Maradéktalanul

sofar, 2004. szeptember 17. 22:00  JNA24 médiafigyelő, NOL Add comments

Forrás: NOL

Maradéktalanul

Bächer Iván, 2004. szeptember 18. 00:00

Kép: Népszabadság – Teknős Miklós

Vámosmikolán jártam pár hete, mint arról volt szerencsém referálni már. Említettem azt is, hogy a falu központja felé közeledve rögtön szemet szúrtak a városias beépítettségű házsorok, az utcára nyíló, hajdani boltokra utaló üveges ajtók, mára jobbadán vakult kirakatok – a zsidóság nyomai tehát.

Szerencsém volt: jobb kútfőhöz nem fordulhattam volna információért ez ügyben, mint kalauzomhoz, Koczó József helytörténészhez, a helyi iskola igazgatójához, aki – mint kiderült – példamutató alapossággal dolgozta fel a mikolai zsidóság históriáját.

Sok szó esik manapság erről, a nevek sorsáról, arról, hogy a legtöbb lezsidózottság okán elpusztított magyar polgárnak nem marad fönn még a neve sem. Hát a mikolai megöltek neve legalább fönnmarad hiánytalanul.

Vámosmikolán Koczó József minden évfordulótól, kampánytól, no meg támogatástól függetlenül, a teljesség igényével, tudós alapossággal és láthatóan tudatos pedagógiai célzattal bevégezte a munkát. Nemcsak az 1944-ben elhurcoltak nevét szedte össze, nemcsak a megöltekét, de a túlélők sorsát is nyomon követte, sőt: a XIX. század végétől a XX. század derekáig élt valamennyi zsidó vallású vagy származású vámosmikolai polgár nevét, foglalkozását, születési és halálozási évét, családi kapcsolatait, lakhelyét felkutatta és regisztrálta.

A kis könyvecske bevezetőjében meg is okolja, miért cselekedett így. ‘Úgy érzem, erkölcsi kötelességem, hogy a zsidók összegyűjtésében, elhajtásában, megalázásában közreműködők, az együttérzés helyett kárörvendők, az itt maradt ingóságok széthordói, és az örökkévalóság házát, vagyis a zsidó temetőt meggyalázók, a holtakat még örök álmukban is zaklatók helyett kimondjam: mea culpa. Dolgozatom megírásában az a cél vezérelt, hogy Vámosmikola egykori zsidó lakosságának jótékony működését és tragikus sorsát ne engedjem át az emlékezetkihagyásnak.’

Megértem, persze, de nem értek egyet a mea culpával – a vészkorszak után született, de a tragédiát mélyen átérző, elszenvedő és felmutató Koczó Józsefnek nincsen oka bocsánatot kérni senki helyett és senkitől.

A Honti Füzetek 5. számaként megjelent munkája irigylésre méltón ötvözi a tudós történész alaposságát a pedagógus nevelő, tanító szándékaival: a szakirodalom földolgozásán, a levéltári kutatásokon és túlélők, illetve idős falubéliek emlékezéseinek összegyűjtésén alapuló monográfia, illetve regiszter az ókorig visszanyúló történeti összefoglalással, idegen kifejezések magyarázatával egészül ki.

Vámosmikola mint ‘útba eső’, tehát országút és folyó menti település, átkelőhely, mint többször is éveken át járási székhely, hivatali központ kedvező feltételeket biztosított a zsidóság megtelepedéséhez.

A zsidóság aránya az összlakossághoz képest majd félszázadon át 10% körül volt – csak Ipolyságon és Balassagyarmaton volt ez a szám magasabb Hont vármegyében. (A pontos lélekszám megállapításához egyébként alapvető támpontot nyújtott az a pászkaigénylési lista, amelyre Koczó tanár úr diákjai leltek 1993-ban az egykori községháza, a mai óvoda padlásán.)

Megtudhatunk mindent a tizenkilencedik század derekán betelepedők viszonyairól: ki honnan jött, honnan kerített párt magának, mi volt a foglalkozása, hol lakott.

Vámosmikola kétezer körüli lakosságára fél tucat zsidó vegyeskereskedés, két üvegbolt, vaskereskedés, vagy öt cipész, három-négy hentes és mészáros, számos zsidó kovács, bodnár, pék, molnár, asztalos, kőműves, kalapos, órás, ékszerész, bádogos, bőrös, vendéglős, takarékpénztári igazgató, orvos, gyógyszerész, bíró, tanító, rabbi és még egy újságárus is jutott. Ügyvédi iroda működött vagy öt.

