Forrás: Magyar HírlapAuschwitz-album alapfokon – szomorú piknik
Ahogy tetszik
Az album kizárólag azt bizonyítja, hogy a képen látható személyek – deportáltak és SS-ek – ott voltak Birkenauban.
A közhiedelemmel ellentétben a magyar közönség nem először találkozik ezekkel a képekkel. Láthatott közülük jó néhányat, a fotók ugyanis valóban 1962 óta itt vannak: a prágai Zsidó Múzeumtól kapta meg a teljes sorozatot a Legújabbkori Történeti Múzeum. (Hogy pontosan mire föl és milyen körülmények között, ma már a muzeológusok sem tudják.)
Láthattuk egy részüket Ember Mária 100 kép című, 1984-ben megjelent könyvében, Fehéri Tamás és Gere Mara ugyancsak 1984-ben miskolci fesztiváldíjjal kitüntetett háromperces Endlösungjában, majd Fehéri hosszabb, 90 perces Emberekkel történt című dokumentumfilmjének végén. Ott vannak a szemünk előtt, ha a könyvespolcunkon ott áll Randolph L. Braham A magyar holocaust című, magyarul 1981-ben kiadott alapvető munkája (mindkét kötet borítóján és hét kép az illusztrációk között), az 1994-ben megjelent Holocaust emlékkönyv címlapján (plusz hat illusztráció). Láthatók voltak a Budapesti Történeti Múzeumban, A Holocaust Magyarországon című – Horn Emil és Rajk László által 1994-ben rendezett – kiállításon.
Pontosabban láthatók lettek volna. Mert a várbeli kiállítás kivételével nemigen jutottak el a nyilvánossághoz: Ember Mária könyvét csak pult alól lehetett kapni, a Fehéri-filmek sem kerülték el a dokumentumfilmek forgalmazásának óhatatlan velejáróját, nevezetesen azt, hogy szinte láthatatlanok (Braham könyvének kolofonjából nem derül ki, mik ezek a képek – a kétkötetes első kiadás amúgy sincs meg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárnak, újabb két kiadása is csak a pesti oldalon kölcsönözhető).
Az anyag tehát volt is, meg nem is. Most felkerült a Páva utcai dokumentációs központ falaira, és megjelent az album magyar kiadása. (Állítólag egyezer, üzleti forgalomban nem kapható példányban. Ezekkel mi lesz?) A Páva utcában Jákob Lili albumának képeit láthatjuk, míg a Jad Vasem-féle kiadás magyar fordításában Jakab Liliét. (Arról egyik helyen sincs említés, hogy Lili az 1995-ös német kiadás szerkesztőjének és előszóírójának elmondta: az egyik táborból a másikba irányítva Jakab Lenkeként szerepelt a listán. Alkalmasint ez volt a papírjaiban szereplő neve?)
A Páva utcai kiállítás falon szereplő szövege szerint Lili egy Bilke nevű kisvárosban élte szüleivel mindennapjait, a kötetben Bilke község, illetve falu. (Magyarország helységnévtárának 1944-es kiadása szerint Bilke 6252 lelket számláló kisközség.) Sem a falakon, sem az albumban nem szerepel Lili szüleinek, nagynénjének, unokatestvéreinek neve. (Serge Klarsfeld viszont az album 1980-as New York-i kiadásában számot ad – angol helyesírással – a nevükről: a 46 éves apát Mordehainak, a 43 éves anyát Esthernek, Lili 17 éves öccsét Moshe-Aronnak, 15 éves fiútestvérét Zislnek, a 13 évest pedig Moshe-Hersh-nek hívták. Anyai nagyapjának Abraham, nagyanyjának Schendla, apja lánytestvéreinek Tauba és Fajga, anyja lánytestvéreink Sura és Rywka volt a neve, az ugyancsak deportált hét unokatestvér és az egyik nagybácsi neve azonban ebben a felsorolásban sem szerepel.)
Az Auschwitz-album magyar kiadása – Egy transzport története – már alcímében állást foglal: egy transzportról tesz említést. (Hogy a cím és az egész kötet miért nem vesz tudomást a magyar akadémiai helyesírás szabályairól, az a kevésbé felzaklató rejtélyek közé tartozik, a gyakorló szerkesztő szemét azonban már csak foglalkozási ártalomból is zavarja.) Szerzőinek-szerkesztőinek alighanem jó oka lehet rá. Mindazonáltal kár, hogy ezt nem árulják el az olvasónak. Ám ha csak a kötetben azonosított személyek lakhelyét, illetve a gettót tekintjük, ahonnan elvitték őket (Beregszász, Técső, Szeged, Budapest), igen valószínűtlen, hogy valóban egyetlen transzportról készültek volna a felvételek – a fényviszonyokról, a hőmérséklet-különbségekre utaló ruházatról nem is beszélve. (Braham említett művének függeléke szerint a harmadik beregszászi transzport május 24-én, a técsői május 28-án, a szegedi pedig június 26-án haladt át a kassai vasútállomáson. Az albumban egyetlen budapestiként szereplő Lajtos Gizit és a szegedi Kauf Gizit persze érhette a véletlen is a Kárpátalján.)
