Forrás: Magyar HírlapHősi halottaknak tisztelegj!
„A temető romhalmaz. Koporsók, hullák hevernek szétszórva. Ezeket még egyszer megölték, de mindegyik, akit széttéptek, megmentett közülünk valakit.”
(Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan)
Az ostffyasszonyfai hadifogoly-temetô olasz parcellája – fotó: Szerdahelyi MátéNem mászom át egy temető kerítésén! Egy hadifogoly-temetőén pláne nem! Ostffyasszonyfától néhány kilométerre az erdő mélyén teremtett lélek sincsen, szóval simán mászhatnék. De a kapu tetején szomorkodó Hadifogoly-temető felirat alatt arra gondolok, hogy mégsem illik nadrágot szaggatni. Ráadásul a táblán azt olvasom, hogy csoportos látogatásunkat bejelenthetjük a szombathelyi temetkezési vállalatnál (nem csoportosan jöttem), vagy a kulcsot elkérhetjük az ostffyasszonyfai iskolában, esetleg a polgármesteri hivatalban.
Ám legyen, fordulok a kocsi felé, amikor a szél megnyikkantja a drótkerítéses kaput, amelyen két láncos lakat is lóg. De az egyik lifeg, nem véd az semmitől, egyetlen pillanat műve kihúzni a láncból, s a kapu egyik fele könnyedén nyílik. Húzok, nyitok, behatolok. Ott állok Közép-Európa legnagyobb első világháborús hadifogoly-temetőjében. Mögöttem a csend, előttem több mint tízezer ember emléke, sírkövekbe vésve, emlékoszlopokba írva, őszies avarral borítva.
A Vas megyei Ostffyasszonyfa nevét az utóbbi kilencven évben valószínűleg nem írták le annyiszor, mint az utóbbi néhány hétben. A nagysimonyi polgármester kezdeményezésére ugyanis a nagysimonyi képviselő-testület úgy döntött, hogy július 1-jétől a temetőnek Nagysimonyi nevét kellene viselnie. Merthogy annak idején simonyi ember birtoka volt ez a sok hektár, s merthogy jogilag most is simonyi tulajdon. Nagysimonyiban most monográfiát készülnek írni, így került elő a temető ügye. Gond volt ezzel az elhatározással az első pillanattól. Mert Ostffyasszonyfával nem egyeztettek. Mert Ostffyasszonyfát elfelejtették értesíteni. Mert a temető a hadifogolytábor felállítása, 1915 óta Ostffyasszonyfa nevét viseli. Így került a történelemkönyvekbe, így tudnak róla külföldön, s persze így ismerik, ha nem is olyan sokan, itthon is. A hír országos és helyi lapokon, kereskedelmi és közszolgálati tévéken söpört végig, ám amióta rendeződni látszik minden, az bizony keveseket érdekel. Pedig ez az igazi hír, még ha nem szenzációs is, én meg, olybá tűnik, a kevesek közé tartozom.
Leautózom hát Vas megyébe, behatolok a temetőbe, s néhány perc múlva ér az első meglepetés. Még Budapestről tisztelettudóan megtelefonáltam jöttömet mindkét település első emberének, úgymint Gecse Józsefnek (Ostffyasszonyfa) és Szlama Józsefnek (Nagysimonyi), s amikor két sírkő között mobilon hívom az utóbbit, Szlama polgármester azt mondja, úgy lenne rendjén, ha hármasban ülnénk le beszélgetni. Tényleg úgy lenne.
De addig még van idő, így újabb meglepetés érhet. A 10813 halottnak állított sok-sok kicsi kő rengetegéből néhány száz a friss fehérségével azonnal feltűnik. Olaszok, románok, oroszok, ukránok, szerbek, galíciai zsidók nyugszanak itt, mivel az Osztrák-Magyar Monarchia ellen vívatták velük a csatákat – a háborúskodást már akkor is a politikusokra hagyták. Nagyapám viszont az olaszok ellen harcolt, Doberdónál nem el-, hanem fogságba esett, és hála istennek hazatért, hogy sokszor elmesélhesse: olyan cudar télben sínylődött, hogy amikor köpött, az koppant a földön. De nem ez a meglepetés, ez csak csoda (mármint nagyapa túlélése) és fizika (vagyis a köpet megfagyása). A meglepetés nekem az, hogy nem a hatalmas lelkükről ismert oroszok, hanem éppen nagyapa egykori ellenségei, az olaszok tartják, tartatják ennyire szépen rendben a saját sírhalmaikat.
Nem tudom, milyen lehetett korábban a temető. Azt viszont tudom, hogy 1915-ben a pozsonyi katonai parancsnokság az ostffyasszonyfai hadifogolytábor felállításáról rendelkezett, és 1918-ig 160 ezer ember zsúfolódott itt össze – röhögve kaszált a tífusz, a vérhas és minden más kórság, amelyet ép ésszel, remények nélkül nem lehetett túlélni. Ugye, tízezren nem is élték túl. Azt is tudom, hogy a két világháború között méltó emlékhelyet építettek, amelyet 1932-ben ünnepélyesen átadtak, a ma 82 éves Irma néni, akkor még kisiskolásként szavalt is a ceremónián (Irma néni nagysimonyi lakos), s azt főleg tudom, hogy a második világégés után évtizedekig elhanyagolták a területet. Hogy mennyire? Azt meg Andor Ferenc, a Vas Megyei Temetkezési Vállalat igazgatója tudja és mondja is. 1986-ban, amikor a Vas megyeiek szemlét tartottak a sírkertben, nincs rá jobb szó: elborzadtak. Aztán terveztek, dolgoztak és megint csak dolgoztak. Kaptak segítséget Ostffyasszonyfától és persze Nagysimonyitól is. (Korábban, a háborúk között rendszeresen két simonyi férfi kertészkedett itt, s most tekintsünk el attól, hogy ezt viszont a nagysimonyi polgármestertől hallom.)