Talán megkockáztathatjuk azt a föltételezést, hogy a zsidóság jelenléte Vámosmikola infrastruktúrájának nem vált kárára.

Spitzer Miksa például 1926-ban kért és kapott engedélyt villanytelep létesítésére, és éveken át ő biztosította a falu áramellátását.

(Közbevetőleg: a mikolai kirándulásomat megelőző napokban jártam Mátészalkán, ahol a fény ünnepnapjaival emlékeztek meg arra, hogy ott gyulladt föl utcai lámpa villamos áram segedelmével Nagymagyarországon először – mit tesz isten, ez is egy zsidó malmosnak volt köszönhető. Olybá tűnik, a zsidók fényt hoztak a magyar vidékre.)

Vámosmikolán mindvégig ültek zsidók a falusi képviselői testületben is, és itt bizony arányuk lélekszámuk arányát jócskán meghaladta mindig. Megbecsülésnek voltak örvendve tehát.

A mikolai zsidóság tarka társadalmát szép és tágas zsinagóga szolgálta. A nagyobb ünnepekre mindig eljöttek, és szívesen voltak vendégelve a tekintélyesebb mikolai ‘gojok’ is.

A harmincas évek elejéig volt a zsidóknak saját iskolájuk is, attól fogva a helyi református iskolába jártak, de a bölcs rabbi által üzemeltetett jesiva padjaiba gyakran beültek a tanulni vágyó nem zsidó mikolaiak is.

Az egyik idézett visszaemlékező szerint a harmincas évek Mikolájának jellemző színfoltja volt, hogy napsütötte vasárnapi délutánokon a rabbi és a keresztény pap karonfogva sétáltak a főutcán föl s alá, és elmélyülten tárgyalták a Biblia kivonatait. A rabbi, Deutsch Menachem Zvi egyébként legendás balassagyarmati dinasztiának volt sarja, a 101. lelkész a családban.

Jó lenne, ha ez, a két békésen diskuráló pap képe maradhatna meg bennünk a mikolai zsidóságra emlékezvén.

Persze meg kell maradjon ez is.

De mellette lelki szemeink előtt sajnos ott kell legyen az a kép is, amelyen Deutsch Menachem Zvi kivonul ugyanerre a főutcára méltóságteljesen, némán, hogy miután fölsegítette feleségét és mind a tíz gyermekét a szekérre, fölszálljon oda maga is, és együtt induljanak az ipolysági gettó és az auschwitzi rámpa felé.

Nem jött vissza közülük egy sem.

De a nevük megmaradt, regisztráltatott; idemásolom a tíz gyerekét: Ágnes, Ábris, Izsó, József, Klára, Jozefina, Róza, Yetta, Fülöp és Éva.

Ne részletezzük itt most az utolsó stációt; Koczó József megteszi könyvében ezt, történészhez illőn pontos, száraz, kétségbeejtő szavakkal.

És regisztrál vigasztörténeteket is: volt mikolai, nem is egy, aki – vállalva kockázatát annak, hogy esetleg zsidó sorsot kell érte elszenvednie – életet mentett. Ki-ki egyet. De az, ugye, a Talmud szerint nagyon nem kevés.

A Vámosmikoláról deportált 113 magyar polgár közül 11 élte meg a felszabadulást. A munkaszolgálatból még viszszatértek féltucatnyian.

Ma már nem él Mikolán egy zsidó sem.

A falu határában lévő zsidó temetőt évtizedeken át gaz borította. A kilencvenes években úgy-ahogy megtisztított sírkertet azóta kétszer is megrongálták, meggyalázták – legutóbb 2003 tavaszán.

De mára már minden megmaradt sírkő örökítve van, fotózva, fölirata regisztrálva, lefordítva gondosan magyarra.

A vámosmikolai általános iskola helytörténeti szakkörének tagjai Koczó tanár úr vezetésével 2002 nyarán elkirándultak Auschwitzba, ahol a kivégzőfalnál felolvasták valamennyi Mikoláról elhurcolt zsidó nevét.

Annál, amit ez ügyben Koczó tanár úr tett, magyar pedagógus és magyar ember többet nem tehet, és nem is kell tennie.

Legyen a neve áldott – mondaná egy mikolai zsidó, ha lenne ilyen.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.