Forrás: MNO

Bezárás | Nyomtatás

Mindig sokáig kell nézni a részleteket

2004. szeptember 6. (15. oldal)

Péntek Orsolya

Annak, aki praktikusan gondolkozik, a régi zsidónegyed tényleg nem más, mint romhalmaz a város közepén, értékes telkeken terpeszkedő akadály, afféle gazos-szemetes senki földje, amit tévedésből nem érintett meg sem a szocreál suta és pöffeszkedő kicsinyessége, sem a rendszerváltáskori high-tech lélektelen gőgje. Ezt a negyedet elfelejtették, míg leette az idő a házak alját, míg beleszakadtak a régi kapuk a beomló díszburkolatba, és berágta magát a doh az örökösen sötét belső udvarok mosószappanos lé áztatta sarkaiba, míg kiirthatatlanul megtelepedett a levegőben a szegénység szaga, és csönd lett a város közepén, olyan szelíd, beletörődő csönd.

Pedig akkor, régen, amikor Budapest fiatal volt, és nem afféle neurotikus, tikkelő összevissza megalopolisz, a zsidónegyed is szép lehetett, ahogy az felvillan az Óvás! egyesület által szervezett, Jávor István rendezte utcai kiállításon, amely a Dohány utcai zsinagógát körülvevő árkádsor oszlopai között látható. Akkor mintha még öntudatos polgárok éltek volna itt, a város közepén, ahol nyoma sem volt a repedezett aszfaltnak, mert díszkő borította az utakat, és elegáns és tiszta volt a Király utcai üzletsor, pont úgy, mint egy igazi nagyvárosban, a gyógyszertár berendezése pedig olyan, hogy azt sokáig kell nézni, a részletek miatt; mindig sokáig kell nézni a részleteket, mert semmi nem árul el többet arról, hogy milyen egy város lelke, mint a kapuk díszítései, a kövezet, az ablakkilincsek formája és az, hogy van-e növény a belső udvarokon, csak úgy, dézsában, mint Isztrián, vagy hatalmas kővázában, mint Toscanában, persze ott elképzelhetetlen lenne, hogy ne legyen, mert csak Pest egy-egy negyede ilyen szomorú piszkosszürke&

És ki tudja, hogyan van ez, ezt a piszkos, szürke, ósdi, bánatos-szép negyedet nagyon lehet szeretni, szeretni lehet benne a dohos belső udvarokat, a Király kávézó galériájának süteményszagát egy novemberi, esős hétköznap délelőtt, a kopott téglákba belemaródott cégtáblamaradványokat, a Kazinczy utca értelmetlen összevissza szögellését augusztusban, vasárnap délután, a Szimplakert, a Mumus, a Kiskert és a Szóda homályos fényeit (utóbbi csaposai is felbukkannak a felvételeken, és ez a képek között az egyetlen mai fotó), szeretni lehet, ha a bedeszkázott ablakok alatt éri az embert a februári hajnal, mert kirakják a Wichmannból, és belefagy a lehelete a reggelbe egy alvó utca közepén, szeretni lehet úgy, ahogy van, az egészet, értelmetlenül és megmagyarázhatatlanul, mint ahogy szeretni lehetett egyszer, régen, Szindbád korában a régi Óbudát, vagy ahogy szerethette Kosztolányi mester a Tabánt és a Krisztinát, mert szerencsére sem Szindbád, sem Kosztolányi nem volt praktikus elme&

A Tabán és a régi Óbuda nyomtalanul és büntetlenül tűnt el Budapestről. A régi zsidónegyed viszont még megvan, és a telkeknél, amelyeken meghúzza magát, sokkal többet ér.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001