Forrás: Magyar HírlapFatima iskolába megy

Fatima pontosan tudja, mit kell tennie.

Az utcán még rajta van szigorú, fekete fejfedője, arca sápadt és merev ettől a ruhadarabtól, mintha nem is egy átlagos, egyébként vidám és önfeledt tizenhat éves lány lenne, hanem valami megkeseredett vénasszony, de amikor az iskolához ér, egy laza mozdulattal megoldja muszlim kendőjét, és fedetlen fejjel lép be a kapun. Úgy hullik le Fatima fejéről az a kendő, olyan önfeledt természetességgel, mintha nemcsak egy kendő volna, hanem valami sokkal több. Mintha valami nehéz terhet dobna le hirtelen, Fatima háta kiegyenesedik, tekintete nyíltabb, szabadabb lesz.

Valószínűleg maga sem tudja, nem veszi észre, de megkönnyebbülten sóhajt, amikor az iskola kapujában megmutatja arcát, homlokát és haját a külvilágnak.

Mindez Brüsszeltől, az EU “fővárosától” 90 kilométerre történik, Lille-ben, pontosabban Villeneuve-D’Ascq-ban, a Raymond Queneau gimnáziumban. A tanulók mintegy nyolcvan százaléka muzulmán vallású ebben az iskolában, a lányok nagy része hordta mind ez idáig a vallási jelképnek számító kendőt, most, szeptember 1-jétől már nem hordhatja, az iskolában nem lehet a fején: a francia törvényhozás a “laicitás” elvének alapján mindenféle vallási és politikai jelkép viselését kitiltotta az állami iskolákból. Itt nincs a gyerekek vagy a tanárok nyakában katolikus kereszt, nincs a fiúk fején zsidó kipa vagy a lányokon muszlim kendő, nincs, mert az iskola a tanulás helye, az oktatásé, ahova nem férnek be diszkriminatív gesztusokat kiváltható vallási jelképek.

Fatima tizenhat éves, két éve van még az érettségiig, nem tudja, hol, de tovább akar tanulni. A törvény azt feltételezi Fatimáról, hogy világnézete még nem alakulhatott ki, személyisége kiforratlan, a muszlim fejkendő viselete esetleg családi, szülői hatás következménye. A törvény a nemek egyenlőségének elvéből kiindulva nem tartja természetesnek, hogy egy tizenhat éves lány fekete, a haját, a homlokát, a nyakát teljesen elfedő fejkendőben van az iskolában, így ül a padban, így mászik kötélre vagy így kézilabdázik, és ezzel hirdeti vallási hovatartozását, amely elkötelezettség nem feltétlenül a sajátja. Az iskola nem kíváncsi továbbá a zsidó vallású tizenöt éves Igal fejfedőjére sem, és ennek az elvnek megfelelően nem kíváncsi a tizenhét éves Isabelle nyakban hordott keresztjére sem. Ahogy a tanárok egyike sem hord semmiféle jelképet, mert a vallás intim magánügy, nem közszemlére való, mondja a legújabb francia törvény. A tanárok a diákok fejlődésére, szorgalmára és tudásának gyarapodására kíváncsiak, nem másra.

A francia iskolákban a diákok sem tudhatják, hogy tanáruk hívő-e avagy nem, és ha igen, az illető tanár melyik felekezetnek a tagja. Ez nem publikus az iskolában, mondja a francia jogszabály, mert az iskola közintézmény, és a “köz” alapvetően “laikus”, az egyház és az állam szétválasztása alapvető kérdés.

Fatima, muszlim barátnőihez hasonlóan, végül is nem csinált nagy ügyet ebből az egészből. Az iskola kapuján belépve megoldja fejkendőjét, kicsit még rá is mosolyog a portásra, és az osztályban “meztelen” fejjel vesz részt a közös munkában. Valószínűleg tudja, hogy Irakban két francia újságíró élete volt veszélyben, mert arab terroristák így akartak nyomást gyakorolni egy európai állam demokratikusan választott parlamentjére. Igen, Fatima tudja ezt, és remélhetően azt is tudja, hogy a törvényeket Európában demokratikusan választott képviselők hozzák, nem terroristák.

A francia újságírók sorsa akkor, amikor e sorokat írom, még kétséges, van remény, hogy kiszabadulnak a terroristák fogságából.

Fatima tanulni akar. Nem messze lakik az Európai Unió fővárosától, gimnazista, és azt reméli, hogy a terror még nem költözött be az iskolákba. Azzal, hogy elfogadja az európai viselkedési normákat, hogy a fejkendőt az iskolán kívül hagyja, ezzel azért is harcol, hogy az oroszországi vérengzés ne ismétlődhessen meg, hogy újságírókat ne gyilkolhassanak meg, és hogy ő is szabadon dönthessen életéről, vallási hovatartozásáról.

A szerző író

Petőcz András

©

Comments are closed.