Forrás: Magyar HírlapApám hitte
Tegnapok
„Hallgattuk Rajk vallomását a rádióban, és mondtam apádnak, te, ebből egy szó se igaz, normálisan ember így nem beszél, de János leintett, mert ő mindent elhitt, ami egy bíróságon zajlik, neki a bíróság szentség volt, vagy mit tudom én. Persze, szokás szerint, jól összevesztünk.”
Anyám ritkán mesélt, hogy ötévi házasság után miért vált el apámtól, és róla sem mondott sok rosszat, elvégre „kulturált válás” volt, a „barátság” megmaradt. Pont úgy, mint az indulat akár negyven év után is. („Kis híján Juliska lettél, mert úgy hívták apu első feleségét, aki ’45-ben halt meg. Alig tudtam legalább a Juliannát kiharcolni.” „Akkor kezdett el foglalkozni veled, amikor már taníthatott, csecsemőkorodban csak egy tárgy voltál neki.” „Rám szólt, ha az ujjam nyoma a kilincsen maradt, ha ferdén lógott egy kép. Nem lehetett mellette kibírni.”
’53-ban még nem volt szokás válni, pláne nem gyerekkel, de hiába könyörgött Nagyi meg a család, anyám teherautót hívott, és átköltöztünk pár utcával arrébb, apu leendő új felesége lakásába, ami kisebb volt, rondább, a kisebbik szobája meg nem is volt a miénk. Pedig apu próbálta szeretni anyámat. Ôrzöm a szép, szerelmes verseit, amiket anyu születésnapjára, vagy ’47 karácsonyán az első házassági évfordulójukra írt, pedig még Juliskát imádta, és aztán őt imádta további ötven évig. Majdnem úgy, mint a jogot, a törvényt.
„Nem ismertem az édesapjánál becsületesebb, törvénytisztelőbb embert „- mondta néhány éve egy középkorú férfi, akivel még az Igazságügyi Minisztériumban dolgoztak együtt a hetvenes években. Nem lepett meg, de azért jólesett. Ezt mondták később a kollégái az Országos Kriminalisztikai Intézetben, ahonnan nyugdíjba ment, ezt mondta a könyvtárosnő megint a minisztériumban, mert apunak haláláig megengedték, hogy bejárjon dolgozni, jogtudományi könyveket fordítani angolból, németből, franciából, de már csak a könyvtár egy sarkában ülhetett.
Saját tanulmányai, disszertációi a halálbüntetés szükségességéről meg a jogos önvédelemről szóltak, talán, mert kis híján megölték, és képtelen volt magát jogosan megvédeni.
A háború előtt egy ideig ügyvéd volt, de csak mert zsidó ember már nem lehetett bíró, holott ő, a tápiósülyi állomásfőnök fia azért lett színjeles mindig a szegedi gimnáziumban, aztán a Pázmány Péter egyetemen, mert szerelmes volt az igazságba. A törvényekbe. „A Törvényt”, sok régi újsággal, röpcédulával együtt megőrizte nekem. „A Törvény” egy vastag, nyomtatott füzet címe, fedelén Justicia áll karddal, pajzzsal, a fején a koronával. Alcíme szerint „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939: IV. törvénycikk és végrehajtási rendeletei”, melyből apám kiolvashatta, hogy többek között az ügyvédi kamarába csak olyan arányban lehet zsidókat fölvenni, hogy az a tagok számának hat százalékát ne haladja meg. A füzetben egy rózsaszín röplap: „Két jó tanács a Budapesti Ügyvédi Kamara keresztény-magyar választóihoz!”, lényege, hogy „&az egész magyar nemzet ellen vét az a keresztény-magyar ügyvéd, aki nem a tiszta listára szavaz&, különösképpen pedig az, aki szavazatával a liberális-szabadkőműves-zsidó összetételű pártszövetség jelöltjeit támogatja.” Mikor a törvény már úgy módosult, hogy folyton munkaszolgálatra hívták, apám bement az Igazságügyi Minisztériumba, hogy egy régi ismerőstől megtudakolja: milyen számú törvény szerint teszik. Az ismerős mosolygott, átfogta apám vállát, és fölvilágosította, hogy ez a hadsereg túlkapása, nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani neki.
Túlzott jelentőséget ezután már csak a bevagonírozásnak, a sopronbánhidai téli erdőirtásnak és tankcsapdaásásnak, apám félig lefagyott lábának nem kellett tulajdonítani, és nem is tulajdonított. Ezt abból lehet tudni, hogy amikor márciusban elindították őket gyalogosan Ausztria felé, és az orvos megsúgta, hogy a járóképteleneket lelövik, apu az életnek sem tulajdonított túlzott jelentőséget. Maradt. Néhány fiatalembert lelőttek körülötte, de róla lerítt, hogy meghal magától, kár a golyó belé.
Ami ezután következett, annyira jelentéktelen, hogy tényleg szóra sem érdemes: négykézláb kúszás a győri pályaudvarig, ahol valaki megszánta, és a pesti vonatra tette negyvenkilós testét, aztán Pesten találkozás egy orosz katonával, aki malenkij használatra elvette a kabátját is; mellhártyagyulladás, majd hazatérve a hír, hogy apját, anyját, nővérét meggyilkolták. Imádott Juliskája volt az egyetlen, aki hála isten, élt még. Egy fél évig. Nem ismertem nála derűsebb embert. Talán, mert az égszínkék szemével együtt ilyennek született. Talán, mert ha a sors csapásai elérnek egy kritikus pontot, abba vagy bele kell halni, vagy azon túl az ember minden pillanatban, tárgyban és élőlényben csak a szépet, a megismételhetetlent hajlandó észrevenni. És persze megint hinni akart a jogban, a törvényekben. Polgári peres bírónak állt, aztán átkérte magát a sporthivatalba, tán mert onnan kevésbé látszott, hogy az igazság és egyenlőség „szocializmus” néven futó darabjában valahogy megint nem működik a jogos önvédelem, csak a halálbüntetés.
Vasárnapi apa volt, ráadásul kéthetente. Ezekbe a vasárnapokba akart belegyömöszölni nekem minden fontos tudnivalót: az ábécét, a pontosságot, a verseket, a könyveket, a múzeumokat, az úszást, az evezést, a korcsolyázást, az eszperantót, a sakkot, a rejtvényfejtést, sőt ebéd előtt, titkon egy mignont a cukrászdában. A mignont utáltam, a többit csak untam vagy nem szerettem. Csakazértse. Bosszúból is az új családjáért, a féltestvérért, akik elfoglalták a helyemet, anyuét, az én jogomat, az én törvényemet.
Azt hittem, semmit sem vesz észre, és ha a fülembe súgta, mennyire szeret, hazugul visszasúgtam, hogy szeretem én is.
Most a bútorai közt lakom, diplomája a falamra függesztve, nagyrészt abból élek, azt kedvelem, amire megtanított. A visszasúgás se lenne már hazugság, de hét éve nincs kinek visszasúgni. Ahogy ez lenni szokott.
R. Székely Julianna
©