Forrás: NOL

Varrás és férc

Miklós Gábor, 2004. október 2. 00:00

Coexistence – hirdeti a plakát a Siratófalnál Jeruzsálemben

Az esküvőt és a lakodalmat is egyszerre tartják. A két család, barátok, ismerősök – 360-an. Egy Netánija közelében lévő kibuc területén van a rendezvényközpont. Olajozottan folyik a dolog, profi a rendező cég.

A bejáratnál biztonsági emberek állítanak le. Végül is csak magunkat okolhatjuk, hogy a meghívó nincs nálunk. A család kisegít, bejutunk, s élvezzük a vendéglátást. A választék pazar, Ázsia, Afrika és Európa konyhaművészetének elegye – persze uralkodik a közel-keleti árnyalat. A zene is vegyes – a dj sokat nyúzat egy nótát. Figyelmeztetnek, hallgassam csak, hogy románul van, mert ez az új moldovai világsztárok legdivatosabb száma. Az idősebb vendégek többnyire első-másod generációs bevándorlók Kelet-Európából. Van, akinek a családja amerikai, dél-afrikai kitérő után érkezett az országba. Néhányan a vészkorszak túlélői, mások – fiatalabbak is – közel-keleti háborúkat éltek túl. Az ifjú pár barátairól aligha lehetne megmondani, honnan származtak ide a családjaik. Sokuk számára ez egyébként is lényegtelen, a huszonévesek többnyire már a harmadik generáció itt, az elődök, menekülők tapasztalatai, félelmei helyét elfoglalják a saját élmények. Egyébként is világpolgárok, szabadon használják az angolt héber anyanyelvük mellett, a katonáskodás után beutaztak minimum két kontinenst. Itt ez a normális. Számukra ez így van rendben.

Az esküvőt a hagyományok szerint tartják – de azért ‘lájtosan’. A házasulók nem vallásosak, ahogy a szülők is ‘világinak’ mondják magukat. De hát ez ilyen ország – itt csak egyházi esküvő létezik. Amikor vége a lakodalomnak, az örömapa megnyugtat, a biztonság végig tökéletes volt. Nemcsak a bemenetet őrizték, de egész idő alatt fegyveres, kutyás őrök cirkáltak a rendezvényközpont körül. Ez a helyzet, másképp itt nem megy – jegyzi meg rezignáltan.

Mall határok nélkül

A középosztály munkaidő után a mallba tart. Rengeteg autó áll sorban a bejáratnál. Fegyveres fiúk, lányok vizsgálódnak, kinyittatják a csomagtartót, felteszik a kötelező kérdéseket. Ismerik az arcokat, tudják, kit kell tovább faggatni. Róluk nehéz lenne megállapítani, honnan származtak ide. Feltehetően mellékállásban, részidőben biztonsági őrök, ezzel tartják fenn magukat, amíg elvégzik az egyetemet. Vannak köztük etióp fiúk, lehet, hogy ez a fő munkájuk. A kikérdezést ritkán végzik ők, zárkózottaknak látszanak. Sokszor látom őket a városban – gyakran a kötelező múzeumlátogatáson lévő katonacsoportokban. Nem különülnek el, de hiányzik belőlük a világosabb színű kortársaikra jellemző lazaság. (Csak egyszer láttam jókedvű etióp zsidókat: autóval hajtottunk el egy csoport sötét bőrű férfi mellett. Egy eukaliptuszfa alatt ültek, és kártyáztak. Sokat nevettek. Magukban voltak.)

A bevásárlóközpont olyan, mintha Marylandből, avagy belső Budáról ültették volna át a jeruzsálemi völgybe. A boltok és a kávézók is épp olyanok. A multiplex is épp azokat a filmeket játssza. A filmek angolul szólnak, héber és arab felirattal. Minden épp olyan, mint amit másutt láttunk – csak a közönség különösen tarka. A nyáriasan kitárt hasú leányzók között felbukkannak a különböző fokozatú vallásos zsidók. Igazán jámbor férfiak és nők persze nem jönnek egy ilyen romlott helyre, de azért végigvágtat a boltok között egy-egy sötét öltönyös, nyakkendős, kalapos férfi, s vele bő szoknyás, sapkás felesége. Vallásos és világi. Két külön élő társadalomrész. Ez itt így normális.