Andor Ferenc azt is mondja, hogy augusztus 18-án a „kialakult helyzet” miatt Szombathelyen találkozott a két polgármesterrel, valamint Markó Péterrel, a Vas megyei közgyűlés elnökével, Holló Józseffel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum főigazgatójával és Ravasz Istvánnal, a Hadisírgondozó Iroda vezetőjével. Nagy nap volt az (ezt én mondom), mert ötoldalas megállapodást írtak alá.
Hogy miről is? Azt majd mindjárt a két polgármester sorolja, de előbb oda kell érnem Nagysimonyiba, s úgy érek oda, hogy évek óta nem utaztam el annyi útépítés mellett, mint most tizenöt kilométert vánszorogva. A megbeszéltnél néhány perccel korábban érkezem, majd jön a két József, Gecse és a házigazda, Szlama. Csak kicsit tűnnek feszélyezettnek, haragban állóknak semmiképp.
Szóval, miben is állapodtak meg? A legfontosabb talán az, hogy mindketten szeretnék, ha a temető a Nemzeti Sírkert része lenne, állami garanciával és pénzzel. Végül is ugyanilyen fontos, hogy marad a kilenc évtizedes elnevezés, de a jövő évtől egy információs táblán a látogatók Nagysimonyi szerepéről is olvashatnak majd. Elhatározták, hogy ezután közösen vesznek részt a megemlékezésen, legközelebb november 5-én, a (hősi) halottak napján. Arról beszélnek, hogy emlékmúzeumot kellene berendezni, eredeti-korhű vasrácsos kaput emelni, alapítványt szervezni, az iskolásoknak rendhagyó történelem- és honismereti órákon mesélni a múltról, tiszteletről, kegyeletről. Felváltva mondják mindezt a simonyi polgármesteri ülésteremben, a békéltető megbeszélésnek véget is vetünk. Mert amikor a két település gondjairól, no meg épüléséről, szépüléséről ejtünk szót, Gecse és Szlama polgármester az önkormányzatiság régről ismert problémáit ecseteli – teljes összhangban.
Nagysimonyi még tartja magát az iskolafronton a saját nyolcosztályosával, de ki tudja, mit hoz a körzetesítő jövő. Erre Gecse József is bólint, mondván, „mindegyik kormány azt akarja, hogy az önkormányzatok legyenek az ítélet-végrehajtók, de valamelyik ujjunkat nekünk, helyben kell megharapnunk”. Nagysimonyi jövőre csatornázási programba vág bele, modern, új közkonyhát, éttermet is akar, az önrész már megvan, most a pályázatot elbírálókon a sor. Ostffyasszonyfa viszont már „nyakig merült” a csatornázásba, 2006-ig ez a fő projekt. Aztán fel kell újítani a művelődési házat, jó lenne kézilabdapálya és e-pont a falunak. No ez utóbbi viszont már van Simonyinak, és van még megyei másodosztályban játszó remek focicsapata is, olyan remek, hogy Ostffyasszonyfát általában megveri. Ezen már Gecse József is mosolyog. Ha Erich Maria Remarque-nál nem is, Nyugat-Magyarországon szerencsére a helyzet megváltozott.
Hazafelé autózva ismét megállok a hadifogoly-temetőnél. A szomszédos Pannónia-ringen Ostffyasszonyfának komoly iparűzésiadó-forintokat termelve és munkahelyeket teremtve zúgnak a motorok. Kicsit, de tényleg csak kicsit olyan, mint amikor a háborúban messziről tompán dörögtek az ágyúk. Rutinos mozdulatok: lakat le, újságíró be. Nézem a síremlékeken a feliratokat. „E hantok alatt pihen 919 olasz hősi halott.” „E hantok alatt pihen 4298 román hősi halott.” Vannak itt magyar nevek is, mert a járvány az őröket sem kímélte: Lopnacs Richárd (1886-1919), Kut Imre (1887-1917), Csere János (1870-1917).
Fülemben csengenek ízes „vazsi” szavak. Szlama József két éve Olaszországban nézte meg az első világháborús emlékhelyeket, s azt mondta, hagyománytiszteletből van mit tanulnunk. Igaza van. Gecse József meg arról beszélt, hogy néhány hete egy olasz családot kísértek végig a temetőben, s mikor kijöttek, nagyon nagy csendben búcsúzkodtak. Pedig milyen régen történt minden. Kilencven éve már.
Magyarországon 3135 településen nyugszik a világháborúkban hősi halált halt katona – a frontokon, betegségben, fogolytáborokban vesztették életüket. Magyarországon húsz első világháborús katonatemető van, Ostffyasszonyfa mellett a nagyobbak Esztergomban, Miskolcon, Pécsett, Debrecenben, Nyíregyházán, Kaposvárott, Szolnokon és Zalaegerszegen látogathatók. Magyarországon egyetlen olyan hely sincs, ahol hadifogoly-temető miatt háborúskodnának. Ostffyasszonyfa és Nagysimonyi között is béke van. Már béke van.
Szerdahelyi Csaba
(Forrásmunka: Gärtner Orsolya, Nagy V. Rita)
©
