Forrás: NOL

Buldózerként nyomul Sarko

Először a konzervatívok elnöke akar lenni a francia pénzügyminiszter

Kis Tibor, 2004. szeptember 18. 00:00

Nicolas Sarkozy a szeptemberi elnökjelölő partin a Francia-AlpokbanKép: Reuters – Robert Pratta

Amikor nagyjából egy évvel ezelőtt Nicolas Sarkozy először jelent meg a színen Jacques Chirac kihívójának szerepében, a legtöbben megmosolyogták a ‘kis Nicolas hataloméhségét’ és politikai elővigyázatlanságát.

Ma viszont már senki sem tartja Franciaországban komolytalannak a közvélemény által mindinkább ‘Sarko’-ként becézett politikus csúcsokat ostromló ambícióit. Sőt, ahogy a dolgok e pillanatban kinéznek, mind többen kezdik úgy gondolni, hogy a buldózerként nyomuló Nicolas Sarkozyt senki és semmi nem állíthatja meg. Sőt, lassan mintha pártbeli riválisai is kezdenének megbarátkozni a gondolattal, hogy 2007-ben alighanem a Raffarin-kormány jelenlegi második számú embere szállhat majd ringbe a jobboldal jelöltjeként a köztársasági elnöki posztért.

Sarko ellendrukkereit persze nagy hiba volna lebecsülni. Annál is inkább, mert hiszen a média – alighanem teljes joggal – közéjük sorolja magát Jacques Chirac államfőt, akiről sok mindent lehet állítani, de azt nem, hogy erejét megfeszítve készítené elő a tisztsége megörökléséhez vezető utat egykori kedvence számára. Ennek ellenkezőjére viszont annál több jel utal.

Hivatalosan persze a jobboldal mostani csatái csupán a konzervatív párt (UMP) elnöki posztjáért folynak – maga Sarkozy is erre jelentette be pár napja az igényét. És Sarko pozícióinak pillanatnyi szilárdságát mutatja, hogy bejelentésével a dolog eldőlni látszik. Ugyanakkor a miniszter sem érzi még magát annyira nyeregben, hogy ne húzza alá: mostani jelölése kizárólag a pártelnökségre szól, és 2007-ben ő maga is a mögé áll majd az államfői küzdelemben, aki a ‘legjobb lesz közöttünk’.

Sarkozy jelenleg vitathatatlanul a legnépszerűbb konzervatív politikus Franciaországban. Sőt, ahogy mind nyilvánvalóbbá kezdenek válni személyes álmai, népszerűségi indexe egyelőre ettől csak emelkedik. – Nem tudok elképzelni olyan posztot, amit Nicolas ne tudna elérni, ha nagyon akarja – mondta róla nemrégiben a több évtizedes jó barát, a színész Jean Reno.

Az a poszt, amit Sarkozy mindig nagyon akart, a kormányfői volt. Egészen a legutóbbi elnökválasztásokig. Csak akkor váltott, amikor 2002-ben rádöbbent, hogy ezt soha nem érheti el, amíg az elnököt Chiracnak hívják. Ekkor dönthetett úgy: ha már miniszterelnök nem lehet, megpróbál elnök lenni. Egyébként semmi nem hozza jobban dühbe annál, mint amikor valaki a túl gyors emelkedését emlegeti. Valóban fiatal államelnöknek számítana Európában, ha megválasztanák 2007-ben, mivel még innen van az ötvenen. Politikusként viszont valóságos matuzsálemnek érzi magát Sarko, hiszen éppen harminc éve, 1974-ben vett részt az első politikai rendezvényen – a gaulle-ista Chaban-Delmas választási gyűlésén. A következő évben már a gaulle-ista RPR kongresszusán szónokolt, azóta pedig valóban megjárta szinte minden fokát a konzervatív párthierarchiának.

Sarkozy ezért aztán pályáját teljes joggal érzékeli hosszú menetelésnek. Ráadásul tulajdonképpen hendikeppel indult, és a vele egyívású gaulle-ista politikustársaihoz képest mélyről is. Például soha még csak a közelébe sem jutott az elitiskoláknak – pedig, ha valaki sokra akarja vinni a francia politikában, ehhez egy ENA- vagy egy Scinces-Po diploma – és persze az ott szerzett kapcsolati tőke – még ma is szinte alapfeltételnek számít. A grande école-ok helyett jogot hallgatott a ‘kis Nicolas’. Minden arra utal, hogy Sarkozy ma sem emlékszik vissza szívesen az indulására. – Engem a gyerekkori megaláztatások edzettek meg. Nincs bennem nosztalgia a gyermekkor iránt, mert nem volt különösebben boldog időszakom – nyilatkozta egy alkalommal.

