Forrás: NOL

A Mindenható ege alatt

Flamm János, 2004. szeptember 25. 00:00

Szóljon a Kaddis!Kép: Népszabadság – Domaniczky Tivadar

Ifjú barátom két fekete vászonkötésű imakönyvvel ajándékozott meg. Kétnyelvű könyvek voltak gót és héber betűkkel. A régebbit 1885-ben, a másikat, a Jom Kippur-i Máchzort 1900-ban adták ki. A Máchzor héberül ciklust jelent, az egyes ünnepekre kiadott imakönyveket nevezik így. Jom Kippur pedig a zsidó vallás legnagyobb ünnepe, az engesztelés napja, amely Tisri hónap tizedik napjára esik. Az idén erre a hétre.

A Máchzort böngészve fedeztem fel az első fedőlapra rótt magyar szöveget, a könyv egykori tulajdonosának ritmikusan ismétlődő, tintával írott, elmosódott, de azért olvasható szavait. Régen elfeledettnek hitt élményeim elevenedtek meg. Ismét ott álltam befüggönyözött konyhánkban péntek este, várva a gyertyagyújtásra. A Páva utcai zsinagógában a padok előtt Karvaly kántor úr intett, és ismerős dallamok törtek fel bennem hangtalanul.

A Máchzorba írt kétoldalnyi magyar szöveg hat sorsdöntő év pár szavas története.

„1939. szeptember 21. Hálát adok a Jó Istennek, hogy megéltem a 67-ik Jomkipurt.

1940. október 12-én hálát adok a Jóságos Istenemnek, hogy egészségben megélhettem a 68. Jomkipurt drága családom körében.

1941. október 1-jén hálát adok az Örökkévalónak, Jóságos Istenemnek, hogy egészségben megélhetem a 69. Jomkipurt drága családom körében.

1942. szeptember 21-én hálát adok Jóságos Istenemnek, hogy drága családom körében megélhettem a 70. Jomkipurt. Adja Isten, hogy drága Pistánk mielőbb hazajöhessen egészségben a hosszú távollét után valahol Oroszországban. Ámen.

1943. október 9-én hálát adok a Mindenhatónak, hogy megélhettem a 71 éves Jomkipurt a családom körében. Egész nap és minden napon azért imádkozom, hogy 16 hónapos oroszországi útjáról mielőbb hazajöhessen drága Pistánk! Ámen.

1944. szeptember 27-én! Hálát adok a Jóistennek, hogy feleségem és drága gyermekeim körében megélhettem a 72. Jomkipurt. Óvjon a Mindenható bennünket továbbra is minden bajtól, veszélytől és betegségtől. Vezéreljen az Örökkévaló továbbra is minden lépésünkben. Bocsásd meg, Jóságos Istenünk, minden vétkünket és bűnünket. Mindörökké! Ámen.

1945. szeptember 17! Hálát adok a Jóságos Istennek, hogy megérhettem drága családom körében a 73 éves Jomkipurt. Isten tartsa meg drága feleségemet, édes Micukánkat, drága Pistukámat, édes Lencikémet Pali férjével és leendő vőmet, Tibort egészségben, boldogságban és jólétben. Egyedüli vágyam, hogy drága jó fiam is boldogan megnősüljön, és legalább 3 unokám legyen. Ezt szeretném még megélni! Hálát adok a Jó Istennek, hogy eddig megsegített, és a vészterhes ostrom alatt megtartott bennünket. Mához egy évre jobb és nagyobb örömben együtt ünnepelhessük a legközelebbi Jomkipurt, Ámen. Segítsen hozzá a jóságos, megbocsájtó Istenünk. Ámen.

1946. október 5-én. Hálát adok a Jóistennek, hogy egészségben megélhettem a 74. évi Jomkipurt drága jó feleségem, Micu lányom, Lenci lányom, Pista fiam, Pali és Tibi vejem és drága jó unokám, Tamásnak körében. Adjon az Örökkévaló továbbra is minden jót. Ámen.”

Ennyi. Az idős úr vidéki zsidóként aligha élhette túl a német megszállást, pláne családja körében, tehát Budapesten lakhatott. Beírásai konszolidált lelkiállapotra és nagy önfegyelemre utalnak. Írásának stiláris jegyei, helyesírása, gyakorlott betűformálása szellemi foglalkozásra utalnak. Életkorát tudjuk. Pista fia csakis a 2. Magyar Hadsereggel lehet Oroszországban, de nem katonaként, mert zsidó. A három büntetőszázad egyikének munkaszolgálatosa lehet csak civil ruhában, sárga karszalaggal. „Aknamentesít.” 1943 októberében jelzett 16 hónap szerint 1942 májusában ment el.

