Forrás: Magyar HírlapJóslat, megérzés, ráhibázás
1. A JOBBOLDAL A JÖVÔBE LÁT – A Nemzetőr 1941. december 15-én vastag betűs főcím alatt közölte a szenzációszámba menő jóslatot, miszerint biztos forrásból értesült róla: „Megszűnik a filmgyártás Hollywoodban.” A lap azokat a magyar filmkészítőket (és nézőket) vigasztalta ezzel, akiket levert az október végén közzétett hír, hogy „a többször elhalasztott Nemzeti Filmhét az általános helyzetre való tekintettel végleg elmarad”. A Nemzetőrnél úgy gondolhatták, enyhíti a csalódást, ha kiderül, hogy Amerikában is gond van a filmiparral. „Készítettek a jó európaiak számára is néhány filmet – írja az anonim szerző -, de azok színvonala az utóbbi időben észrevétlenül süllyedt. Hogyne, hiszen a tőke, a szellem, a művészet mind-mind a zsidó háborús érdekeket volt hivatva szolgálni. Most, hogy ezt elérték, nincs többé szükség rájuk, beszüntetik a filmgyártást Hollywoodban!” Hogy a jobboldali sajtó (még ebben is) mennyire mondott igazat, kiderül az akkortájt készült hollywoodi filmek címéből: 1940-ben forgatta Chaplin A diktátort, Hitchcock a Manderley ház asszonyát, 1941-ben készült el John Huston A máltai sólyommal, Orson Welles az Aranypolgárral. Márpedig ha ez az amerikai film „vége”, a Nemzetőrnek Madáchot kellett volna idéznie: „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni! -„
2. AMIT A KÖLTÔ MEGÉREZ – Sértő Kálmán ifjú népi író, a nyilas párt tagja, 1938. december 4-én Apróságok címmel öles cikket írt a párt Összetartás című lapjába. Megtette ő ezt máskor is, sűrűn, ezúttal viszont kivételes okot talál az acsarkodásra: „a zsidók” ellentüntetést szerveztek a szélsőjobboldal által fölheccelt fiatalokkal szemben, akiket felháborított, hogy Sztranyavszky Sándor képviselő (és 59 társa) Imrédy elleni tiltakozásképpen kilépett a kormánypártból. A szélsőjobb érzelmű diákság Imrédyt éltetve, „Sztranya” elleni halálos fenyegetéseket harsogva masírozott a pesti utcán. Ezúttal – meglepetésére – szembetalálkozott azok csoportosulásával, akik, s ezt már a felháborodott Sértő mondja, „a döglött liberális világ feltámasztását követelték. Juda bandája nagyban éltette Sztranyavszkyt, levegőbe emelkedtek a galíciai fekete esernyők a zsinagóga előtt, ahol az ő tüntetésüket csinálták&” A költőt ez juttatja el a felháborodás paroxizmusáig: „Hát ez nem megy így, zsidók! Vagyis nem sokáig fog menni! Én csak annyit mondok néktek, zsidók, hogy eztán ne támadjátok meg libamájtól jóllakott túlerővel az éhes, maroknyi keresztény diákcsoportot, mert olyan balhét provokálhattok ki önmagatok ellen, hogy a következményeken még Rassay Esti Kurírja sem segít&”
Mindez azonban más nyilas publicistáktól is kitelt volna. Sértő azonban költő is volt, s a zsidóknak szóló intelmeit egy olyan kifejezéssel zárta, amely majd csak hat évvel később kezd „közszájon forogni”, s bár akkor sűrűn használják, 1938-ban még csupán annak jöhetett a nyelvére, aki időnek előtte volt képes megérezni, miféle gyakorlati fejlemények következnek a nyilas eszmékből: „Bevagonírozástok előtt maradjatok csendben!” – mondja Sértő „a zsidóknak” s ha másból nem, ebből tudhatjuk, hogy mégiscsak birtokában lehetett valamiféle látnoki erőnek.
3. MITÔL TÉVES EGY JÓSLAT – Révai József, a Szabad Nép főszerkesztője, 1945 őszén Miről döntünk? címmel írt vezércikket saját lapjába, sorra véve a „rágalmakat”, melyekkel a politikai vetélytársak befeketíteni akarják a Magyar Kommunista Pártot.
