Vámosmikola

sofar, 2004. szeptember 10. 22:00  JNA24 médiafigyelő, NOL Add comments

Forrás: NOL

Vámosmikola

Bächer Iván, 2004. szeptember 11. 00:00

Kép: Népszabadság – Teknős Miklós

Nincsen két egyforma falu ezen a földön.

Hát még ezen, a Duna kies kanyarától északra, az Ipoly folyó mentén elterülőn, ahol német, szlovák, magyar, zsidó, kálomista és pápista keveredik, olvad és válik, vándorol és fog helyet századok óta.

A Börzsönyt körbekerítő gyönyörű úton fekvő, Ipoly – tehát most éppen határ – menti hétszáz éves település, mint neve is mutatja, vámos, tehát vámszedő hely volt, és mikolás – tehát szláv gyökerű.

Hogy az itt föllelt cserepek tanúsága szerint már az őskorban megtelepedett erre az ember, azt nem kell mondani – hol nem telepedett meg az.

A több Árpád-kori telepecske helyén a tizenötödik századra kiformálódott, vámszedési és vásártartási joggal bíró falu többszöri földesúrcsere után 1437-től a mindenkori lévai várkapitány birtoka lett. A török időkben végvidék lévén gondolhatni, hogy sokat szenvedett, főhatalmat is nemegyszer cserélt, de lakossága – mint a máig élő személynevek is tanúsítják – folyamatosan hon maradt. A reformáció gyökeret eresztett, de annyira mégsem erőset, hogy az ellenreformáció és tizennyolcadik századi német betelepedők ne tegyék végül túlnyomó részben katolikussá Mikolát. A németeket gyorsan és teljesen asszimiláló színmagyar Vámosmikola a hódoltság után az Eszterházy hercegi hitbizománynak lett része, majd annak feloszlatása után végül a Huszár család birtokába került.

A falu főbb értékes épített emlékei – a barokk templom, a kastély, kőszobrok, keresztek jórészt az Eszterházy-korszak emlékét őrzik.

Az egykori – zsidó sorsot szenvedett – orvos polgárlakából lett községházából indulunk körbenézni.

Kalauzaim Durján Miklós polgármester, Koczó József iskolaigazgató, helytörténész és Keresztes József, tulajdonképpeni invitálóm, aki idevalósi felesége révén települt pár éve meg itt, miután tatabányai bányászpályafutása véget ért.

Vámosmikolának jelenleg 1700 lakosa van. Volt több is már vagy négyszázzal, és hogy ma nem kevesebb, az a több száz betelepülőnek is köszönhető. Persze a fogyatkozásnak van szomorú oka is.

A falu központja felé közeledve rögtön szemet szúr a városias beépítettségű házsor, a hajdani boltokra utaló utcára nyíló ajtók, mára jobbadán vakult kirakatok, és a központban egy valóságos – nem ma, hanem legalább százszázötven éve épült – emeletes ház.

Akinek egy kicsit is van szeme a múltra, az látja rögtön: itt szép számmal éltek zsidók, amikor még éltek zsidók a magyar vidéken. Oly szép számmal, hogy arra egy külön dolgozatban kell térni vissza majd. Mert Koczó József munkásságának köszönhetőn a mikolai zsidók históriája, élete, sorsa, tragédiája, sőt valamennyiük neve, az itt élteké és itt haltaké és az innen elhurcoltaké egyaránt pontosan és példamutatón regisztrálva van.

Körbejárjuk, majd bejárjuk az Ipoly völgyére néző dombocskán álló, frissen felújított kastélyépületet, melyben nemcsak iparosok szorgoskodnak már, hanem a közeli tanévkezdésre készülődő tanítók, pedagógusok – az egykori úri lak általános iskolaként szolgál, mégpedig jól. A szép, boltíves, manzárdtetős barokk szárnyat az Eszterházyak, a mellette lévő újabb, magasabb épületrészt pedig a Huszárok építették. A frissen beszerzett számítógépek láthatóan remekül megférnek a kétszázötven éves csehsüveg boltozatok alatt. Az iskolának ma 150 tanulója van, akik közül szinte kivétel nélkül mindenki továbbtanul. Úgy tűnik föl, itt különösebb fönnakadás, alapbaj nélkül folyik a munka és zajlik az élet, van helytörténeti s mindenféle egyéb szakkör, van énekkar, vannak táborok, van lengyelországi testvériskola. Nyilván van baj is, mert hol nincsen az, de talán ami itt akad, az nem nagy, és orvosolható.

Vámosmikolán két emlékmű is áll.

Az egyik, a katolikus templom mellett lévő a két világháborúban elesett, illetve elpusztított mikolaiakra emlékeztet. A másik, kicsit – alighanem szerencsére – eldugottabb helyen lévő pedig a Mikolán és a Börzsönyben ténykedő antifasiszta partizánokra. Ők zömmel Pestről, főleg Rákosszentmihályról jöttek, de csatlakoztak hozzájuk helyi lakosok, és támogatta őket a falu földbirtokosa, baráti Huszár Károly is. Elég volt pár szó, hogy lássam: ez bizony megint egy külön történet, és bizony nagyon is érdemes a szóra manapság.

A falu szélén, a Perőcsény felé vezető út mentén, a Laktanya utcánál egy igencsak impozáns épület-együttest mutatnak vendéglátóim. A vadonatúj komplexum régi magja egykor határőrlaktanya volt, amely az első bécsi döntés után ugye hirtelen rossz helyre került. De nem maradt üres a határőrök északra hurcolkodása után sem: lengyel menekültek százai leltek oltalomra itt. Egészen 1944-ig, amikor persze táborba hurcolták és megölték őket is. Egy tábla őrzi emléküket. A frissen felújított és jócskán kibővített ház ma a fővárosi önkormányzat szociális otthona. A polgármester úr megjegyzi, költségvetése éppen annyi, mint az egész falué. Igaz, az intézmény több tucat mikolainak ad biztos kenyeret.

Mikolán nincsen komoly munkanélküliség.

A – néhány nagybirtokos kezére jutott – föld, az erdő, a gyümölcsfeldolgozó, a hivatal mindenkinek ad munkát.

A környék számos településéhez hasonlón Mikolára is előszeretettel telepednek a belgák, hollandusok, vagy kéttucatnyi ház van jó kezükön már.

Megnézzük még a tájházat, mert az is van, majd lemegyünk az Ipoly partjára, ahol – ha sikerül elnyerni a pályázati pénzeket és a hivatalosság segedelmét – rövid időn belül gyaloghíd ível majd a túlpartra át. Így a trianoni határral elreteszelt, hajdan Mikolát is kiszolgáló ipolypásztói vasútállomás kilencven év után elérhetővé válik megint.

Ha a szított gyűlölet nem tesz tönkre mindent, akkor egy szomorú, képtelen história véget ér.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.