Testvérei is vannak, 1944 szeptemberében az idős úr a gyermekeit említi. Neveket még nem! A legnehezebb hónapok előtt állunk! 1945. szeptember 17-én már megnevezi őket. A felszabadulással véget ért a konspiráció. Előttünk a teljes család: a két nagylány – Lenci férjezett, Micu házasságkötés előtt -, Pistuka, a kevesek egyike, aki hazatérhetett, Pali és Tibi, a vők. A három gyerek anyjának neve titok marad. 1946 októberében már megvan az első unoka is, Tamás.

Miért pont 1939-ben kezdődnek a feljegyzések? Nehezen elképzelhető, hogy egy vallásos zsidó 67 évesen kezdi olvasni az imakönyvet. Imádkozott-e korábban, megbánta-e a bűneit jobb öklével a szívére ütve, megbocsátásért Istenhez fordulva? Írt-e hasonló sorokat korábban máshová? Vagy csak a háború kitörésekor, a növekvő félelmek késztetésére érezte szükségét, hogy imáit írásba foglalja? Az első három bejegyzés csak kijelentő mondat. A negyedik, csakúgy, mint az ötödik, óhajtó mondattal bővül. A felkiáltó jelek a helyükön, ám 1944 szeptemberében ez az írásjel előre kerül, nyomatékosítja az egész szöveget, és így van ez 1945 szeptemberében; túléltük, felszabadultunk! S végül 1946-ban egy lecsillapodott, csendes fohász, itt ismét valamennyi írásjel pont.

Az Isten szó és szinonimáinak előfordulása: 1-1-2-2-1-4-4-2. Egyre bővül és egyre intimebb, személyesebb a megszólítás; Jó Isten – Jóságos Istenem – Örökkévaló Jóságos Istenem, mígnem a legkritikusabb őszön, 1944-ben együtt szerepel az összes kifejezés: Jó Istenem – Mindenható – Örökkévaló – Jóságos Istenem. A fohászkodó nyilvánvalóan ösztönösen alkalmazta azt a bibliai szabályt, miszerint az Örökkévaló elnevezést inkább az egyes ember gondviselőjeként és megbocsátó Isteneként használjuk, a Mindenhatót, minden ember jutalmát és büntetését, védelmét és pusztulását egyaránt meghatározó igazságos Istenként szólítjuk meg. Ebben az időben a bizalom csak ebben a Mindenhatóban lehetett. 1944 vészes őszén ötször szerepel a totalitást, az egészet jelző „minden” szó: Mindenható – minden baj – minden lépés – minden vétkünk – mindörökké. Az „ámen” (úgy van, úgy legyen) az 1942-es bejegyzésben fordul elő először, és 1944 őszén e megerősítés is megerősítést kap: Mindörökké! Ámen. Így felel meg ez a zsidó öregember a bibliai szokásrendnek, az évezredes hagyományoknak, melyek csak a vallás aktív gyakorlásával épültek be beszédébe.

A túlélő már a jövőre gondol, s vágyai, fohászai ismét a mindennapi helyzetekhez kötődnek: a család szaporodjon, egészséges legyen, és köszöntsön rájuk a jólét.

Egy talmudi szabály szerint sem levelet, sem írásművet nem fejezhetünk be szomorúsággal, hanem csakis jót ígérő, biztató kijelentéssel. Lehet, hogy az öreg már nem érte meg a következő Jom Kippurt, mert bár volt még hely, több beírás nem született, de a talmudi előírás érvényesült. Az utolsó feljegyzés lakonikus bár, de az új generáció megjelenését hirdeti. S a 74 éves nagyapa biztatónak, reménytelinek láthatta a rá váró jövőt.

Akár itt véget is érhetett volna bóklászásom a múltban, ám a sokadszor kimondott évszámok, amelyek oly nagy szerepet kaptak az én életemben is, tovább vittek. Megvilágosodott: miért kellett, hogy az én kezembe kerüljön ez a könyv.

1945 januárjában anyai nagyapám a 73. évét éli! Mint a Máchzorba jegyzetelő öreg. Nagyapámnak, Spitzer Ferencnek nem voltak ilyen feljegyzései, de ha lettek is volna, ő már nem írhatta volna meg a két utolsót, mert 1945 januárjában elpusztították! Remélhetem, hogy kihúnyó szemében nem a jéggé dermedt, piszkos, szürke valóság, hanem a belenyugvás hite tükröződött, de tudom, hogy ez nem igaz.

