek bizonyosan többszöröse.

A kapcsolatok lehetősége és időtávja össszehasonlíthatatlan. Ma sokszor szorosabb a munkakapcsolat két, egymástól tízezer kilométerre működő ember között, mint valakivel a szomszéd szobában, de a kívánt és kapott információ – akár egy konyhai recept ügyében is – ugyanúgy jöhet a másik házból, mint Ausztráliából, a recept alakulása pedig esetleg időben is hosszú és sok távoli emberen keresztül alakult történet.

A fogyasztott árukra hiába írjuk a végső kibocsátó helyét, az alapanyagok, a készítéshez használt segédanyagok, az előállítás legkülönbözőbb lépéseinek legkülönbözőbb gépei, a szállítók emberei és berendezései és persze a kigondolók, fejlesztők, karbantartók, terjesztők serege beláthatatlan, nemcsak számban, hanem földrajzi helyükben is. Erről egyébként már vagy harminc éve Kazal László kupléja nagyszerű képet adott  az akkori nagyérdeműnek.

Azóta is hatalmasat változott a világ. Egy-egy új terméknek az előkészítéséhez rengeteg ember különös módokon össszehangolt munkája szükséges, még a legrégibb technológiákban, így a mezőgazdaságban és a ruházati iparban is ahhoz, hogy azokat gazdaságosan állíthassák elő és megfeleljen a fogyasztó egyre magasabb követelményeinek. Ami korábban csak a leggazdagabbaknak és a leghatalmasabbnak a fényűzése volt, az ma tömegtermék és az életünket, kényelmünket, egészségünket  szolgáló, egyre több ember számára hozzáférhető szükséglet.

A tegnapi álmokat kergetők nem veszik tudomásul, hogy az emberek nem fognak az ő álmaik kedvéért lemondani az energia adományairól, nem akarnak ma ifjúnak tekinthető életkorban torokgyíkban, tüdőbajban, ma néhány tablettával gyógyítható fertőzésekben, gyulladásokban  meghalni, tucat gyerekből tizet eltemetni, sántán, bénán öregedni, éhezni, fázni, télen-nyáron egy ruhában, egy cipővel élni, nem mondanak le a televízióról, a mobiltelefonról, ami ma már a legszegényebbek kunyhóiba is eljut, szeretik, ha otthon a csapból folyik a víz, méghozzá hideg-meleg és mégcsak nem is terjeszt kolerát.

Mindehhez óriási befektetések szükségesek. Egy új, mindentudó félvezetőcsipnek, amiből egy közönséges háztartásban itt-ott alkatrészként tíznél is jóval több van, a  fejlesztése évente többszázmillió eurot igényel, de ugyanez vonatkozik a megbízható gyógyszerekre, a kisfogyasztású, környezeti ártalmat nem okozó közlekedési eszközökre, a környezetbarát, megújítható, könnyű, tűzálló és nagyszilárdságú nyersanyagokra, okos, az emberi test legapróbb részleteibe fájdalom és seb nélkül belelátó csodagépekre, amelyekkel többek között a rettegett rákbetegséget is kordában tartják.

Most tárulnak fel az emberi jellemalakulás, gondolkodás és testalkat meghatározottságai és javítási lehetőségei, új módon tudunk eszmélkedni fajtánk sorsáról, magunk is alakította és alakítandó jövőjéről, most vannak olyan eszközeink, amelyekkel a múlt legendáit el tudjuk választani a való történelem igazi leckéitől, így most válik cáfolhatatlanná a faji előítéletek embercsoportokat megbélyegző, szétválasztó őrületének kritikája.

A világ fejlődésével az elnyomottak százmilliói szabadulhatnak fel véres háborúk nélkül. Nemcsak a mai Közel-Kelet és Afrika az idézendő példa, hanem a Távol-Kelet hatalmas népei, egyre inkább Latin-Amerika, de a nyomorból néhány évtized alatt kiemelkedő kelet-európai népek is.

Így emelkedik (a Németh László-i szót tudatosan használva), nem utolsó sorban a mi mai magyarságunk, amely a maga életkörében a nemzeti elzárkózást többségében mindig elutasítva, gyakorlati mindennapjában már régóta globalitásban gondolkodott és élt, csak nem mindig használt ehhez politikai tájszavakat.

A politikának ehhez a valós világhoz kell felnőnie, alkalmat adva minden embernek arra, hogy letegye a maga garasát vagy aranyát e világpiacon, hozzájárulva az egész népünk össszes vagyonát messze meghaladó világ-erőfeszítéshez.

