Forrás: NOL

Lélektani atomküszöb

Pogár Demeter, 2004. szeptember 6. 00:00

Négyszáz halott az dél-oszétiai túszválságban, százharminc a moszkvai Dubrovka színházban, kétszáz a madridi pályaudvarokon, háromezer a New York-i ikertornyoknál. A rettegéstől a klasszikus nukleáris szembenállás megszűnte óta gyakorlatilag elszokott ‘nyugati’ embernek – kategóriába a polgárosított keletiek többsége is beletartozik – rá kellett eszmélnie, hogy ismét könnyen tömegpusztító támadás célpontja lehet. Azt kell látnia, hogy a hozzá hasonló, hétköznapi, békés civilek elleni támadások már nemcsak az olyan távoli, hagyományos konfliktusgócokban mindennaposak, mint például az autóbusz-robbantásoktól zaklatott Izrael.

Csöpögtetik bele a félelmet az Irakban napról napra, bölléri szenvtelenséggel elkövetett túszgyilkosságok is. Mivel a magányos foglyok és kisebb csoportok leölésének híre önmagában nem annyira sokkoló, ezért a terroristák gondoskodtak róla, hogy a kiszolgáltatott emberek könyörgését és legyilkolását bemutató képsorok eljussanak a háztatások milliárdjaiba. A halálra ítélt tehetetlen, a média által felerősített vergődése így – legalábbis a távol élők számára – lélektani hatását tekintve csaknem egyenértékű egy tömegmészárláséval.

Arab terroristák és rezsimek – igaz, akkor még az iszlám fundamentalizmus ideológiai töltete nélkül – a nemzetközi politikában először a hetvenes-nyolcvanas évek nyúltak a barbár megfélemlítés fegyveréhez. Akkor, amikor a Kelet és Nyugat közötti nukleáris szembenállás miatti általános veszélyérzetet már fegyverzetcsökkentési egyezmények sora enyhítette. A túszszedésekre, géprobbantásokra és eltérítésekre, az ártatlanok elleni figyelemfelhívó támadásokra a világsajtóban ráragadt a ‘szegény országok atomfegyvere’ elnevezés. Ez részben találó, hiszen a hagyományos fegyverekkel elkövetett terrortámadás, csakúgy mint egy atomcsapás – legalábbis az akkori értelmezések és nukleáris eszközök szintjén -, nem válogat a civil és a katonai célpontok között.

A műszaki-informatikai fejlődés azóta több kisebb országot és a nagyobb terrorszervezeteket felruházta azzal a képességgel, hogy veszélyeztetni próbálja a nagyhatalmak biztonságát. Washington és Moszkva ezért az ezredforduló óta egyaránt – feladva az a hagyományos elvet, hogy az atomcsapás csak a legvégső eszköz lehet – nukleáris doktrínájában lejjebb szállította az atomküszöböt.

A terror ‘atomfegyverét’ muzulmán fundamentalisták az elmúlt években minden korábbinál gyakrabban, látványosabban és véresebben alkalmazták. Az ikertornyok, a pályaudvarok, a kórház, színház és egy gyermekkel teli iskola elleni támadásaikkal lélektanilag – legalábbis a földrajzilag a tragédiától távol élők számra – már-már elérték azt a szintű megrázkódatást, amit egy város vagy egy városrész elleni tömegpusztító merénylet feltételezhetően okozhatna.

A terroristák virtuális-pszichológiai értelemben tehát közel járnak ahhoz, hogy átlépjék az atomküszöböt. Biztonságpolitikai agytrösztök egyetértenek abban, hogy a szó legszorosabb értelmében is ezen dolgoznak.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©