Forrás: NOL

Szégyen és tagadás

Seres László, 2004. augusztus 30. 00:00

Horogkeresztek és antiszemita graffitik a házfalakon, betört kirakatok a zsidó boltokban, égő zsinagógák, feldúlt temetők – nem, nem 1944-et írunk, hanem 2004-et, Franciaországban.

Természetesen nem valamiféle új vészkorszak vészharangját kellene itten megkongatni, de bagatellizálni sem kellene azt, ami tény: az elmúlt négy évben folyamatosan nőtt az európai, ezen belül különösen a francia zsidók elleni atrocitások száma.

A minap ünnepelte Párizs a náci megszállás alóli felszabadulás 60. évfordulóját: a „soha többé” sokat ígérő frázisával, hangzatos nyilatkozatokkal, valamint újabb atrocitásokkal, újabb fenyegetésekkel. Néhány héttel ezelőtt sok francia zsidó is kikérte magának, hogy Saron kormányfő felszólította őket, vándoroljanak ki Izraelbe. Ám a helyzet az, hogy Izrael az idén háromezer francia bevándorlóval számol.

Nem a hagyományosnak mondható, ismert klisékből táplálkozó old school antiszemitizmus jön elő most valami csoda folytán a franciákból. Nem, a 600 ezres helyi zsidóság sokak szemében Izrael állam idegenszerű, ideiglenesen ott állomásozó reprezentánsait jelenti, nekik kell bűnhődniük a zsidó állam minden vélt és valós politikai hibájáért, sőt puszta létéért. A négy éve tartó támadássorozat ugyanis elválaszthatatlan a négy éve tartó palesztin intifádától, az elkövetők pedig… hát igen. Leginkább a „politikai korrektség” nevű politikai vakság akadályozza meg a döntéshozókat abban, hogy tudomásul vegyék: a neonácik mellett többségében a Franciaországban élő észak-afrikai, arab, muzulmán fiatalok verik le a kipát zsidó fiatalok fejéről, inzultálják a rabbikat, vagy gyújtanak meg egy zsidó szociális központot, mint történt legutóbb Párizsban. A kép teljességéhez tartozik, hogy a média, a döntéshozók nagy része inkább egyoldalúan palesztinbarát, mint kiegyensúlyozott.

Denialnak, tagadásnak hívja az angol azt a lelki állapotot, amikor nem vagyunk hajlandók szembenézni a kényelmetlen tényekkel. (Ilyen tagadás az a népszerű kijelentés, hogy nem antiszemita, hanem „csak” anticionista okból égnek – mik is? Az izraeli követségek? Nem, a zsinagógák, a jesivák és a kóser boltok.) Holott a franciák pontosan tudják, mi a tét. Már az elhíresült „fejkendővita” sem elsősorban a muzulmán nők ruhaviselési jogáról szólt, hanem arról, mit tehet a világi állam a muszlim fiatalokat nevelő, a „multikulti Európára” hivatkozó, a vallást eltérítő, a mecsetekben erőszakot hirdető ideológusok ellen.

A szabadság, egyenlőség és testvériség hazájában az idén 300-500 antiszemita incidenst követtek el. Tavaly két gyilkosság is történt, ám a sajtó nemigen hangsúlyozta, hogy mindkét áldozatot származása okán ölték meg. Ennél is súlyosabb, hogy az Európai Unió illetékesei tavaly novemberben és idén áprilisban is el akarták mismásolni az EU bécsi rasszizmuskutató központ (EUMC) vizsgálatainak azon eredményét, hogy a növekvő számú franciaországi antiszemita incidensek többsége „az izraeli-palesztin konfliktusra érzékeny észak-afrikai fiatalok” számlájára írható. Holott nem elsumákolni kellene a tettesek kilétét, hanem szembenézni azzal, hogy az az iszlámista radikalizálódás, ami most még Franciaország zsidó polgárai ellen irányul, már csak demográfiai okokból is egy-két évtizeden belül Európa első számú kulturális és politikai kihívása lesz.

Chirac elnök nem is tudja, milyen igazat mondott, amikor tavaly közölte: „a francia zsidók elleni támadásokkal magát Franciaországot támadták meg”. Így igaz. Ezenkívül Európa értékeit, a felvilágosodást, a modernitást és a szabadságot.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©