Nem leszünk Isten kalapján a bokréta, de lehetőséget kaptunk, hogy ez a kalap bennünket is óvjon és lehetővé tegye, hogy felkészült, szorgos munkával sok bokrétát hozzon létre az emberiség. Mindenki a maga képességei szerint, így szól régi jelszavunk, új értelemmel.

Ebben az új világban tehát egy-egy nagy felfedezés igen sok ember összmunkájával születik, óriási a kutatók, fejlesztők, terjesztők, tanárok és tanítók, üzemeltetők nemzetközi hada. Ez kerül nagyon sokba, és ez adja a foglalkoztatás lényegét. Egy-egy terméket pedig százmilliós példányban néhány ember, legfeljebb néhányszáz állít elő, egyre több önműködő géppel, amiket ma már többségében ugyanolyan felkészültséggel kezelnek, mint régen az átlagértelmiséghez, középpolgársághoz sorolt réteg. Ez a társadalom egyre gyorsuló fejlődési iránya, ennek tanulságai jelentkeznek a társadalmi hovatartozási tudatban, és persze még inkább az új társadalom felkészítési munkájában. Erről lesz szó a közoktatás, közművelődés fejezetben.

Az ember azonban hordozza ősi meghatározottságait: egy éhező, a másikat ellenségnek tekintő, a zsákmányt együtt szerző, de osztozkodni vonakodó, fajfenntartását létszükségletként megélő lény. Hordozza  bár kevésbé tudatosan, mint a gyökerekben meghatározott és körvonalazott, szocializált, az őseitől hagyományként öröklött jót és rosszat. E tudatosság hiánya miatt az avult gyökereket, valaha esetleg hasznos indulatokat a mai, napi divat korszerűségének megfelőlen öltözött ősember alig képes megemészteni és átalakítani a maga alkotott, gyökeresen új világnak racionalitásába.

Ha van a politikának nemes feladata is, úgy ebben kell okosan, türelmesen, megértőn és értőn segíteni, használva mindazt a jót, mit tanulhatnánk és társadalmasítva mindazt az újat, ami lehetőség előttünk áll. Ezért elengedhetetlen a politika stílusváltása, értékrendszerének és kiválasztási mechanizmusainak módosítása.

4./A gazdaság

Ami mindezt a sokarcú, globális régi-új világot megtestesíti, azt nevezzük gazdaságnak, sőt a magyar nyelv szellemességével gazdagságnak is (az európai nyelvek – minden eurokulturánk forrása, a görög alapján – igen gyakorlatiasan háztartásrendnek hívják). Kapcsoljuk csak össze a két értelmezést: a társadalom és benne az egyén gazdagsága, jó közérzete, kellemes élete attól függ, hogyan áll a gazdaság, hiszen a gazda az egyén és a társadalom. A gazdaság viszont úgy viselkedik, ahogy a háztartás, annyit költhetünk, amink van és arra, amire ésszerű és szükséges. Igényeink otthon is általában messze meghaladják a saját háztartásunk lehetőségeit, de minden józan ember beosztással él. Ez a második kulcsszavunk.

A többi népbolondítás, a politika ősi műszavával (ez is görög!): demagógia és (latin kife-jezéssel): populizmus. Ugyanazt jelentik! Minden diktatúra, minden embereket, népeket félrevezető hataloméhes csoport ezzel élt és él, ez a gyökerek egyik legnagyobb tanulsága: a javak egyenlő elosztása gyönyörű gondolat, ezt hívjuk kommunizmusnak, végigkíséri az emberiséget egész történelmében, a görög utópistáktól a kereszténység legszebb eszméin át a modern kommunizmusig.

Az ember gyökereiben és talán abban, hogy emberek lettünk (amin nincs módunk gyorsan változtatni, hacsak egyes politikák nem tudják kiirtani az egész emberiséget), döntő szerepet játszó életküzdelmi jellemzők ezt az utópiát lehetetlenné tették, a nyomor, az elnyomás és a panaszoltnál kegyetlenebb embertelenségek következményeivel.

