Forrás: Magyar Rádió

Avri Shacham két hazája

Elhangzott 2004. szeptember 16-án

2004. szeptember 21., kedd 9:53

418 olvasás

A háború után azért ment el, mert zsidóként akart élni a zsidók országában. Ott, ahol nem történhet meg az, ami velük megesett. De hiába ment el. Rá kellett jönnie, hogy haza nagy is, meg kicsi is. Van az úgy, hogy egy szívben kettő is elfér. Ő itthon is otthon van.

Mikor „49-ben elmentem Izraelbe, más nevet választottam. Számomra ez azt is jelenti, hogy megváltoztam. Én már nem a régi Schwarz Robi vagyok, hanem Abri Shacham, aki magyarul is tud, és magyarul olvas, és magyarul gondolkozik. A könyvemnek az a címe, hogy Itthon, otthon. Sütő András könyvében láttam ezt a címet, és én is kettősséget érzek, mert az én választott hazám Izrael, de amellett én itt is otthon érzem magamat. És ezt a kifejezést nem is lehet más nyelvre lefordítani.

Magammal hoztam a gyerekeimet, akik nem beszélnek magyarul, és igyekeztem nekik megmutatni azokat a helyeket, ahol én nevelkedtem, iskolába jártam, ahol annak idején a gettóban voltam. És ahol szép élményeket is megéltem, nem csak csúnya élményeket, és igyekeztem megmutatni nekik, hogy miért szeretem én ezt az országot, miért van, hogy nem tudok nyugodtan ülni otthon, valami mindig ide kerget, és ide húz, ide vonz. Ha fél évig nem járok Pesten, vagy Magyarországon, akkor álmodni kezdek róla. Álmomban az utcákat járom a barátaimmal, beülünk egy jó étterembe, hallgatjuk a cigányzenét és a szép magyar nyelvet. Ez már azt jelenti, hogy itt az ideje megint felkelni és elutazni.

Járjuk a régi gettót. A lányom különösen utálja a modern kocka alakú építkezést, és élvezi nagyon a hámló falú házakat látni, mert ez olyan, mint az ember, aki színdarabot játszik, és rongyokba öltözik a darab miatt, de ha leszedik róla rongyokat, akkor újból szép lesz. Már látszik, milyen szépek azok a házak, amiket tataroztak.

Kassán születtem, az Andrássy-palotában, de különösebb érzelmek nem fűznek oda. Ha megkérdeznek, én azt mondom, hogy pesti fiú vagyok. Mindig magyarnak hittem magamat, azt mondtam, hogy az őseim farkasbőr kacagányban nyargalásztak Ázsia síkjain, és erre a barátom, házi tanítóm kijavított, azt mondja: a te őseid, Robikám, teveszőr kaftánban imádkoztak a hederben. A heder olyan zsidó iskolaféle. Akkor nem tudtam, hogy én nem vagyok magyar.

Anyám német anyanyelvű, csehországi zsidó család lánya volt. Csak Pesten tanult meg magyarul. De milyen érdekes, hogy mekkora a magyar nyelv ereje. Ha idős korában németül szólalt meg, azt mondták neki, hogy asszonyom, nyugodtan mondhatja magyarul is. Ez egy kicsit sértette is, mert ő sohasem tanult meg tökéletesen magyarul, bizonyos nyelvtani hibákat ő mindig elkövetett. A magyar nyelv egy kicsit megfertőzi az embernek a kiejtését. A feleségemhez, aki holland, bejött az irodába két amerikai turista, és elkezdtek hozzá angolul beszélni. A feleségem meg azonnal kiszúrta, hogy magyar származásúak. Kérdezték, honnan tudja: hát, mert nekem otthon van egy hasonló – mondta. Biztos hallottak Kishont Ferencről, aki nálunk Efraim Kishont. Egyszer ültem a kávéházban, mögöttem valaki rendelt egy kávét, megfordultam, és láttam, hogy Kishont Ferenc. Hiába tud hibátlanul héberül, mert úgy hangzott a hébersége, mintha magyarul beszélt volna.