A családi körülmények nyilván elég komoly súllyal esnek latba abban, hogy Sarkozy nem szeret hátranézegetni. Nicolas-t, továbbá két testvérét – Guillaume-ot és Francois-t – lényegében édesanyja és anyai nagyszülei nevelték, ő maga ötéves volt, amikor apja elhagyta családját. Végleg ugyan nem tűnt el az életükből, de mivel még háromszor nősült, kevés befolyást gyakorolt fiai sorsának alakulására. Sarkozy életrajzírói általában meglehetősen színes személyiségnek ábrázolják az apát, a magyar nemesi leszármazott Sárközy Pált, aki svájci internátusokban kapott jó nevelést, majd háborús megpróbáltatások, idegenlégiós kalandok után a negyvenes évek végén koldusszegényen került Párizsba. A családi legendárium szerint a férfi teli volt charme-mal, élni akarással, dinamizmussal, és gyorsan fel is találta magát az idegen világban. Egy időben még festői karriert is megpályázott, miközben sok barátot szerzett. Ezek egyike volt Andrée is, akit rövid ismeretség után feleségül vett. Andrée egy orvos lánya volt; apja – Nicolas nagyapja – pedig a század elején hagyta ott a szaloniki zsidó közösséget, és vándorolt be Franciaországba, ahol kikeresztelkedett, meggyőződéses gaulle-ista lett, és unokáit is a tábornok áhítatos tiszteletére nevelte (más kérdés, hogy Nicolas Sarkozy, saját bevallása szerint, még mostanában is szokott antiszemita gyalázkodó leveleket kapni). Anyai nagyapja a jelek szerint sokkal nagyobb befolyással volt Nicolas személyiségének formálódására, mint édesapja. Amit mutat az is, hogy Sarkozy nem beszél magyarul; magyar gyökereit ugyan egyáltalán nem titkolja (legutóbb például a ‘szívéhez oly közel álló’ Budapestet emlegette), de láthatóan nem is érdeklik őt különösebben. Igaz, amikor polgármesterként erre módja volt, látogatást tett édesapja szülőföldjén, valamint komoly kiállítást is rendezett a neuilly-i városházán a magyar „56 emlékére.

– Soha nem akartam a fiaimat magyarul tanítani. Mi hasznuk lett volna belőle? Azt akartam, hogy gyerekeim teljes mértékben franciák legyenek – nyilatkozta erről egy alkalommal édesapja.

Nos, Nicolas Sarkozy ma talán a leg-franciább francia politikus: éles eszű, könnyed, elegáns, tud viselkedni és szarkasztikus lenni; behízelgő és cinikus egyszerre. Ugyanakkor még ennél is sokkal több olyan adottsága van, ami nagyra hivatott politikussá teszi. Napjainkban még ellenfelei is elismerik, hogy talán ő korosztálya legtöbbre hivatott politikusa, legalábbis a jobboldali táborban. Merthogy vannak víziói, megnyerő szónok, szívós, kitartó, nagy munkabírású, és fáradhatatlan szervező.

Pályája sokáig Neuillyhez kapcsolódott, sőt azt is lehet mondani, hogy Sarkozy Párizs híresen elegáns elővárosa nélkül ma nem lenne az, ami. Ott járta ki a politika magasiskoláját és ott alakult ki az a csapata, amelyikre máig is támaszkodik – a magánéletben és a politikában egyaránt. Huszonévesen lett Neuilly polgármestere, és ennek révén került abba a rendkívül befolyásos baráti körbe, amely olyan emberekből áll, mint például az építési és médiavállalkozó Martin Bouygues, Jean Reno színész, Johnny Hallyday énekes vagy a milliárdos Bernard Arnault. És persze mindenekelőtt a spanyol származású Cecilia, Sárkozy második felesége, aki hosszú évek óta a politikus nyilvános szerepléseinek elmaradhatatlan résztvevője. Sőt, ma már Cecilia számít férje első számú PR-osának és kampánytanácsadójának.

– A politika olyan kegyetlen világ, hogy jobb, ha ketten vagyunk benne – válaszolta egyszer az asszony, amikor az iránt érdeklődött egy újságíró, miért követi árnyékként férjét minden politikai rendezvényre.

Ebben a ‘kegyetlen világban’ Sarkozy egyébként már régen otthonosan mozog, ismeri minden szabályát; általános vélemény szerint kétségkívül ő ennek az egyik legprofibb szereplője. Következésképpen – teszik ehhez hozzá sokan – az egyik legkegyetlenebb politikai nagyvada is. E véleményt egyébként leginkább a Chirackal kialakított viszonyával szokták alátámasztani.

Sarkozy sokat köszönhet a jelenlegi államfőnek. Chirac korán felfigyelt az ifjú neuilly-i polgármesterre, és hamar a szárnyai alá vette. Sarko éveken át mindennapos vendég volt a Chirac családnál, főleg miután közvetlen környezetében állandó szereplő lett a mostani elnök kisebbik lánya, Claude is. Az akkoriban párizsi főpolgármesterként működő és a gaulle-ista párt legszűkebb vezérkarához tartozó Chirac ekkor már egyáltalán nem csinált titkot államfői terveiből, és csapatának stabil tagjaként számolt az akkor miniszteri bársonyszékbe emelt Sarkozyvel. Chirac legnagyobb megdöbbenésére azonban a költségvetési tárca fiatal gazdája a konzervatív pártbeli ellenlábas, Eduard Balladur mellé állt 1994-ben, amikor a párton belül megindult a harc az elnöki jelölésért.