A szocialista, sőt szociáldemokrata gondolkodás (és ebben a politikai és hitrendszerek alig térnek el egymástól) abból indul ki, hogy a valóság és az ideálok között az adott helyzet józan egyensúlyát kell kialakítani: mi ösztönzi az embereket és az embercsoportokat (két némileg eltérő értékrendszer) arra, hogy jobban, értékesebbet, többet termelve (ez nem azonos a korábbi csak többet jelszóval) dolgozzanak, megértsék azt, hogy a másik és a másik réteg jóléte az ő hasznát és nyugalmát is szolgálja, áldozzon ne csak a jelennek, hanem biztosítsa a jövőt is.

Mindez másképp merült fel száz vagy akár ötven évvel ezelőtt, amikor a munkamegosztás és a feladatok aránya más volt, más volt a társadalom. Aki ezt nem érti és a régi struktúrákban gondolkodik az tőlünk igen távol áll, mert távol áll a valóságtól és ezzel az ország érdekeitől. Másfél századdal ezelőtt a mezőgazdasági termelés nálunk a lakosság nyolcvan-kilencven százalékának munkáját vette igénybe, de még a második világháború előtt, fél százada is közel a felét. Ma, mindennel együtt öt-nyolc százalékra van szükség a bővebb és minőségében más ellátáshoz, a többi, mezőgazdaságinak elkönyvelt lakosság sajnos csak közteher, ami nem jelent emberi lebecsülést, hanem a segítő szándék bölcsességét: az öregeknek, betegeknek tisztes szociális ellátást, a munkaképeseknek a mai felkészültségüknek megfelelő munkalehetőséget, a holnapi felkészültségük minden erővel történő segítését. Tehát nem annyira közterhet, mint inkább közkötelességet és közfelelősséget, közgondolkodást. Szemben azokkal a demagógokkal, akik még nemrég is kormányszékből azzal szédítették a magyarságot, hogy a mezőgazdaságból az egész lakosság megélhetne.

Hasonló a helyzet az iparral. Hogy hány munkás kell egy-egy termék előállításához ma és holnap, erről néhány bekezdéssel korábban volt szó. Az ide telepített modern technológiák sokszor tizedannyi munkaerővel többet, jobbat és kelendőbbet állítanak elő, mint a korábbi szocialistának csúfolt üzemeink. Ezért nem az a szocializmus, hanem az, amit a mai tudásunkkal prédikálhatunk!

A gyorsan fejlődő országok mai lakossági gazdagságukat azzal alapozták meg, hogy nemzeti jövedelmük 15-20 százalékát, sőt néha még ennél is többet áldoztak a beruházásokra, ami egy generáció életében megtérült. Nálunk is volt ilyen időszak, lényegesen rosszabb hatásfokkal.

Így derült ki, hogy beteg dolog az erős központi tervezés. Az egyes vállalkozók ügyessége, értelme, felvilágosodottsága és a bölcs, független állam, amely gondos hatásvizsgálattal, állandóan magát javítva, tekintélyszempontokkal nem törődve és az egyéni anyagi érdekeltségtől elvágva működik – a fejlődés egyetlen lehetséges útja. Ez persze tisztán elképzelve szintén utópia, de az elvek érvényesek, a szociáldemokráciának ez az egyensúlyozási erkölcs a programja.

Ezért alapvető, hogy a közpénzek sorsáról a gazdasági érdekre való hivatkozással továbbra ne titkolódzhassanak, gyakorlatként kell meghonosítani a közérthető, nyilvános elszámolásokat, értékként mutatva a közszereplők elfogulatlanságát. Ez a szociáldemokrácia mindkét szóösszetevőjének alapkövetelménye, elsősorban és példamutatóan a közt szolgáló megbízottai számára. Mivel a követelmények szigorúbbak, mint a törvényesen előírtak (hiszen ez a különbség a törvényes és az etikus között), a szociáldemokráciának ebben a szigorúságban azonos elveket vallókkal egyetértésben etikai bizottságot kell működtetnie, olyanokkal, akik egy élet próbáján és tapasztalataival elnyerték a köz bizalmát. Azoknak, akik a gazdaság sikeres szereplőiből pályáznak közhivatalra, bizonyságot kell tenniök arról, hogyan  valósítják meg a Max Weber-i kapitalista-protestáns hivatásetika szellemét.

Az állami szabályozás kérdései így is bokrosak (nem véletlenül hivatkozunk az ebben a témakörben legfelelősebb és ezért is leginkább támadott Bokros Lajosra). A költségvetés nagy tételeinek elosztása nem tárcaelosztás, hanem célok kijelölése, az oktatásra, a kultúrára, a tudományra, az egészségre, a szociális ellátásra és az állam által nemzeti ügyként támogatott elsősorban infrastrukturális, lassan és közvetve megtérülő beruházásokra, magának a közigazgatásnak és közrendnek a fenntartására, egyéb nemzetközi kötelezettségekre.