A tanulmány szerzője és a magyar kiadás gondozói tehát, ha tudják is, mire hivatkozva állítják, amit állítanak, e tudásukat nem osztják meg velünk. Forrásmegjelölés nincs, csak köszönetnyilvánítások a kötet végén azoknak, akik segítettek a képen látható személyek azonosításában. Ami ugyancsak igen változatosra sikeredett. Néhány példa, csak úgy találomra: „Smilazik úr”, vagy „a bilkei Friedmann Zálmen”, vagy „a bilkei Grünglass Jánkev (Jakab), Meir testvére”, vagy „Grünglass Láje, a técsői tanítónő, Smuel Moskovics rabbi lánya”, vagy „dr. Hegedűs Henrich, técsői ügyvéd”. Mi több: „Hegedűsné”. Így. Helységmegjelölés és minden egyéb pontosítás nélkül. Nyilván az ismerősök ennyit tudtak róluk, a kötet sajtó alá rendezői pedig híven visszaadták, amit tőlük hallottak. Számukra alighanem egyértelmű volt, hogy ezek a nevek a viselőiknek vagy azok ismerőseinek mit jelentettek.
De vajon hogyan szerepelhetnek ezek az emberek az anyakönyvekben? A tiszti cím- és névtárakban? A különböző listákban és nyilvántartásokban, amelyek még 1944. március 19-e előtt készültek?
Milyen nyelven beszéltek? Minek tartották magukat? Zsidónak? Magyarnak? Csehnek? Többes identitásúnak?
Liliről például Peter Moses-Krause, a német kiadás előszavának (Múlt és Jövő, 2004. 1-2.) írója megírja: otthon jiddisül, az utcán ruszinul, az iskolában csehül beszélt. (Ez az információ egyébként a Páva utcai kiállításhoz mellékelt, amúgy kifejezetten informatív kis ismertetőben is megjelenik. Hogy ezt a képek előtt elhaladva aligha olvassa el bárki, így nyilván igen keveset ért abból, amit lát – több mint valószínű. Az album erről sem tud.) Ha a szülei nem akarták, hogy a gyerekek értsék, miről van szó, átváltottak magyarra. Ôk ugyanis, az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraiként az iskolában még ezen a nyelven tanultak. És a többiek?
Nina Springer-Aharoni a kötetben A fénykép mint történelmi dokumentum címmel szereplő írása félmillió magyar zsidó megsemmisítésének bizonyítékaként emlegeti az albumot. Túl azon, hogy véleményem szerint a holokauszt nem szorul sem bizonyításra, sem bizonyítékokra, az album kizárólag azt bizonyítja, hogy a képen látható személyek – deportáltak és SS-ek – ott voltak Birkenauban.
Megrázó erejét többek között éppen az adja, hogy hiába keressük rajta azt a valóságot, amelyet a túlélők egy részének elbeszéléseiből és számtalan filmből ismerni vélünk: a „Los, los, schnell, schnell!” iszonyatát, a kutyákat, az ugatást, a kiabálást, a durva erőszakot, a lecsapó botot, a tompán puffanó ütéseket. (A holokauszttagadók egyébként a Klarsfeld-féle kiadás megjelenése óta nem győzik ezt hangsúlyozni.) Pedig Lilinek a karjába döfött az SS-őr, amikor nem akart jobbra menni, a munkaképes nők közé, ahova küldték, hanem visszaállt édesanyja mellé. Nyilvánvaló, hogy akárki fényképezett (hányan?) akármilyen okból és indíttatásból, az őrök – és a deportáltak – a képek túlnyomó többségén tudatában voltak annak, hogy „veszi őket” a kamera.
Mit látunk mégis? Például bóklászó gyerekeket, üldögélő öregasszonyokat és öregembereket, fiatal és kevésbé fiatal anyákat egy nyírfaligetben. (Németül Birkenau.) Szomorú piknik: valaki egy tejeskannával sétál – mint Ember Mária is megírta: a víz drága kincs. Várnak. Már nem sokáig. Hamarosan felszabadul a gázkamra.
De ezt már nem a képek tanúsága alapján tudjuk.
Fenyves Katalin
©