Forrás: Magyar Rádió

Zsidó Nyári Fesztivál 2004. aug.27.

2004. szeptember 20., hétfő 13:37

A hagyományokhoz híven csakúgy, mint a korábbi években idén is augusztus utolsó vasárnapjától egy héten át zajlott Magyarországon a Zsidó Nyári Fesztivál, amely az állandó programok mellett sok újdonsággal is szolgált.

A Fesztivál nyitókoncertjén a Dohány utcai Zsinagógában a Nobel-békedíjas író Elie Wiesel tiszteletére komponált Öröm és bánat c. művet hallhatta a közönség Kincses Veronika, az Ankor jeruzsálemi gyermekkórus és a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában. A következő estén Haydn Teremtés c. oratóriumának hangjai töltötték be a Zsinagógát s ugyancsak itt csendültek fel Halévy A zsidónő c. világszerte reneszánszát élő operájának dallamai Tokody Ilonával a főszerepben. A Fesztivál visszatérő sztárvendége Marton Éva Kossuth-díjas operaénekesnő volt, aki ezúttal Budapest mellett Szegeden is fellépett az Új Zsinagógában és Gershwin melódiákkal ajándékozta meg a közönséget.

A fesztivál állandó programjai is sok újdonságot kínáltak idén. A Dohány utcai Zsidó Múzeumban halálának 100. évfordulója alkalmából önálló kiállítással emlékeztek és emlékeznek Herzl Tivadarra, a zsidó állam megálmodójára, az Örökmozgóban pedig a rendezvény napjaiban Herzl filmeket vetítettek. A Fesztivál másik újdonsága a Dohány utcai Zsinagógát körülvevő árkádsor oszlopai között látható Óvás! c. utcai fotókiállítás volt. Jávor István, a kiállítás rendezője a régi pesti zsidónegyed utcáiról, házairól készült fotókkal a városrész kulturális és építészeti értékeinek megóvására hívta fel a figyelmet. Erre azért is szükség van, mert az egykori gettó felkerült a Világörökség listájára, ami az indokolt újjáépítésen túl másfajta kötelezettséget is ró a fővárosiakra!

Egyébként a Fesztivál idejére lezárták a Dohány utca és a Wesselényi utca közé eső szakaszt, helyt adva ezzel a könyvnapoknak és a különböző író-olvasó találkozóknak.

A Fesztivál hagyományos programjai közé tartozott a „Nekem szülőhazám” c. képzőművészeti kiállítás is, amely a szentendrei Erdész Galéria segítségével Vajda Lajos, Vajda Júlia és Bálint Endre képeit mutatta be. Ezek a képek ma javarészt magántulajdonban vannak. Néhányat őriz belőlük Kozák Gyula szociológus, aki családi kapcsolatai révén sokat tud ezekről a művészekről.

„Vajda Lajos volt a mesterük, az atyjuk, az „istenük” mindazoknak a szentendrei művészeknek, akik harmincas években az ő bűvkörébe kerülhettek. Vajda nem volt mester típus, rendkívül tartózkodó művész volt. Származása alapján zsidó volt-apai és anyai ágon- azonban nagyon erősen kötődött a szerb kultúrához. Gyermekkorában iskolai tanulmányait részben a mai Szerbiában végezte, német és szerb nyelvű iskolában. Tehát egyként a szerb, a magyar, a zsidó és azon belül is az ortodox kultúrához kötődött. Tehát ebben az értelemben ő sokkal inkább közép-európai művész volt s nem kizárólag magyar. Egy levelében ezt úgy fogalmazta meg: „mi azt szeretnénk tenni a képzőművészetben, amit Kodály és Bartók a zenében tettek. „

l933-ban, amikor hazajött Párizsból mindössze 7 év adatott neki az alkotásra. És ez alatt a hét év alatt- minden művészettörténész, műgyűjtő, hozzáértő véleménye szerint – a XX. századi magyar képzőművészet legjelentősebb figurájává vált. Felesége Vajda Júlia jóvoltából a 80-as évek elején egy nagyon rossz koncepció eredményeként Szentendrén létrejött a Vajda Múzeum. Jellegzetesen a Mátyás királyi mese módján, vagyis,” hozzál is, meg ne is, legyél is meg ne is!”, tehát azokat a művészeket, akiket nem akart integrálni a művészet politika, ám mégis úgy gondolta, hogy valamilyen módon meg kell adni nekik a tisztességet, kis egyéni múzeumokat gyártottak. Az egyik első művész Vajda Lajos volt, akinek múzeuma lett Szentendrén.

Minden jelentős közgyűjteményben és minden jelentős magánygyűjteményben van Vajda mű. Az, hogy a világ mennyire ismeri el vagy hogy mennyiben tartja jelentősnek az nem a Vajda bűne, még csak nem is a magyar kultúrpolitikáé: a Nyugatnak az önmagával szembeni mérhetetlen elfogultsága az oka annak, hogy nemcsak Vajda, hanem egyáltalán Kelet-Európában, talán az oroszok kivételével senkit nem hajlandók befogadni.

Vajda Lajos felesége volt Richter Júlia ,aki Felvidékről, Pozsonyból került Budapestre. Ő maga is a multi -kulturalizmust képviseli. Vajda neki is mestere volt, férje volt, egész életében példaképe volt, de Vajda Júlia soha nem volt a férjének az epigonja.

A harmincas évek különleges kegyelmi állapota volt a magyar képzőművészetnek, pontosan amiatt, hogy ezek az emberek ilyen mérhetetlenül szegények és mellőzöttek voltak, tét nélkül azt tehettek, amit akartak. Nem voltak hajlandók semmilyen csoporthoz sem tartozni.

194l-ben egy rövid, néhány hetes munkaszolgálat után az amúgy is nagyon rossz egészségi állapotban élő és gyenge fizikumú Vajda Lajos meghalt. Ezt a picike megpróbáltatást sem bírta már ki. Tüdőbajban pusztult el. Ha 1944-ben megölték volna, mert arra teljesen alkalmatlan volt, hogy meneküljön, de ha túlélte volna, akkor sem bírta volna ki azt a mellőzöttséget, ami ezeknek az embereknek azután osztályrészül jutott.

Bokros Katalin