Forrás: Magyar HírlapNépirtástól embargóig

Riport

Örményországba utazni olyan, mintha részvétlátogatásra menne az ember. Biztató kezdetnek ott a kilencven évvel ezelőtti népirtás, ehhez jött még a szovjet múlt és az elszigeteltség okozta szegénység. Az eredmény: az örmények a világon mindenhol boldogulnak szorgalmuknak és üzleti érzéküknek köszönhetően, az egyetlen kivétel Örményország.

A szerzô felvétele

A világ örményeinek véleménye élesen megoszlik a tekintetben, népirtás történt-e 90 éve. A nemmel szavazók táborába tartoznak a törökországi örmények, az igennel voksolók közé mindenki más. „A jövővel törődünk, nem a múlttal” – mondja Isztambulban az örmény pátriárka munkatársa, amikor mintegy kétperces kínos csönd után érzi, előbb-utóbb mégiscsak kellene válaszolnia a kérdésemre, hogy milyen feszültséget okoz ma Törökországban az örmény népirtás. „Nem szeretem ezt a szót” – magyarázza. Hogy milyen kifinomult ízlése van, az akkor derül ki, amikor kifelé menet hozzáteszi, hogy a genocídiumról beszélni börtönnel sújtható bűncselekmény. A végtelenségig el lehet társalogni viszont a népirtásról a török vezetőkkel.

– Terveznek-e törvényváltoztatást, hogy ne legyen bűncselekmény az örmény népirtás kifejezés? – érdeklődöm Ankarában Cemil Çiçek török igazságügy-minisztertől.

– Az örmény népirtás vitatott, ezt a történészeknek kell eldönteniük, nem a politikusoknak – játszik az állandó török első sor.

– Akarnak-e a bűncselekményi besoroláson változtatni, hogy lehessen használni a szót? – kísérletezem tovább.

– De hát ön most is használja, és látja, nem esik semmi baja.

– Igen, de én nem vagyok török állampolgár.

– Ez nem számít.

– Azért remélem, mégis.

A sok halott örmény konszenzusteremtő erőként kifejezetten jó hatással van a török belpolitikára.

„Törvényes deportálás volt, a népirtás az egészen más” – tesz elegáns distinkciót a jelenlegi egyetlen parlamenti ellenzéki párt – a még Atatürk alapította baloldali Republikánus Néppárt (CHP) – elnökhelyettese, Inal Batu, amikor a népirtásról kérdezem. Majd hozzáfűzi, hogy „a büntető törvénykönyvben nincs specifikusan semmi az örmény népirtásról”.

– Akkor tehát nem is lehet elítélni valakit emiatt?

– Esetleg a bíró kiforgathatja a törvényeket.

Ütősök a dzsesszklubban

Végül egy, a török igazságszolgáltatást minden szempontból jól ismerő kurd emberi jogi ügyvéd árulja el a helyes megfejtést, amely a Btk. 312. paragrafusa. Eszerint nem szabad olyat állítani, ami gyűlöletet szíthat etnikai, vallási alapon. Ez kétségkívül a politikai korrektség végpontja, amivel Törökország már nemcsak Európát hagyta le, hanem Amerikát is. Ugyanakkor tanulságos, hogy egy országban senki nem érti: ez nem népirtás, hanem szólásszabadság kérdése. Elmondhatja-e valaki szabadon a véleményét arról, ami egyébként klasszikus népirtás volt. Az örmények másfél millió halottról tudnak, a törökök háromszázezerről, s utóbbiak szerint az egészhez semmi közük, mert azt az ottomán birodalom tervelte ki, és a kurdok hajtották végre. Ezzel el is érkeztünk nagyjából az egyetlen esethez, amikor a törökök készséggel elismerik, hogy léteznek kurdok. A népirtás felelősei közül sokan tartoztak az ifjútörökök mozgalmához, és a tömeggyilkosság egyikük karrierjének sem ártott, sokan a kemáli államban is vezetők lettek. A törökök – nem alaptalanul – féltek, hogy az örmények az oroszokkal összefogva megszereznek egy nagy darabot az Ottomán Birodalomból. Szorongásukat annyira sikerült feloldani, hogy ma hetvenezer örmény él Törökországban.