Az adórendszer sem a demagógia harci területe. Az adó a közcélok pénzellátása, minden állampolgár kötelezettsége, amit egyre inkább meghatároz az a nemzetközi gyakorlat, amiben versenyben kell lennünk. Az igazságosság igen szép jelszó, de igazsága sok célnak és sok szervezetnek, személynek van. Ezek között kell választani, amennyire ezt a közös kassza, az állampolgárok fegyelme és bizalma, a gazdaság élénkségének teherbíró képessége és fejlődési ösztönző vagy fékszerepe, az ellenőrzés lehetősége és bizonyosan több más tényező megengedi.

A költségvetés kiadási és bevételi elosztása tehát nem ideológiai kérdés, hanem gyakorlati, nem is éves és főleg választási propaganda-feladat, hanem a kormányzás legfőbb kötelessége. Ezért kell kidolgozni a költségvetés nyilvánosságának és közérthetőségének szociológiai és pedagógiailag is megalapozott módszereit, és ezért kell a szocialistáknak magukat és társaikat rászorítani egy teljes ciklusra, sőt azon túli időszakra is szóló költségvetések választási ígéretére, természetesen elsősorban az elosztások arányaira és a kötelezettségek jellegére tekintve. Ezeken belül kellene megmutatni a változatokat, különböző befolyásoló tényezők (pl. a nemzetközi gazdasági helyzet, váratlan katasztrófák) esetleges hatásait, ezért kell az éves és esetleges évközi módosulásokat gondosan, kötelező módon indokolni.

A szocialista program nem foglal állást a magán- és köztulajdon (annak különböző formái) tekintetében. Ezek az indokolt célszerűségnek megfelelően, ideológiamentesen kell, hogy alakuljanak, azzal a megfontolással, hogy a jól szabályozott egyéni, vezetői, tulajdonosi érdek általában a hatékonyabban működő, szemben a mindenképpen elbürokratizálódó köztulajdonnal, hiszen a köztulajdon szakmai ellenőrzésének lehetősége kisebb, nehezebb, mint akár a jóindulatúan összeszedett hivatali szempontrendszerek bármilyen manipulálása.          

A közszolgáltatásokban éppen ezekből a szempontokból kiindulva tartja a szocialista program szükségesnek azt a fokozatosan bevezetendő irányzatot, hogy az egyének egészségéért, nyugdíjáért, tanulásáért megállapított közpénzekről az egyén érdekeltségét és felelősségét erősítő, súlyozó rendszer szülessék. Ezt kell kiegyensúlyozni az együttérző emberbarátság, az esélykiegyenlítés biztosításával, azaz a ma már közkézen forgó tervek finomított bevezetésével. Ez az egyéni felelősségérzet-növelés is része a mai és holnapi társadalomalakításnak.

Itt kell azt is elmondanunk, hogy főleg az orvostudományban elért és már jelzett csodák bizony olyan sok pénzbe kerülnek, amit egy korábbi jellegű költségvetés már nem tud fedezni. Innen származnak majdnem minden, nálunk sokkal gazdagabb országban is a társadalombiztosítás korábbi rendszereinek ellentmondásai. Ez a fordulat még nem eléggé érződik az egyéni ökonómiában, háztartási és felelősségi számításokban. A szocialistáknak őszintén be kell mutatniok mindezt: mi mibe kerül a közösségnek és az egyénnek. Így lehet biztosítani egy változó szintű állampolgári minimumot, egy jelentős egyéni hozzájárulást, hosszú távú gondolkodást lakóhelyi és országos viszonylatokban, az állampolgár felelősségét saját egészségéért, annak megőrzéséért.

Ez így elvben egyszerűbb, mint időzítése, nevelési előkészítése, a minimumok meghatározása. Közgondolkodást és szakmai elmélyedést, időt igényel, mint minden hasonló feladat, talán okosan végezve kizárja a populistákat.

Csodákat nem szabad ígérni, józanságot, alkalmazkodást, tisztességes vitákat, igazi felelős népnevelést annál többet.

