Forrás: Magyar HírlapNem így képzeltem ezt az egészet
(Hátra arc!, mh, szeptember 1.)
Személy szerint engem nem nagyon érdekel néhány tucat hülye. Szabadság téri kutyasétáltatóként már a tavasszal levakartam néhány „Kitartás! Jövünk!” plakátot, közben döbbenten sóhajtoztam egy sort.
Rendőrségünk hülyeségét nem is kommentálom. A magam részéről szilárdan hiszem, hogy tizenöt éve úgy-ahogy azért működő demokráciánk erősebb annál, hogy megingassa nyolcvan neonyilas testvér.
Bácsfi Diána az, aki igazán megdöbbentett. Ô ugyanis nem a habzó szájjal zsidózó, kigyúrt-kopasz, nehezen mérhető intelligenciahányadosú szkinhedek közé tartozik. Amikor ez az ügy kirobbant, utánanéztem a neten. Elolvastam néhány versét, nyilatkozatát, és úgy ítéltem meg, talán nem véletlenül tartják (tartották) őt sokan a jövő magyar értelmiség egyik nagy ígéretének. Itt a baj. Ha már a gondolkodó értelmiség körében is felütik fejüket az ordas eszmék. Talán nem is meglepő. Ismeretségi körömben az úgynevezett „egyszerű emberek” között nincs semmiféle szélsőség. Sőt semmi sincs. Csak legyintenek: „Hazudik, lop ez mind! Én nem szavazok egyikre sem!”
Magam elég aktívan foglalkozom a közélettel. Megvannak az elveim, de az általam támogatott párthoz – nem titkolom: a Fidesz – sem köt már különösebben semmi. Talán csak a megszokás vagy a kisebbik rossz érzése. De egykoron, a rendszerváltás környékén bálványoztam Demszky Gábort. Ma már nem. Kiderült róla, aminek előbb-utóbb ki kellett. Ô maga nem aggódik túlságosan. Senki sem foglalkozik vele. Mint ahogy senkit sem érdekel, hogyan lett az egykori KISZ-vezető, mai miniszterelnök-jelölt többszörös milliárdos. Horn Gábor éppen az önök lapjában fogalmazta meg, hogy Gyurcsány ügyei törvényesek. Elhiszem. De a törvény és az erkölcs néha különbözik.
Sokáig folytathatnánk a sort, abszolút pártsemlegesen. Kapolyi gyárai, Paszternák üdülője, Nagy Imre Caolája és persze a bányák, az autópálya-panamák, a Happy End& Az ember vérmérsékletétől függően dühöng, vagy csak csendesen küszködik a hányingerével. Aztán a végén úgy dönt: engem ez nem érdekel, hagyjanak ki belőle.
Tizennyolc éves voltam ’89-ben. A legfogékonyabb, legnyitottabb, legcsodálatosabb korban. Most, tizenöt évvel később kijelenthetem: nem így képzeltem ezt az egészet. A szegények szegényebbek, a gazdagok gazdagabbak lettek, esélyegyenlőség, törvény előtti egyenlőség csak a szólamok szintjén létezik. Az úgynevezett elit légüres térben él: milliárdos megrendeléseken és befolyást jelentő párttisztségeken marakodnak, a több-kevesebb sikerrel tengődő milliók csak a választási kampányok idején jutnak az eszükbe.
Éppen ezért csodálom, hogy van olyan szép reményekre jogosító, értelmes fiatal, akit egyáltalán érdekel még a politika. Aki nem elégszik meg azzal, hogy látja, nem jó ez így, hanem tenni is akar ellene. Aztán eljut a hungarizmusig. Remélem, mi még egyszer nem jutunk el ide. Diktátort soha többé nem akarok: sem barnát, sem zöldet, sem vöröset. De ezért tenni is kellene valamit. Mindannyiunknak.
Budai Zoltán
©