Akik vallásosságukat csupán a kis kipával jelzik, beülnek a kávézókba is. Néha géppisztolyt támasztanak maguk mellé. Az ilyenekről tudott, hogy valamelyik távolabbi településről jöttek – a Területekről. Az itteniek csak így nevezik azokat a földeket, amelyek 1967 előtt Jordánia, esetleg Egyiptom fennhatósága alá tartoztak. Egy harmincas, jól öltözött férfi nadrágszíja mögé dugva fegyver látszik. ‘Ez fél’ – mondja megértően egy helybeli. Az egyik este tüntettek a gázai kivonulás, hivatalosan úgy mondták: ‘a szétválasztás’ ellen. Dühödt arcok a tüntetésen, héber és angol nyelvű transzparensek szidalmazták Saront, a jobboldal miniszterelnökét és korábbi bálványát. A politika fő kérdése itt ez: megegyezést keresni az arabokkal, vagy az erő nyelvén szólni hozzájuk. Kettévágja ez is a társadalmat. Bal és jobb – két Izrael.

A bevásárlóközpontba járnak arab családok is. A nők jól megkülönböztethetők hosszú kabátruhájukban, a hajukat teljesen eltakaró, szorosra kötött kendővel. Ők többnyire gyerekkocsit tolnak. Ruhájukba még egy-két ragyogó szemű kicsi kapaszkodik. Sok a gyerek. A nem vallásos izraelieknél három járja, a jámboraknál jóval több is lehet. És az arabok sem adják alább. Persze az arab középosztály – és ők járnak a mallba – ebben inkább a nem vallásos izraeliekhez hasonlítanak. A bevásárlóközpontnak sikerült öszszehoznia azokat, akik egyébként soha nem kerülnek közel egymáshoz.

A lakónegyedek Jeruzsálemben is vagy zsidó, vagy arab körzetek. A telepek elkülönülnek, a minaretek felkiáltójelként jelzik: ez itt más világ. A házak mérete, komfortja, külseje nem különbözik, de az életstílus jegyei igencsak mások. A zsidó izraeliek utcái rendezettek. Kevesebb gyerek játszik az utcán.

Határ elvileg nincs a városban, de jól megkülönböztethető az egykori drótkerítés nyoma. Például úgy, hogy zöld barettes határőrök ellenőrzik a láthatatlan vonalat átlépőket. Tévedhetetlenül választják ki a kikérdezendők közül az arabokat. A határőrökkel gyakran találkozni az országutak ellenőrző pontjain. Figyelmeztetnek, ez az a része a hadseregnek, ahol önkéntesen nem zsidók is szolgálnak. Drúzok és beduin arabok. Ez utóbbiak a legjobb nyomkeresők, és – magyarázzák – ők ismerik meg legbiztosabban az esetleg átöltözött arabokat. Volt már olyan merénylet, ahol a Területekről érkezett öngyilkos robbantó fekete ruhás, nagy kalapos ultraortodoxnak öltözött. Katonáskodniuk szabad a beduinoknak, de biztonsági őrnek nem veszik fel őket. A liberális sajtó meg vitatkozik a társadalomban lappangó előítéletekről. Ezek egyébként nem is lappanganak annyira.

Letérünk az autópályáról. Rövid autózás után bejutunk a kisvárosba. Szombat délután van, még pár óra van hátra az ünnep kimeneteléig. Minden zárva, az utcák kihaltak, rajtunk kívül csak két másik autóval találkozunk. Az utcákon ünneplőbe öltözött párok sétálnak, néhányan a kispadon ülve beszélgetnek. Az épületek szegényesebbek, kereskedelmi központot nem látni. Van viszont imaház több is. Az imádkozni tartó hívek sötétebb bőrűek. ‘Ez a másik Izrael’ – mondja a Passat tulajdonosa az itteni, nem európai eredetű zsidókról. Ő még soha nem járt erre, itt nincs üzleti partnere az észak-afrikai, etióp bevándoroltak között. Megtaláljuk, amiért ideautóztunk, az észak-afrikai zsidók csodarabbijának mauzóleumát. Mellbevágó a különbség Jeruzsálem vagy a tengerparti városok luxuslakás-építései és az itteni világ között. Az egykor idehozott textilipar megszűnt, az emberek képzetlenek, a családok konzervatívok. Eleve elmaradottabbak voltak, és most kimaradnak minden lehetőségből – nyugtázza a tényt rokonom, aki egyébként a tudásipar egyik feltörekvő cégében dolgozik. Sorolja az egyetemek köré települő sikeres vállalatokat, a Nasdaqon ragyogó bevételt hozó koponyákat. ‘Ez a jövőnk!’ – mondja büszkén.