 

5./ Az állam 

A szociáldemokrácia kigyógyult az állampártiságból, de nem esik bele az általános államellenesség csapdájába sem. Ha van köz, akkor kell közigazgatás, még egy óvodai közösségben is. Nem véletlen elszólás az óvoda, a közösség önszabályozását és szabályozását, de az egyén jogait és másokkal szembeni kötelezettségeit már az óvodában lehet és kell tanítani, szocializálni. Gyermekeink csak így lesznek felnőttként magukért és másokért felelős, szabályalkotó és szabálytisztelő, éssszel és nem szenvedélyekkel működő állampolgárok. Az önszervezés egyensúlyaihoz érzék és beidegződés kell, ez minden társadalom alapja volt, amíg ezek a társadalmak az adott viszonyok által meghatározott szerepkörökben éltek.

Évszázadok történelmi lerakódásait kell viszonylag gyorsan eltávolítani a közgondolkodásból. Az ellenséges, idegen kijátszásából erényt kovácsoló hatalom helyébe a szabálytisztelő, közhatalmat értékelő állampolgár lép, az észak-nyugat-európai és északamerikai ideálok szerint. Ott sem könnyű és nem javuló a helyzet. Ezért fontos területe ez a szociáldemokrácia ésszerűségeinek, emberbarátságának, tekintélyelvűség-ellenességének, társadalmi értékelési elveinek. Erről valójában már sok részletében esett szó, itt elvibb hangsúlyt kap.

Mi is az állam? Mi az államhatalom forrása, ami nélkül, sajnos, az egész nem működik? Még száz éve egyszerű volt erre a válasz, bár már akkor is alig-alig hitték el. Dei gratia, Isten kegyelméből, mondta a hatalom és az akkori jogforrás. Ezt egy mai modern isten sem vállalná, azaz a modern emberek istene sem, hiszen a hitéletekben is módosult az egyén felelősségének felfogása. A  nép nevében, mondták a felvilágosodás után, népnek sokmindent mondva, először a nemeseket, majd a magasabb adót fizetőket, majd azokat, akik a szegénységhez tartoztak, a hímneműeket, a származásuk szerint kiemelteket, lehetőleg azokat, akik a hatalom adott birtokosaira szavaztak. Erről sok szakszerű történészmunka számokban gazdag művet írt.

A szociáldemokrácia kezdeteitől az általános, titkos választójogért harcolt, egybekötve ezt a választók általában tisztes felvilágosításával. Ezt a jó hagyományt folytatni kell, hiszen minden párt csábítódik a populizmus csapdájába, az egymondatos jelszavakra, a butaságra és a felkorbácsolt szenvedélyek örvényeire építve. A demokrata szocialista nem becsülheti le szavazóit. A kormányzó szociáldemokráciának törvényben kell javasolnia a választási etikai normákat, finomított választási szabályokat, de legfőképpen saját választási módszerekkel bizonyítania ezeknek szükségességét és erejét.

Ma már sok szinten választunk, európain, nemzetin, helyin, sőt egyes esetekben munkahelyin. Mind különböző ügyekről dönt, és különböző szabályok dolgozandók ki ezek tisztességes előkészítésére. A demokrácia nem lehet a hozzá nem értő, legnagyobb hangúak uralma, de ki a hozzá nem értő, ki a nagyhangú? Van olyan egyetem, ahol a tanulásban legkevésbé érdekelt diákok döntik el, mi legyen az egyetem jövője, Mikszáth választási történetei megismétlődnek modern jelmezekben és modern színházakban. A helyi és nagyközösségi érdekek sem mindig azonosak. A feladatot a szociáldemokraták vállalják, tudva, hogy ezek megoldásai is időlegesek, sok mindentől függenek, de saját maguk és versenytársaik számára is napirenden tartják. A kiegyensúlyozott, sok változó között egyensúlyozó kísérletek hamar elkezdődhetnek, méghozzá európai együttműködésben.

Európában újraélednek a régiók, erősődik az európai közös kultúra tudata, jobban elmosódnak a történelem esetlegességei során kialakult, egy időben szentnek tartott határok. A szociáldemokrácia ezt a folyamatot nem erőszakolja, de támogatja. Tudja, hogy a régiók nemcsak azonosságokat, hanem különbözőségeket is rejtenek, minden egyesülés egyben feszültségek forrása is. A nyelvismeret, a történelem sokoldalú nézete, a közös tapasztalat mégis közelebb hozza az embereket, és ez a szocialista hagyománynak, a világ proletárjai egyesüljetek jelszó mai szebb kiszélesítésének, de a keresztény kultúra és főleg az egyetemes egyház hagyományainak megfelelő irány.