A nagyapámról anekdotákat ismerek, fényképekről rám mosolyog az arca, de személyes élményeimet képtelen vagyok előhívni kisgyerekkorom örökre eltűnt birodalmából. Megsimogathatom cseresznyefából készült botját, beleszagolhatok nyelét hagyott tajtékpipájába, forgathatom azt a néhány agyonragasztott dokumentumot, amelyet jó anyám megőrzött. Bajszának szúrására, karjának szorítására nem emlékszem. Bármilyen ijesztő, ugyanolyan testetlenek emlékeim, akár arról a másik öregúrról. Így hát, nem tehetek mást, sorra veszem a dokumentumokat, és mások szavait kölcsönvéve beszélgetőtársává szegődöm az imakönyv egykori tulajdonosának, mintha csak a zsinagóga padjaiban ülnénk az istentiszteletre várakozva.

„1900 szeptemberében Budapest VII. kerületének elöljáróságától kézhez kapott igazolványának száma: A 5096/1900, miután kellően bejelentette, hogy Budapest székesfőváros területén czipész ipart szándékozik űzni, és előírt kellékekkel igazolta azt, hogy az ipar űzésére jogosult.”

Spitzer Ferenc 28 éves, hatodik éve nős, két fiúgyermek atyja. Felesége, sz. Deutsch Berta a későbbiekben még nyolc gyermeknek ad életet, utolsóként egy lánynak, akit öt bátyjával együtt fel is nevelt. A czipész életének során még számos megélhetési formával próbálkozik, hol tejboltosként, hol pincérként igyekszik népes családját eltartani.

1916 februárjában behívóparancsot kap a 44 éves, hatgyermekes családapa. A mozgósítás a K. u. K. Regmt. Mária Theresia Nr. 32. Kiegészítő századba (Ersatzkompagnie) szól. Miközben ő a híressé vált 32-es bakák közt szolgálja a Monarchiát, legidősebb fia 21 évesen névváltoztatásért folyamodik a felsőbb hatóságokhoz. A Magyar Királyi Belügyminiszter Adorján nevű miniszteri tanácsosa „megengedtetvén a folyamodók családi nevének Szántó-ként való átváltoztatását 1916. évi deczember hó 13-án 11900 szám alatt”.

1918 márciusában a hősies szolgálat eredményeként káplárrá előléptetett 46 éves hadfi szabadságoslevelet kap két hétre, és („Anzahl der bewilligten Reisetage für Hin und Rückreise”) hat napot a legszükségesebb oda-vissza utazásra. Elég messze szolgálhatott, többször szabadságot aligha kapott.

A háború véget ér. Spitzer Ferenc legidősebb fia már tehetséges építész, a második, forradalmi nézetei miatt kicsapatván a Horánszky utcai gimnáziumból, költőnek készül, a következő három kamaszodó diák, a legkisebbik, a lányka éppen csak belenőtt az elemi iskolába. Ezekből az időkből írásbeli dokumentum nem marad, hacsak annak nem vesszük azt a trilógiát, amelynek első darabja a „Ficzek úr” lesz, a költőnek indult fiú, Szántó György – Hidas Antal – regénye.

Az „élet kész regény”. Sűrű lakcímváltozások. Oka: a ki nem fizetett lakbér, Spitzer-Ficzek úr hosszabb-rövidebb ideig tartó „sikeres vállalkozásai”, s végül a fiúk kirepülése a családi fészekből. Az építész házakat, majd villákat épít, és ez meghozza végre az anyagi konszolidációt, alkalmazza építésvezetőként az akkurátus, rátermett idősödő urat. Az öreg Spitzernek a nagyszámú család elkormányzása után nem jelent feladatot az építőmunkások megregulázása, rettegnek a czipészetben megkérgesedett markától, de hálával emlegetik humorát, jó szívét.

1939 májusában lányának házasságkötésekor kifogástalan zsakettben, keménykalapban feszít a Bethlen Gábor téri zsinagóga kertjében. Spitzer Ferenc és Deutsch Berta egyedül maradnak Rózsa utcai kis lakásukban. A 67. évében járó ismeretlen kortárs pedig hamarosan megteszi első bejegyzését.