A „rágalmak” sorában előkelő helyen szerepel a következő: „A diplomatikus és a durva rágalmazók szerint egyaránt mi csak három esztendőre akarjuk a demokráciát, a három év leteltével majd kimutatjuk a fogunk fehérjét.” A hároméves terminus, mondja Révai, képtelenség. (Félreértés ne essék, a hároméves terv csak két évvel később, 1947 nyarán indul be, tehát aki 1945-ben emlegetett éppen három évet, még véletlenül sem utalhatott erre). Révai nem kérdi, hogy a politikai ellenfelek honnét veszik a hármas számot, miért nem mondanak kettőt vagy négyet, ő csak az ellen tiltakozik, hogy olyan mélységesen demokratikus politikai erőről, mint a pártja, ilyet feltételezzenek: „Nem, kedves urak, a népi demokráciának a kommunisták három esztendő elteltével éppolyan hű katonái lesznek, mint ma.”
Jegyezzük meg: ezt az írást – véletlenül-e vagy sem, ma már fel nem deríthető – kihagyta cikkeinek Élni tudtunk a szabadsággal című, az 1945 és 1949 közötti opusokat tartalmazó kötetéből. Mintha volna valami kínos akár a tartalmában, akár a dátumában. Pedig épp ellenkezőleg: a későbbi fejlemények mind őt igazolták s ellenfeleit cáfolták. Utóbbiak tévedésének bizonyult például (méghozzá jóhiszeműnek), a jóslat, miszerint az MKP csak három év elteltével mutatná ki a foga fehérjét. Ennyi idő sem kellett hozzá: Révai cikke 1945. október 3-án jelent meg, az MKP pedig 1948. június 12-én, a szociáldemokrata párt egyesülésnek nevezett bedarálásával vetett véget a demokráciának. Ez testvérek közt sem tesz ki három esztendőt, csupán két év nyolc hónapot. Ma már afelől sincs semmi kétség, hogy Révai másban is igazat mondott: ők három évvel később ugyanannyira voltak hű katonái a demokráciának, mint 1945 októberében.
4. HERCZEGI RÁHIBÁZÁS – 1912 decemberében, Tisza István Magyar Figyelőjében jelent meg Herczeg Ferencnek egy különös kis cikke, a Magyar oligarchia. A maga korában azzal az alig rejtett célzattal íródott, hogy mószerolja a választójogi mozgalom minden rendű-rangú résztvevőjét, akiknek Tisza esküdt ellensége volt – de ez ma már mindegy is. Tekintsük úgy az írást, mint egy magyar politikustípus rajzát, s akkor alaposan meglepődünk, mert Herczeg írói képességeiről eltérhetnek (el is térnek) a vélemények, de azt nehéz lenne tagadni, hogy okos volt, és képes pontosan kifejezni magát, ami politológus utódairól nem mindig mondható el. A cikk véletlenül került a kezembe (egy másikat kerestem), de ahogy beleolvastam, az a különös benyomásom támadt, hogy bár a keletkezése után huszonnyolc évvel születtem, mégis ismerem a személyt, akiről szól, és magam is tapasztaltam, hogy olyan, mint amilyennek Herczeg leírja. Az illető, így a cikk, „csak egyféle politikát képes megérteni: amit maga csinál. Az ország helyzetét aszerint ítéli meg, hogy a viszonyok mennyire engednek az ő érvényesülésének. Ha ő van felül, akkor a görbét is egyenesnek látja, a feketét is rózsaszínűnek, ha azonban elrekesztik a hatalom elől, akkor céltalannak tartja a nemzeti életet, és kétségbeesik az ország jövendőjén. Az országra nézve nagy szerencsének tartja a saját érvényesülését, és minden eszközt megengedettnek tart, hogy hazáját ehhez a szerencséhez juttassa. Ebből a szempontból tekintve elvhűség, következetesség az ő szemében: taktikai fogalom. Mindazokat, akik nem árulnak vele egy gyékényen, rossz hazafiaknak és a nép ellenségeinek tartja.”
Vagyis: Herczeg ráhibázott, hogy kilencvenkét évvel később megint lesz a magyar politikai életnek egy ilyen vezéralakja. És ő, a mindig elegáns, mindig visszafogott stiliszta, fentiek után egyszer csak begorombul, és nevezett politikus elképzeléseiről így beszél: „Ez a hülyeség még ma is elkeseríti sok ember életét&” Lehet, hogy ez nem is ráhibázás, hanem megérzés?
Nyerges András
©
