Forrás: Magyar HírlapA rend helyreállítása

Via Kelebia

A Duna-parti sétányt az újvidékiek Infarktus korzónak keresztelték el azokban az időkben, amikor a kommunisták tömegesen számoltak le egymással. A hatalomból kibukottak esténként itt tették meg egészségügyi sétájukat.

Megérdemlik a sorsukat, kardoskodtak a város simulékonyabb polgárai. Elégedettek voltak, mert nem őket sújtotta a ménkű.

Idővel fel-felbukkantak azok is, akik kibuktatták a kibukottakat. A polgárok elégedetten bólogattak: ők is megérdemelték.

A belügyi szervek ellenzéki tömörülést szimatoltak, s bevetették besúgóikat, akik megbízható jelentéseket írtak, hiszen tudták jól, hogy a megfigyeltek mit gondoltak, akkor is, ha pisszenni sem mertek.

Aztán beköszöntött a demokrácia. Sétára indultak azok, akik nem léptek ki a kommunista pártból, mert nem tartották becsületesnek a köpönyegforgatást.

Megérdemelték, nyugtázták azok a szemfüles polgárok, akik gyorsan kiléptek a kommunista pártból. A legügyesebbek azonnal sétálni kezdtek, hogy a világ tudomására hozzák, áldozatok voltak. Széles gesztusokkal üdvözölték egymást, és hosszú interjúkban ecsetelték áldozati mivoltukat, aminek köszönve sokan magas beosztást kaptak. Vakmerőn a besúgók fülébe ordították az igazságot, de azok rájuk se hederítettek.

A zűrzavar akkor uralkodott el, amikor a besúgók elterjesztették, hogy ők az igazi áldozatok, hiszen embertelen eszközökkel megzsarolták és besúgásra kényszerítették őket.

Ettől kezdve minden a visszájára fordult. A sétányon megjelentek a zsidók, akiket azzal vádoltak, hogy a Szerbia elleni nemzetközi összeesküvés részesei, és a kozmopolitizmus vírusát terjesztik.

Majd jöttek a silányszerbek, akiket a minőséges szerbek nemzetárulással, továbbá kozmopolitizmussal vádoltak.

Feltűntek a magyarok is, akiket a mélymagyarok hígmagyaroknak, s úgyszintén kozmopolitáknak neveztek.

A rendszeresen ismétlődő parlamenti választások után pedig már nem maradt talpalatnyi hely sem a harcmezőre emlékeztető sétányon. Sok halálos kimenetelű szívroham a durva szócsaták után következett be. Rendszerint arról vitatkoztak, hogy ki volt a nagyobb áldozat.

A rendet végül a besúgóknak sikerült helyreállítaniuk. Hiteles papírokat kezdtek kiállítani polgártársaikról, hogy miért figyelték meg őket. Voltak, akik azt rendelték meg, hogy a CIA-nak dolgoztak. A szerényebbek arról kértek bizonylatot, hogy éjjel-nappal Tito ellen agitáltak. Volt, aki csak arról kért bizonylatot, hogy gyermekeit titokban hitoktatásra járatta. Készségesen teljesítették a lelkes magyar polgártársak kérelmét is, akik azért kívántak felkerülni a megfigyeltek listájára, mert, úgymond, minden éjszaka a magyar himnuszt énekelték. A besúgók természetesen nem osztogatták ellenszolgáltatás nélkül a bizonylatokat. Cserébe ők is igazolást kértek arról, hogy titokban összejátszottak a megfigyeltekkel, vagyis csak az általuk engedélyezett bűnöket írták a rovásukra.

Ezzel helyreállt a rend. Csak az örökösen elégedetlenkedő nemzetárulók, a zsidók, a hígmagyarok és a silányszerbek finnyáskodtak, mondván, hogy az ő lelkiismeretük tiszta. Éppen ezért lettek gyanúsak.

A legjobb lenne elkergetni őket a sétányról, hőbörögtek a legbuzgóbb polgárok, mert különben még a romák is flangálni kezdenek, és befellegzett ennek a mi szép új világunknak, amelyet nagy áldozatok árán hoztunk létre.

Közben dúlt néhány háború. Az ügybuzgó polgárok ma sem értik, hogy miért.

Végel László

©