A második fiú, a forradalmár-költő már több mint másfél évtizede a Szovjet-be emigrált, követte két öccse is. Róluk kevés a hír. A Spitzer szülőknek soha nem lesz tudomásuk arról, hogy az irodalmár vagy hat évig Szibériában gulág-lakó, a másik kettő a nagy diktátor börtönében pusztul el. Az itthon maradt ötödik fivér aranyifjú; fényképész és a nők kedvence, éli az életét, mígnem az utolsó transzportok egyikébe be nem vagonírozzák, hogy Auschwitzban nyoma veszszen.

Ám még csak 1939 tavaszán járunk. Az első unokát, Zsuzsikát az építész hozza a házba, így hát ősszel Spitzer Ferenc sem írhatott volna mást Jom Kippur alkalmából, mint hogy „Hálát adok a Jó Istennek, hogy megélhettem a 67. Jom Kippurt.” És az első unokát, a varázslatosan szép, felserdült Zsuzsikát követi 1940 februárjában, majd 1941 decemberében két fiú, az utóbbi az, akit térdére ültetve, nevetve sólettel etet az öreg, nem törődve lánya tiltakozásával. Ezek az idillikus családi alkalmak hamarosan véget érnek. Spitzer vejét is munkaszolgálatra viszik, Ukrajnában, Dolhán építi a védvonalakat. A fokozódó veszélyek és izgalmak megviselik az öregeket. A tíz gyermeket szülő nagymama elszenvedi első agyvérzését, párja életkedvét erősödő cukorbaja ingatja meg. Kétségek között, egymásba kapaszkodva töltik el azt a keveset, ami még kiszabatott.

1944 szeptemberében az utolsó Jom Kippur köszönt rájuk. Az építész megszerezte a reményt adó Schutz-Passt, szüleinek, magának, két gyermekének, húgának és a munkaszolgálatból hazatért sógorának. Ezekkel a papírokkal költöznek utolsó lakóhelyükre, a svéd védett házba, a Jókai utca 1.-be.

1945 januárjának első hétvégéről egy szemtanú így számol be: „Január 7-éről 8-ára virradóan éjjel 1 óra körül lövöldözésekre és kiabálásokra ébredtünk fel. Néhány nyilas Vörösvári állítólagos SS főhadnagy (utóbb kiderült, hogy jogtalanul hordta az egyenruhát, mert a Kék Duna bár főpincére volt) vezetésével behatolt az épületbe, az őrséget lefegyverezte. Egyenesen az óvóhelyre mentek le, ahol ugyancsak leadtak néhány lövést, úgyhogy pánik keletkezett. A lent tartózkodóknak 3 percen belül fel kellett menni az udvarra, legnagyobb részük hiányos öltözékben volt kénytelen sorakozni. Az óvóhelyen bénán fekvő K. Gy. nevezetű svéd Prof. Passal rendelkező idősebb urat, miután fekvőhelyét a kitűzött időre nem hagyta el, a helyszínen agyonlőtték. Az óvóhelyről kikergetett kb. 150 egyént a Városház u. 14. alatti házba kísérték.”

Nem mindannyian érkeztek meg a nyilasházba.

„Úgy történt, hogy már a cipőt nem volt időnk rátok adni. A két öreg nagyon rosszul volt. Én őket támogattam, apa titeket vett a karjába. Zsuzsikát ott fogták a nyilasok. Így álltunk a vak sötétben, fagyban, harisnyásan. Azután útnak indítottak. Két oldalról fiatal fegyveres suhancok taszigáltak végig az úttesten. Nem tudom, pontosan hol történt, hogy nagyanya egyszercsak kidőlt a sorból, újabb agyvérzést kaphatott. Persze nagyapátok azonnal kilépett, hogy felsegítse, de nem volt ereje hozzá, mellérogyott. Én is kiléptem volna, de az egyik suhanc rámfogta a puskáját, és azt mondta: – Ha kilépsz, keresztüllőlek! – Ott kellett hagynom őket! … Később sem találtuk meg őket… Zsuzsika megbecstelenített holttestét állítólag a Pilvax közelében látták, de ez sem biztos.”

Spitzer Ferenc volt czipész, egykori 32-es baka, majd káplár és felesége, született Deutsch Berta 50 évi házasság után, az 1945. évi Jom Kippur előtt kilenc hónappal valahol a Jókai u. 1. és a Városház utca 14. közötti útvonalon ottmaradt valahol az úttesten. Sötétben, hidegben, egyedül. Együtt. A Mindenható, az Örökkévaló, a Jóságos Istenünk ege alatt. Szóljon a Kaddis! Úgy legyen! Ámen.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©