A szabadelvű türelem ezzel párosítva sokat tehet, látjuk ezt Európa északi részében, de látjuk az ellenkezőjét is, főleg délebbre. Ha jobban ismerjük és szeretjük a románokat és szlovákokat, akkor ez nagy hasznára lesz az ottani és az itteni magyarságnak is, megért-jük az ő nézeteiket, a közös és különböző gyökereket Mint minden felsorolt, ez is türel-met és világos gondolkodást igénylő politikai feladatunk, szemben az emberevő nemzeti, nemzetiségi populizmusokkal. A mai magyar közoktatásban alig szerepelnek a szomszéd népek nyelvei, irodalma, történelme, a történelmi magyarságot gazdagító, de eredetüket meg nem tagadó nagyjai. Újra: gyökerek!

Az állam tehát számunkra nem misztikus lény, hanem az emberek, méghozzá különböző emberek különböző kiterjedésű közösségekben történő önigazgatása és önkorlátozása, összehangolója, történelmi képződmény, amely történelmi körülmények között alakult, változik és fog is változni. Ezt ilyen módon kezelik és elemzik a szociáldemokraták.

6./ A kultúra

A kultúra a nyelvünk. Nyelvünk a szó legtágabb értelmében, anyanyelveink, szaknyelveink, a szóképek és a festett, rajzolt, formázott képek, amikre hivatkozunk, a hang képei, ahogy azt az emberiség számára eddig talán leghitelesebben Bach és Mozart fogalmazták, ahogy a magyarság és a magyarságról szólásban eddig Bartók. Nyelv a mozgás, a tánc, a történelmi és irodalmi hivatkozások, nyelvünkben az idegen szavak, a gyökerek, az antikvitás, a Biblia és reméljük előbb-utóbb a Korán példázatai.

Nyelv a nyelvből épülő és nyelvet építő filozófia, a matematikai elvonatkoztató általánosítás fogalomrendszere és képletei, ma pedig – gazdagítva ezt a csodálatos, az emberek közötti kapcsolatot egyedülállóan létrehozó legemberibb közös tulajdonunkat – az ember és gép kapcsolatainak nyelvi rendszere.

E költőinek tűnő bevezetésből következnek gyakorlati tennivalóink és az azt vezérlő gondolatsor:

A leginkább hátrányos helyzetű az olyan néma, akinek semmiféle közlési eszköze nincs, elszigetelten él az emberek társadalmában, alkalmatlan ma már minden mai munkára, magán- és közéletre. A leginkább életrevaló az, aki sok nyelvet tud kezelni és elsajátítani, aki legalább egy fontos nyelvet igen alaposan tud, gazdag benne. Ez tehát a szociáldemokrácia, a szabadelvűség és a megőrzők legnagyobb közös feladata: megadni az embereknek a lehetőséget, és a készséget támogatni ahhoz, hogy nyelvi gazdagságuk nagy legyen, feladatoktól függően is és időben előrehaladva is változó, nyitott, tudatos eszközük a modern életben, amikor az ember fizikai ereje már legfeljebb a sportteljesítményekben számít.

A lecke beláthatatlan, mint az emberiség valamennyi nagy problémájának megváltó álma. Az emberiség fajta-egysége óriási képességbeli színskálát takar, és ez szerencséje, sőt ebben rejlik ereje is. Olyan közös nyelvet találni e teremtéssel, biológiai fejlődéssel fo-gant csodálatos világban, amely valóban minden tekintetben univerzális, legfeljebb a lélek nélküli rabszolga-robotember-nevelésre törekvő diktátor szeretne.

Az egyik leg-utóbbi agykutatási közlemény tomográf -felvételen mutatja, hogy ugyanaz a tréfa, megszólítás, tárgymegnevezés a különböző emberek agyában más és más helyeken jelentkező feldolgozást indít, de ezt tapasztaljuk mindennapi gyakorlatunkban is, akár ugyanazon ember különböző hangulatban gerjedt válaszaiban.

Óriási felelősség ez mindenkinek, aki a neveléssel foglalkozik: mire képes egy ember, mennyire lehet beavatkozni az egyéniség feltételezett fejlődési sajátságaiba, mire lesz egy mai gyermeknek szüksége tudásban, képességben fél vagy akár közel egy egész évszázad múlva?