Az igazi kalap

– Az új, az orosz bevándorlás sem teher a szemében. Az orosz szülő agyonveri a gyerekét, ha nem tanul matematikát, fizikát, biológiát – jelenti ki sommásan. Az viszont neki sem tetszik, hogy az ‘oroszok’ nem olvadnak be. Saját lapjaikat olvassák, négy tévécsatornájuk van, pártjuk a parlamentben, és saját boltjaik, ahol a maguk tréfli ételeit árulják. Nem ritkaság az utcán az idős ember, aki szovjet háborús kitüntetések szalagjaival sétál. Rájuk már nem mondja, hogy ‘másik Izrael’, de maga is megdöbben a ténytől: tizenöt év alatt másfél millió ember érkezett az alig több mint ötmilliós államba.

Az ultraortodoxok telepei nyilvánvalóan különböznek. Feliratok figyelmeztetik az ‘illetlenül’ öltözött nőket, hogy kerüljék el a némileg nyomornegyedre emlékeztető zsúfolt telepet, ahol sötét ruhás férfiak rohannak valahonnan valahová, a vallási iskolákból állandó tompa mormolás hallatszik ki. Kicsiny boltocskák, a falakon szöveges plakátok, amelyeken a vallási vezetőkkel egyeztetett életvezetési és politikai útmutatásokat közölnek. Hitbuzgalmi üzenetnek látszó reklámszöveg tájékoztat arról, hogyan különböztethető meg az ortodox normáknak legjobban megfelelő kalap a hamisítványoktól.

Az utcán hosszú tincsű kisfiúk fociznak, és a forró nyárban is harisnyás, hosszú szoknyás kislányok játszanak babáikkal. A felnőtt férfiak – néha pucér képű tizenévesek – öltözete egyenruhaként jelzi, mely vallási áramlathoz, haszid ‘rabbiudvarhoz’ tartoznak. Furcsa csíkos köpenybe, térdnadrágba öltözött, kerek prémes szélű sapkát viselő férfi vesz mellettem zöldséget – a tizennyolcadik század Kelet-Európája bukkan fel a harmadik évezredben. Másik Izrael. De melyik a valódi?

Tarka foltok

A régi lakóház forgalmas út mentén áll. Museum of the Seam (A varrás múzeuma) – hirdeti angolul is a felirat. Az idegenvezető egyetemista lány szerint ez állandóan változó szociológiai kiállítás. Felvisz a háztetőre, s elmagyarázza, hogy a házat valamikor a huszadik század elején egy keresztény arab építész tervezte és építette fel magának. Az 1949-es tűzszünet idején az épület az izraeli oldalra került, és katonai poszt lett belőle. A 67-es háború után viszont Jeruzsálem kettészakítottságát mutatták be, az újraegyesítést ünnepelték itt. Néhány éve viszont átalakították, s most már a történelem mellett valami mást akarnak ábrázolni: a társadalom sokrétegűségét, tarkaságát. Járom a szinteket, próbálgatom az interaktív kiállítási eszközöket. Valamennyi azt próbálja megértetni, hogy az ősi-új ország szövete tarkabarka emberi darabokból áll öszsze, hogy egymás mellett élnek – harcolnak, küzdenek egymással – arabok és zsidók, vallásosak és nem hívők, keleti és nyugati származásúak, régebbi bevándorlók leszármazottai és az utóbbi két évtizedben idejöttek. Lehet valaki persze többszörös identitással megáldott vagy megvert itt is, avagy lehet másként köze a társadalom másik szövetdarabkájához. Vannak szinte átléphetetlen határok, s vannak könnyebb átmenetek.

A kelet-európai zsidók és az arab, balkáni országokból származók között már nincs annyira éles határ, mint húsz-harminc éve. Az újak, az ‘oroszok’ is belenőnek az egészbe, miközben féltékenyen őrzik a magukkal hozott kultúra értékeit, a nyelvet és a szokásokat. A vallásosak és a világiak között is állandó a mozgás. Minden család egy-egy másik Izrael. Milyen erős a varrás? Vagy csak gyengécske férc? – kérdezi a kiállítás az egymás mellett élés lehetőségét, a konfliktusok feloldásának esélyét firtatva.

A világ Izraelt a közel-keleti konfliktusban látja: robbantások, lövöldözés, lerombolt házak, eltorzult arcú anyák. Egy hétig voltam ott. Addig kimaradt az ország a világlapok első oldaláról. Pár napra rá egy palesztin nő felrobbantotta magát egy jeruzsálemi buszmegállóban. Egy másik aszszonyt is megölt, és tizenhat várakozót megsebesített. A férc újra felszakadt.

Netánija-Jeruzsálem, 2004. október

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©