Forrás: Magyar HírlapValami Czakó és a betűkloáka

Színrebontás

Az Új Magyarság 1941. október 24-én tűzte tollhegyre a Kanadában megjelenő Tárogató című folyóiratot, amelyet – így az ügyeletes denunciáns – “valami Czakó Ambró nevű úr szerkeszt”. A nácibarát kormánylap dühét “valami Czakó” azzal vívta ki, hogy “különös szenzációként ajánlja az olvasó figyelmébe ama ťtitkos náci beszédetŤ, amelyet Darré német mezőgazdasági miniszter mondott el ťmagas állású náci vezetők előttŤ. A szöveget állítólag a Life című lap szerezte meg titokzatos úton, s benne van minden rágalom, amit eddig a demokráciák propagandája a németekről kitalált. Darré közölte a szóban forgó náci vezetőkkel, hogy ennek a háborúnak a célja: rabszolgákká tenni a földkerekség népeit a német imperializmus érdekében. Kérem – leplezi le a Tárogató Hitler elgondolását -, ne magyarázzák a rabszolga szót képletesen, vagy szónoki értelemben: mi ténylegesen a középkori rabszolgaság modern formájára gondolunk, melyet be fogunk vezetni. Így sípolja tárogatóján az egyébként kegyes köntösbe öltözködő Ambró mester a kanadai magyarok fülébe az angol propaganda bárgyú nótáját – nyilván nem ingyen. Ma már talán fölösleges bizonygatni (bár nem tudom, tényleg az-e?), hogy amit a Life nyomán a Tárogató írt, az volt az igazság, de azt, hogy kicsoda volt “Ambró mester” (amit Új Magyarságék nagyon is jól tudtak), érdemes körbejárnunk, mert mintha a mai magyar demokrácia is ahhoz tartaná magát, hogy “valami Czakó”-ra nem érdemes szót (= szócikket) vesztegetni, hiszen például az új Akadémiai Nagylexikonból még a neve is hiányzik.

“Valami Czakót” nemcsak 1941-ben, de már húsz évvel korábban is vehemensen támadták – ugyanarról az oldalról. Alapító-főszerkesztője volt ugyanis a Független Szemle című, a kor egész folyóirattermése fölé magasodó orgánumnak, amelyben ma már elképesztőnek látszó bátorsággal olyan írástudók kritizálták a kurzus viszonyait, akiket a forradalmakban játszott szerepükért csak nemrég dobtak ki állásukból, fosztottak meg nyugdíjuktól. Mégis nehéz volt rajtuk “fogást” találni, hiszen még csak elfogultsággal se voltak vádolhatók: a korán elhunyt Király György nekrológjában például Czakó megírta: “A proletárdiktatúrát mindketten elítéltük, de elismertük, hogy sokkal több értékes embert juttatott szóhoz, mint az ún. keresztény kurzus.” Nem voltak “zsidók” sem, sőt Czakó 1916-ig a ciszterci rendnek volt paptanára, aki kiugrása után is kora egyik legképzettebb vallásfilozófusa maradt, s műveit Európában, de a tengerentúlon is ismerték. Ahhoz, amit ő és munkatársai: Király György, Supka Géza, Révay József meg a többiek műveltek, különleges civil kurázsi kellett, amelynek a makulátlan múlt, az európai kultúrában és tudományban naprakész tájékozottság és vitriolosan szellemes írni tudás volt a fedezete. Egyedül ez a lap mert így írni a kurzusról: “Az állam kéjeleg az emberek megrendszabályozásán és koldussá tételén, jellemtelen emberek régi meggyőződésüket revideálják és fölcsapnak a keresztény kurzus lovagjaivá, áruba bocsátván a tollukat s a toll, amely azelőtt fürgén dolgozott a Világnak vagy a Huszadik Századnak, most épp olyan jól dolgozik az Új Nemzedéknek vagy hasonlóknak.” A lap mindezt tudta, sőt akarta is dokumentálni, s azzal tört borsot a politikusok orra alá, hogy saját szavaikat idézte a fejükre. A kurzus legfőbb ideológiai bázisát, az antiszemitizmust rendszeresen úgy mutatta be, mint aljas érdekek által motivált ostobaságot. Ha tehetséges ember művelt ilyesmit, mint például Szabó Dezső, végképp nem ismertek irgalmat. 1921 februárjában ezt írták Csodálatos élet című regényéről: “Tajtékzó szájjal nem lehet mesét mondani. Szabó Dezső nagy tehetség, kitűnő szónok, vezércikkíró és próféta, de rossz regényíró.” Ez a szélsőjobb arcába vágott kesztyű nem maradhatott megtorlatlan, s jött is rá hamarosan a versnek álcázott válasz: még az akkori szélsőjobbnak is legútszélibb lapjában, A Nép címűben írta meg Szabó Dezső, hogy szétnéz a Centrál kávéházban, és: “&Vert seregét nem látom bősz Czakó Ambrusnak/Független Szemléért, akik lógni fognak&”