„Mindig jó kapcsolatokat akartunk az örményekkel” – borít nagyvonalúan fátylat a múltra a török külpolitikai intézet egyik munkatársa, amikor arról kérdezem, miért van zárva az örmény-török határ, és miért nincsenek diplomáciai kapcsolatok. Egyébként is van fejlődés – teszi hozzá -, hiszen például már létezik légi járat Isztambul és Jereván között.

Valóban, oroszok üzemeltetik, vélhetően a jereváni rádióval közösen. Nem pont úgy hívják a légitársaságot, ahogy a foglalásnál mondták, s nem is pont akkor indul a gép, de a többi stimmel. A jegyet a reptéren dollárért lehet megvenni, és egy rövid út után máris feltárul teljes szépségében a jereváni reptér kör alakú épülete, amelyre talán a magában mintás a megfelelő jelző, lévén kívül és belül is kizárólag beton felhasználásával készült.

– Nem csalódottak? – kérdezem attól a két örmény származású idős ausztráltól, akik először járnak Örményországban, s akikkel egy autóban utazom a reptérről Jereván felé.

– Nem. Ezt vártuk – válaszolja az egyik visszafogott reményekkel érkezett férfi, miközben az út melletti boltok kínálatát tanulmányozza. A cégér felesleges, ha az út szélére a porba ki vannak pakolva bútorok, akkor ott bútorbolt van, ha nincsenek, akkor játékterem. A horizontot a háttérben egy óriási, lepusztult lakótelep zárja, amelyből egy nagy darabot jótékonyan kitakar egy tíz méter magas Welcome to Armenia tábla. A nagy élet jeleként mindenhol kóbor kutyák.

Jereván ősét állítólag Rómánál harminc évvel korábban alapították, és valóban még áll néhány XIX. századi épület. Felújítani eddig egyedül a főteret sikerült, több más épületnél részleges a tatarozás: nem nyúlnak az omladozó homlokzatokhoz, de az alsó részt megcsinálják Armani-ruhákat áruló üzletnek. Akinek nincs elég pénze designer boltot nyitni, az vagy örmény konyakot árul, vagy hamis CD-t három dollárért. Az eladott konyakokból és CD-kből pedig vadonatúj terepjárókat vagy – akinek jól megy, de nem annyira – vadonatúj Volgákat vesznek. Akinek még annyira sem megy jól, az örül, ha ennivalót. A taxisok az apróbb lejtőnél is előszeretettel kapcsolják ki a motort, bizonyítva, hogy igenis meg lehet itt élni. A stabil jövedelmű társadalmi csoportba tartoznak azok, akiket korrumpálni kell, mint például a rendőrök. Egy megállapodott demokrácia világos társadalmi játékszabályira utal, hogy a radarpisztolyt be se kell kapcsolni, anélkül is mindenki tudja a dolgát. Az autós lassít a rengeteg ellenőrzés egyikénél, kiadja az előkészített pénzt a rendőrnek, és már gurulhat is tovább. Az idő pénz.

Aki nem elégszik meg a kifogástalan minőségű hamis CD-kkel, az mehet az Aragastba, a térség első számú dzsesszklubjába. Narancssárgás-vörösre van festve a vécéje, ami nemcsak szép, de praktikus is: 2001-ben itt vertek agyon egy ellenzéki politikust az államfő testőrei, mert az illető megjegyzést tett Robert Kocsarjan elnökre. Ebből is látszik, milyen kivételezett helyzet a politikusoké, hiszen szerte a volt Szovjetunióban nagyon sok embert mocskos vécében vernek agyon, pocsék zenére.

Csak azért, hogy meghaljanak, a képviselőknek fölösleges átjönniük a parlamentből az Aragastba. 1999-ben Nairi Hunanian újságíró érezte azt, amit más újságírók is oly sokszor: semmi haszna a cikkeinek, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a kormány rossz irányba viszi az országot. Hunaniant nem bénította meg a depresszió: néhány fegyveres társával megrohamozta a parlamentet, és megölte a kormányfőt, a házelnököt meg hat képviselőt. Legnagyobb hatású művéért életfogytiglant kapott. A friss örmény arisztokrácia tagjai az Aragaston kívül is számos helyen szórakozhatnak: az azeri csapatok megtévesztésére Barbadosnak nevezett örmény étterem például olyannyira tiszteletben tartja a vendégek intimitás iránti vágyát, hogy az egyes asztalok külön – vastag ajtóval elzárt – szobákban vannak, ahonnan a falra szerelt telefonon lehet hívni a diszkrét pincért.