A szolidaritás emberszeretete, a szabadgondolkodás megértő, egyéniségtisztelő magatartása és az értékőrzés együttese alkothat olyan nyelvi tananyagot, ami nyitottá tesz mindarra, amit adni szeretnénk a mai és a következő nemzedéknek. Ez a szelíd, sokszínű, rétegre és egyéniségre tekintő sajátos feladat, amely ugyanakkor a közös nyelv felé tekint, hogy felkészítsen a nemzedéken belüli, nemzedékek közötti, társadalmi szerepkörben változó megértésre, nemcsak a pedagógia, hanem a társadalomszervezésnek, azaz a nemesülő politikának legfőbb programja.

A pedagógus ennek az elképzelt társadalomnak legfontosabb szereplője, akinek felkészültségét, emberi arculatát gazdaságnak, politikának és a társadalom minden szereplőjének támogatnia kell, megfelelő szabadságot és tanultságot biztosító életkörülményekkel, de az elkötelezettség fegyelmével is. Újra látszik mindaz az ellentmondás-szövevény, ami valamennyi programtémánkat kíséri: a lehetőségé és követelményé, a szabadságé és a felelősségé. Egy érvényes tanács marad, Comenius-Komensk–é: primum amare, deinde docere: előbb szeretni és csak azután tanítani.

Gyakorlati tennivaló azonban bőven adódik a mai politika számára is:

folytatni kell a pedagógusok életszínvonalának normalizálását, méghozzá a gyermekkertészektől elkezdve, hiszen az egyetemi tanárnak általában megvan a maga érdekérvényesítő hálója. Figyelni kell a jóindulatú, nem erőszakos kísérletekre, főleg azokra, amelyek az elmaradottabb rétegekhez szólnak. Vannak ilyen sikertörténetek is, ezeket a középszer irigysége végül általában kiszorítja. Erősíteni kell részvételünket a pedagógiai tudomány nemzetközi erőfeszítéseiben, ahogy őseink Bolognába, Rómába, Utrechtbe, Krakkóba és Göttingenbe jártak tanulni és egész életükön keresztül érvényes, alkotó kapcsolatokat tartani. Nevelni kell az egész társadalmat arra, hogyan figyeljenek a gyermekre, mik a nevelés mai elfogadott normái, meddig terjed a szülő, a pedagógus, a rokon, a szomszéd, a választott tisztségviselő felelőssége.

Nem szabad engednünk eluralkodni a napi látókörű gyakorlatiasságot. Itt is irányelv, hogy nem robotokat nevelünk a pillanatgazdaságnak és pillanattechnikának, hanem embereket hossszú, tartalmas, maguknak és másoknak örömöt adó életre.

A nyelv-fogalom értelmezése, de még inkább a technikai-tudományos haladás elemzése egyben azt is sugallja, hogy a világ nem tantárgyakból van összetéve, hanem összefüggő rendszer, állandóan fejlődő módon. Így a tudás is ennek megfelelően képességeket kell, hogy fejlesszen az életen át folyó, változó tudások megszerzésére és befogadására. A mai tantárgyszabdalás ennek ellenkezőjét sugallja: hogyan várhatjuk a fiataloktól, hogy össszefüggésekben, változásokban és változatokban gondolkodjanak, ha a pedgógusok ezt a maguk számára elutasítják?

A készség csak gyakorlatok és gyakorlati példák sokaságával fejlődik, az emlékezőképesség szintén, hiába van rend az elektronikus könyvtárakban, ha ezzel mitsem tud kezdeni valaki a saját fejében. Az emlékezet az agy gondolkodási, összefüggés-kereső munkájának éppoly elengedhetetlen eleme, mint a nagy külső tárakkal felszerelt számítógépeknek a nagyméretű belső memória, a regiszterek (emlékezet-elhelyező elemek) serege.

Régen az ember életének egy rövidebb, kezdő időszakában tanult, (bár a jó pap valóban már akkor is holtig). Ma a tanulás része a mindennapi munkának, minden okosabb vállalalat rendszeresen képezi munkatársait. Át kell ütemeznünk a tanulás folyamatosságát, életidő-beosztását, figyelembe véve azokat az ismereteket, amelyeket az agyfejlődés rugalmasságáról napról-napra pontosabban ismerünk, ehhez igazíthatjuk a tudás- és képességnevelést. Ezért sem kezelhető külön a kultúra, a felnőttnevelés és az iskola.