– Árulás – mondta akkor Chirac, és e véleményéhez a jelek szerint tíz éve tartja magát. Az ‘áruló’ Sarkozy – pechjére – akkor a rossz oldalon állt, mert hiszen a párharcot Chirac nyerte meg Balladurrel szemben. Sarko egy évtizeden át hiába várt a miniszterelnöki kinevezésre, aminek megszerzésében pedig már 1995-ben biztos volt. Erősen remélte még a 2002-es választás után is, hogy Chirac végre megbocsát. De csalódnia kellett – a posztot Raffarin kapta meg.

Sokan hajlamosak rá Franciaországban, hogy Sarkozyben csak az ambíciókat vegyék észre. A Le Monde által egyenesen hataloméhségnek nevezett ambíció valóban átüt Sarko szinte minden gesztusán, és ez a tulajdonsága kabarétréfák állandó tárgya. A Canal+ tévécsatorna rendkívül népszerű heti bábkabaréja például már hosszú hónapok óta a ‘törtető Sarkozyt’ karikírozza – és persze egyidejűleg Chirac erőfeszítésein is mulat, ahogyan az államfő megpróbálja távol tartani egykori kedvencét és bizalmasát a hatalom belső köreitől.

Egyébként ez egyre nehezebben megy az elnöknek. ‘Sarko buldózer, Sarko feltartóztathatatlan’ – írják róla a párizsi lapok szinte naponta. Sarkozy pedig tényleg ott van mindenütt, aktivizmusa nem ismer határokat. A nyomuló miniszter dolgát az is könnyíti, hogy Chirac ‘természetes utódja’, Alain Juppé a pártfinanszírozási ügyekben történt bírósági elmarasztalásával kiiratkozott a potenciális államfőjelöltek közül.

Ebbe a vákuumba Sarkozy egyelőre önjelöltként robbant be. Más lesz a helyzet, ha pártja novemberben megválasztja elnöknek – amire jók az esélyei. Persze ezzel még semmi nem dől el, hiszen 2007 messze van. Annyira messze, hogy a francia politikai elemzők közül jó néhányan úgy vélik: Sarkozy túl korán kezdte meg menetelését Chirac székéért, ezért nem is győzheti szuflával a következő két és fél évben. Kampánya törvényszerűen fullad ki addigra – állítják. További gond lehet számára, hogy minden népszerűsége ellenére a pénzügyminiszter még pártjában is némileg jobbra áll a centrumtól, és a pártelnöki poszt elfoglalása után nyilván le kell köszönnie az állandó médiajelenlétet garantáló miniszteri posztjáról. Sarkozy miniszterként eddig még olyan lehetetlen helyzetekből is megerősödve került ki, mint a bevándorlási törvény szigorítása, amiről pedig sokan úgy gondolták kezdetben, hogy idegenellenesnek ítélt passzusai miatt egy olyan gazdag emberjogi hagyományú államban, mint Franciaország, csak belebukni lehet.

Ezt figyelembe véve némelyik híve valójában attól tart, hogy a pártelnöki poszt elfogadása zsákutcát, politikai süllyesztőt jelenthet majd vezérük számára. Szerintük még az sem elképzelhetetlen, hogy a Chirac-Raffarin tandem tudatosan tereli a poszt felé Sarko ambícióit. A miniszter is tisztában van persze azzal, hogy az új helyzet új szerepet igényel majd tőle, és bizonyos jelekből ítélve ezt már meg is találta. Legalábbis annak a nagy szabadtéri gaulle-ista politikai szezonkezdő rendezvénynek a körülményei, ahol Sarkozy hivatalosan bejelentette pártelnöki jelöltségét, arra utalhatnak: a pénzügyminiszter mostantól a néptribuni szereppel kacérkodik. Beszéde tőle szokatlanul sok külsőséges, már-már populista elemet tartalmazott, nem nélkülözte a teatralitást, az érzelmi kitöréseket és a szervezettnek ható tomboló lelkesedést, végül pedig a tapsorkánt. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy a hívek vállra emeljék a sikertől láthatóan megrészegedő politikust.

Chiracon kívül minden valamirevaló konzervatív személyiség ott volt Sarko ‘népi felkenésén’, és – ki tudja, miért? – ők is vörösre tapsolták a tenyerüket. – Mintha mindenki egy csapásra sarkozystává vált volna – kommentálták utólag a jelenetet az aktivisták. Pedig hát ettől nyilván mi sem áll távolabb. Legfeljebb annyi történt, hogy mostantól valami megváltozik majd, és a harc e pillanattól kezdve a konzervatív táborban új eszközökkel folytatódik az államfői jelölésért. Ha úgy tetszik, Sarko a gaulle-ista talpas hadak élére állt, miközben a túloldal csapatai is rendeződni látszanak. Mindkét tábor csak a jelre vár. Ez pedig nem késhet soká.

Sarkozy és Raffarin együtt érkezett a nagygyűlésre. De külön-külön távoztak.

Párizs, 2004. szeptember