Kérdezik, hogy tudok írni derűs hangon a tragikus eseményekről. Hát, elsősorban a személyem ilyen, mindenen tudok nevetni. Mikor elmentem nemrég egy temetésre, és mindenki késett, akkor megjegyeztem, hogy az egyedüli, aki pontosan itt volt, az a halott. Szeretek viccelni. Ezek a dolgok megtörténtek. Sajnos nem lehet visszahozni a halottakat, de én nem érzem, hogy az egész világ ellenünk van. És akkor se éreztem, mert voltak rengetegen a magyarok közül, akik segítettek minket. Máig nem felejtem el, a Tátra utca 20-ban laktunk. A házmesterünk, Farkasné keresztény nő volt, aki az utolsó percig járt hozzánk, amíg szabad volt a gettóba bemenni. Egyszer felsóhajtottam félhangosan, hogy szeretnék kis rakott krumplit, és még aznap megjött a rakott krumplival, pedig akkor már nemcsak nekünk nem volt már elég ennivalónk, ételünk, hanem másoknak sem. Az anyám otthagyta nála az ékszereit, meg mindenféle értékeit, és ezt mind hibátlanul visszakapta. És az a néhány nyilas, akik gyűlöltek minket, és talán egy részük hitt is ebben, hogy van okuk rá, mert nekik megmagyarázták, hogy minden szerencsétlenségnek a zsidók az okai, hogy amiatt nincs neki munkája, és amiatt tüdőbeteg a mamája, és amiatt kap a munkás éhbért.

Amikor befejeződött a háború, úgy éreztem, hogy nincs itt helyem, mert kitaszítottak, megkülönböztettek. Úgy éreztem, hogy ami egyszer megtörtént, az másodszor is megtörténhet. Abban a percben, amikor felfedeztem a cionista mozgalmat, megtetszett nekem az idea. Mert ha nekem ilyen erőszakosan az orrom alá dörgölték, hogy zsidó vagyok, hát akkor hadd éljek, mint zsidó, a zsidók országban.

Amikor kivándoroltam, egy kibucba mentem. Hat évig műveltem a földet, sziklákat törtem és fákat ültettem, és közben megtanultam héberül, és idővel találkoztam egy kedves holland hölggyel, aki a keresztény barátaival jött Izraelbe nyaralni. Annyira megtetszett neki, hogy írt a mamájának, hogy küldd a holmimat, nem jövök haza. Ő lett a feleségem. Van három gyerekünk, aki mindenben izraeliek. Néha megijedtem, hogy bombák robbannak itten, és annyira nehéz az élet, nem tesznek-e majd a gyerekek szemrehányást, hogy én okoztam azt, hogy ott szülessenek meg, nem egy olyan békés helyen, mint Európa. De soha nem tettek szemrehányást, mert megértették a történelmi okokat. Valaki ezt durván – de pontosan – úgy fejezte ki, hogy itt legalább nem kell letolni a nadrágját, és bizonytani, hogy ki ő, és ki nem. Büszkén és öntudatosan zsidó lehet.

Műszaki íróként és szerkesztőként az izraeli repülőtársaságnál dolgozom. Nagy szerencsém volt, mert imádtam olvasni, különösen angol nyelvű sci-fiket. A felvételin angolról kellett fordítani, és a repülési műszavak megegyeztek a fantasztikus könyvek űrhajózási szakszavaival. Így nem volt nehéz brillírozni. Most már nyugdíjas vagyok, de 35 év után is ugyanúgy bejárok dolgozni, csak már nem vagyok főnök.

Nekem otthon is a számítógép a hobbim. Chetelek, rengeteg kedves jó barátot ismertem meg a cheten keresztül. Ha itt vagyok, mindig találkozni szoktunk, és mikor augusztus 29-én bemutatták a könyvemet, a meghívott 78 vendég közül 20-25 ilyen ismerős volt.

Rendetlen ember vagyok. Papírra sose írtam volna. Amikor megkaptam az első számítógépet, akkor kezdtem el írni, egymás után kikívánkoztak belőlem a történetek. És talán írok még további könyvet is, mert maradt még néhány, ami itt nincs leírva. Az embernek nyitott szemmel kell járni a világban, és körülnéznie. Én nézem az embereket, és néha az utcán látok valakit, aki csúnyán beszél a feleségéhez, vagy látok egy gyereket, aki sír. Mindent megfigyelek. Olyan szép ez a világ, és olyan szép dolgok vannak benne, szép emberek és szép tájak, és az embernek meg kell írni ezeket a dolgokat, és ha nem is tudja mindenki megírni, de legalább észre kell venni, és élvezni kell tudni az életet.

Vágner Mária