Ha fellógatni nem is, elnémítani sikerült Czakóékat. Az Aurora (ekkor épp Szabó Dezső lapja) 1923 januárjában úgy “szemlézte” a Független Szemle 1922. karácsonyi számát, hogy az nem más, mint “a Judea militans rosszhiszemű, rikácsoló” lapja, szerkesztője “egy félművelt individuum”, aki “ebből a betűkloákából vicsorítja fogait a magyarság meginduló szervezkedésére”. S mintha e cikknek álcázott feljelentésnek volna a következménye, pár nap múlva már kéjesen részletezhette az Új Nemzedék (az Új Magyarság modorát, módszereit megelőlegező orgánum), hogy a belügyminiszter miért tiltotta be a lapot. Azért, mert “a Független Szemle további megjelenése az ország belső rendjének és közbiztonságának, valamint külső politikájának érdekeit is veszélyezteti, s így alkalmas arra, hogy a magyar nemzet megbecsülését csorbítsa és hitelét sértse”. A betiltás, amelynek semmiféle bírósági előzménye nem volt, a lapok szerint az országnak többet árthatott, mint használt, hiszen “a külügyi kormány azzal az állítással parírozta a velünk szemben föllépett országok demarsában foglalt szemrehányást, hogy Magyarországon sajtószabadság van”.

A történetnek azonban ezzel korántsem lett vége: a civil kurázsi újra megmutatta, mire képes. “Valami Czakó” három önálló röpiratot adott ki a Független Szemle folytatásaként s az 1923. februáriban Ahogy a belügyminiszteri válasz hangzott volna, ha a belügyminiszter ki nem tért volna előle címmel szatírát írt arról, hogyan festett volna a parlamenti vita a betiltás miatt elhangzott interpelláció nyomán. Ezt viszont már vádemelés követte s Czakónak menekülnie kellett: a “félművelt individuum” a birminghami Selly Oak College, később pedig a halifaxi egyetem tanára lett. Kanadában indította meg a Tárogatót, az emigráció fasizmusellenes szárnyának orgánumát. Hazatérhetett volna, de jobban érezte, hogy idehaza mi következik, mint az illúziókkal teli Károlyi, akinek egyik 1945-ös levelében így írt: “Kétségeim támadnak, ha arra gondolok, hogy az orosz megszállás alatt kikényszerített reformokat a feudális reakció és az általuk félrevezetett nacionalista, nem gondolkodó tömeg egyszerűen magyarellenesnek fogja minősíteni&.” Amint a Rákosi-féle berendezkedés hírei érkeztek, úgy lett a Tárogató hangja egyre élesebb s úgy radírozódott ki Czakó Ambrus (mint más oktobristák is) a retusált történelemből. Arra azonban nincs magyarázat, hogy az új magyar demokrácia, mely szellemi örökségét illetően nem küzd a bőség zavarával, miért nem figyel arra a Czakó-féle árnyalt baloldaliságra, amelybe egyfelől belefért, hogy az Anatole France, Barbusse, Upton Sinclair és mások nevével fémjelzett Clarté programját így kommentálja: “Minden bajnak forrása az egyetemes kapitalizmus”, másfelől azt is kimondja, hogy “olvasva ezt az agitációs iratot, mely a kommunizmussal kacérkodik s nagyon súlyos problémákat szaktudás helyett a jó szándékú és nemes erkölcsiségű író fantáziájával old meg, csalódás fog el bennünket. Mi túl vagyunk már sok olyan kísérletezésen, melyeken a Clarté szerzői még innen vannak”. Csak nem azért mondunk le róla, mert ez az épp harminc éve elhunyt írástudó 1921-ben azt is hozzáteszi: bár mindez “alig több szép ábrándnál, de annak csakugyan nagyon szép”?

A szerző Pulitzer-emlékdíjas publicista, író

Nyerges András

©

Comments are closed.