Akinek elege van a jereváni szocreálból, az bármikor átmehet egy másik városba, hogy megnézze az ottani szocreált. Ideális választás Ecsmiadzin, amelyet Örményország Vatikánjának is neveznek, lévén az örmény ortodox egyház központja. Az egész olyan, mintha a római Szent Péter-bazilikát áthelyeznék a Havanna lakótelepre. Pedig maga a templomegyüttes nagyon szép, legrégibb darabjait nem sokkal azután építették, hogy 301-ben Örményországban államvallás lett a kereszténység – a világon elsőként, amint azt minden örmény a beszélgetés második mondatában megemlíti, ha külföldivel találkozik.

Persze ennél vannak sokkal megragadóbb környezetben is kolostorok. Szanahin vagy Haghpat egészen különleges helyek: szelíden zöldellő hegyek között, félig fűvel benőtt ősrégi épületek, körülöttük örmény specialitásként mindenhol kacskarok, azaz kőlapokra vésett díszes keresztek. Ráadásul azon kevés világörökség-helyszín közé tartoznak, amelyeket más turisták társasága nélkül lehet élvezni. Ezt csak Magyarország tudta felülmúlni, amikor teljesen lezárta a látogatók elől a pécsi ókeresztény sírokat.

A gyönyörű kolostorokhoz képest Jereván építészeti mérföldköve az 1970-ben a szovjet uralom ötvenedik évfordulójára épített Kaszkád. Ez kívülről egy lépcső- és vízeséskombináció, amelyből a nyolcszáz lépcsőfok tekinthető állandó elemnek, a víz pedig időszakosnak, bár az utóbbi időben általában csordogál, sőt a mozgólépcső-turizmusban bízók örömére életre kelt az építmény belsejében a rengeteg mozgólépcső is, amelyek éveken át – hasonlóan a vízhez – pénzhiány miatt álltak. A pénzt az örmény diaszpóra sok gazdag tagjának egyike adja, ami bevett eljárás, tulajdonképpen maga az örmény nemzeti fejlesztési terv. Azért is érdemes fellépcsőzni a Kaszkád tetején lévő emlékműhöz, mert onnan remek kilátás nyílik a városra és a mögötte – de már a török határon túl – magasodó Ararátra, segítve az örményeket, hogy megtartsák előkelő helyüket az ezer főre jutó öngyilkosságok világranglistáján. A távol lévő örmények szuicid érzéseinek fenntartását az Ararat Cam webkamera szolgálja, amelyen interneten lehet nézni élőben az Ararátot. Az, hogy a szent hegyük is a határ túloldalára került, jelzi, hogy Nagy-Örményország veszteségeihez képest Trianonból egész jól jöttünk ki. Örményország lett a legkisebb szovjet köztársaság, területe Magyarország alig egyharmada, s durván a lakossága is. Ma is kétszer annyi örmény él a diaszpórában, mint Örményországban.

Azerbajdzsán újraszámolna

Az emlékeket kiválóan fel lehet idézni a népirtás emlékművénél, amelyet még a szovjet időben emeltek, roppant népszerűvé téve az akkori örmény pártvezetőt. Egy hatalmas kettéhasított gránitoszlop – az elvesztett nyugati fél ország – közelében 12 kisebb oszlop formáz egy kört, megjelenítve a 12 tartományt, ahol örményeket gyilkoltak. Középen örökkön égő láng. Nem kell gondolkodni, hova vigyék osztálykirándulásra az örmény diákokat.

– A törökök teljesen meg vannak őrülve, azért nem merik elismerni a népirtást, mert félnek, hogy az örmények vissza akarják szerezni az elvesztett területeket – mondom az egyik örmény tévé riporternőjének, Anna Vandiannak, aki éppen a lángot virágokkal körülrakó kisiskolásokról készít anyagot.