A társadalom magukat elhivatottnak érző, különböző szintű vezetőinek kiemelkedő példát kell mutatniuk a maguk kultúrájában, nyelvi felkészültségében. Az egyetemek rektori tanácstermeibe kiváló eredmény nélkül a lábukat sem szabadna betenni a hallgatóknak. Értékrendet kell kialakítanunk, ahogy azt minden, magát meggyökeresítő társadalom tette.

A tömegtájékoztatás eszközeiben, ma elsősorban a televízióban és a világháló embereket vonzó fejezeteiben az itt felsorolt hármas értékrendet kell szorgalmazni, nem engedve a tartalmatlanság csábításainak. Ebben az értékhármasnak különösen nagy és felelős szerepe van, elveikben talán leginkább a sokat tanult szociáldemokrácia lehet erre alkalmas.

Sokat tanult: ebben társak lehetnek a történelmi egyházak is, hiszen az emberiséget a hitek és kiábrándulások vitték előre. Ma is élünk a változó tartalmú hitéleti képletekkel, nyelvvel, figyeljük az egyházak oktatási-nevelési történelmi tapasztalatait, viszonyaik alakulását a mi értékhármasunkhoz, amiben nem sokban különböznek, legfeljebb hangsú-lyaikban. Az emberiség teremtésében megvalósult egységét először a Biblia szentesítette. Ha van kölcsönös türelem, úgy közös lehet a törekvés itt a való világban, függetlenül attól, mit gondolunk egy esetleges másikról. Ha bármely oldalról erőszak tapasztalható, úgy az egyébként jóindulatú embereket távolít el egymástól. Talán legmélyebb gyöke-rünk, a görög ideál az emberi törekvésre egységes szót formált: kalokagathia, a szépre és jóra való törekvés. Ez értékesebb, mint a politikai pr üzenetek (hirdetési) jelszavai. Az emberek ezt megértik és ha erre törekszünk, társ a társadalom!

Bevezetőnek olvasható utóhang:  

Kiknek, minek íródott ez? Mint minden ilyesféle írás, annak, aki a maga kavargó gondolatait kicsit tisztázni szeretné. Ehhez persze jó az értő és vitázó közönség. Egy ilyen nem lehet maga a program, már csak azért sem, mert a szerző már régen nem tagja pártoknak, de annál pártosabb, nem tagja annak a korosztálynak sem, amelyhez egy programnak szólnia kell. Egyébként is, egy párt, mozgalom által elfogadandó programot előbb meg kell alapozniuk kevésbé populáris, elvi tisztázó kísérleteknek. A mostanában közzétett programok  olyan kísérletetek, amelyek nem felelnek meg a magam intellektuális igényeinek. Más programok abban a reklámszakemberek által sugallt nézetnek hódolnak be, hogy a nép sak egymondatos, háromszavas szövegeket ért meg, megint mások a politikai napi küzdelmek időzavaraiban születtek. Bizonyos, hogy sokan vannak olyanok  is, akiknek ez az írás szedett-vedett, filozófiájában, társadalomszemléletében és gazdasági ismeretben nem kielégítően mély és nekik van legainkább igazuk. Az itt körvonalazott gondolatok, ahogy az idézetek is mutatják nem is  újak, legfeljebb más, a pillanatnyi súlyozásokban képeznek renszert.  Így van ennek a dolgozatnak baráti módon provokáló jellege is.

Mivel ez az írás egyéni kisérlet, igyekezett kerülni a szokásos sémákat, sőt némileg tüntetően a szokásos szavakat is. Erre azért kell felhívni a figyelmet, mert a politikai írások szürke vagy éppen közönségesen harsány stílusa nem felel meg a gondolati igényesség tisztázó követelményeinek. Az olvasó eldöntheti, hogy ez a stílus neki megfelelőbb-e? Mindenképpen veszélyes, ha a mostani, elfogadandó szöveg nagyon emlékeztet a hetvenes-nyolcvanas évek pártközponti anyagainak laposságára, de nem lenne jó átvenni a mai populisták üres és bőszítő harsányságait sem.

Ha a gondolatok már valamennyire tudományos szinten tisztázódtak, jó tollú író(k)nak kellene vállalni, hogy a mai, sokszínű közönségnek közérthetően, figyelmet felkeltve, a politika iránt újjáélesztő bizalmat táplálva, de nagyon igényesen formákba öntse. 

Lectori salutem, írták a régiek, írja egy régi:

Vámos Tibor

2004. július 19, kicsit javítva mostanában. 

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.