– De hát mi tényleg vissza akarjuk szerezni őket.

– Ugyan már, ennek semmi realitása nincs. Egy kis ország egy regionális nagyhatalom ellen. Már nem is élnek a területeken örmények.

– És a zsidók? Ôket is elüldözték annak idején Izraelből, évezredek után tértek vissza.

Bár az örmények barbárnak tartják és gyűlölik a törököket, a középértéken vett egymillió halott még önmagában nem lenne akadály az örmény-török kapcsolatok felvirágoztatásának útjában, ha nem volna ott Karabah. A többségében örmények lakta, de azeri fennhatóság alatt álló terület vonzerejét mutatja, hogy még a Szovjetunió felbomlását se tudták kivárni a polgárháborúval. Az oroszok segítségével – nincs is még egy utódállam, ahol Moszkva ilyen népszerű lenne – az örmények nyertek, akik Karabahon kívül vitték még, ami Azerbajdzsánból útba esett. Mindenki végezte a feladatát, az örmények meggyilkolták, elüldözték Karabahból az azerieket, az azeriek ugyanezt tették a fennhatóságuk alatt élő örményekkel. Az 1994-es fegyverszünetkor 35 ezer halottnál standoltak. Az azeriek ezután utánaszámoltak a hatéves konfliktus mérlegének, és azóta is fegyverkeznek. Az örmények meg a vállukat vonogatják.

– Mi örmények a békés megoldást hangsúlyozzuk – mondja Anna Vandian.

– És mi lehet a kompromisszum alapja, mit ajánlanak cserébe?

– Semmit. Mi már mindenünket elvesztettük, nincs hová hátrálnunk – feleli.

Albánia, az etalon

Karabah annyira fontos az örményeknek, hogy a már említett Kocsarjan korábban Karabah első embere volt, s azzal került hatalomra, hogy nem enged Karabah ügyében, amire elődje, Levon Ter-Petroszjan már hajlott. Az örmények türelmesek, de ennek is vannak határai: Ter-Petroszjan elcsalhatta a választásokat, abból nem lett nagy baj, de mikor elkezdett Karabahról alkudozni, azonnal megbukott. A tanulékony Kocsarjan is csalt tavaly, voltak ugyan tüntetések, de hatalmon maradt. Mérsékelt örmény vélemény szerint már az is kompromisszum, hogy meghagyták Azerbajdzsánnak Nahicsevánt, ezt az Irán és Örményország közé ékelődött azeri területdarabot. Ez abból a szempontból mindenképpen hiba volt, hogy Azerbajdzsán így két oldalról is embargó alatt tarthatja Örményországot, s ehhez jönnek még a szolidáris törökök. Az egészből a grúzok profitálnak, akik boldogan vámolják meg a rajtuk keresztül folyó örmény kereskedelmet. Sokat elmond egy országról, ha annak a szomszédai közül Iránnal a legjobb a kapcsolata.

– Az azeriek a törökök rokonai és stratégiai szövetségesei – magyarázza a CNN Türk újságírója, Gürkan Zengin Isztambulban. A török politikusok mind egyetértenek abban, hogy csak akkor lehet szó az embargó feloldásáról és a diplomáciai kapcsolatok felvételéről, ha rendeződik a karabahi kérdés.

Az embargó mindenesetre nem rossz módszer elütni az időt, amíg Baku elég fegyvert vesz egy rendes támadáshoz. Jelentős részben a határzárnak köszönhető, hogy az örmény lakosság fele a szegénységi küszöb alatt él, az egy főre jutó GDP valahol Egyiptom magasságában van, erősen lemaradva a tehetős Albániától és Ukrajnától. Örményország lakossága fogy, vannak, akik odáig süllyednek, hogy Törökországba mennek el takarítani. De hát végül is onnan könnyebb eljutni az Araráthoz, vagy megnézni a törökországi örmény emlékeket. A török pusztítás és a szocialista pusztulás együtt pedig teljes képet ad egy különleges világ, egy gazdag kultúra eltűnéséről.

©