Forrás: NOL

Osztrák szabadkőművesek

A “kapcsolati tőke” kifürkészhetetlen útjai

Szászi Júlia, 2004. augusztus 26. 00:00

Mozarttól Sinowatz volt kancellárig: szabadkőművesek a Profil címlapján

Ha valamire jó a nyár, az a barátságok, kapcsolatok, ígéretes ismeretségek ápolása. A teniszpálya, a tópart mégis csak más háttér az ilyesmihez, a majdani ‘összeköttetés’ hátsó gondolata kevésbé lepleződik le – s a közös emlékek nagyobb sikerrel kecsegtetik a támogatásra vágyót. Ausztriában egyre többen próbálják profi módon megszervezni az ilyen közös múlton – avagy jelenbéli érdeklődésen – alapuló köröket. Rendszeresen összejárnak, akiket egykor munkájuk Brüszszelhez kötött, még ha ma egészen mással foglalkoznak is, és persze azok is, akik hegyet mászni vagy éppenséggel búvárkodni szeretnek, nem beszélve a papagájtulajdonosokról. Némelyik kört, egyesületet nehézkes fenntartani, s van, amikor a mindenféle előnyöket remélők csalódni kényszerülnek.

Más kapcsolati rendszereknek semmiféle hivatalos formára nincs szükségük, működnek anélkül is. Bécsben nyílt titok, hogy az osztrák külügyminisztériumban a mai napig biztos karrierre számíthatnak az arisztokrata családok sarjai. Az új jövevényt felkarolják és támogatják azok, akik ebből a körből már ott vannak. Persze a külügyi szolgálatba nem árt gyerekszobaháttérrel érkezni; nemcsak a jó modor, hanem az otthonról hozott alapműveltség, a nyelvtudás, a fesztelen társalgás nehezen elsajátítható képessége is számít. Tanult osztráknak tehát a szeme se rebben, amikor egy-egy ritkán szereplő magas rangú külügyérről kiderül, hogy kékvérű családból származik. Különben is, elfogadott tény, hogy a köteléket büszkén vállaló, terebélyes, nemritkán határon átnyúló dinasztiák tagjai tartják a kapcsolatot. Népes rendezvényeik eseménynek számítanak, és pukkasztóan hatnak a náluk többnyire sokkal gazdagabb ‘felkapaszkodottakra’, akik anyagilag ugyan mindent megengedhetnek maguknak, ám az elegancia és az összetartozás, egymás segítése e szintjét soha nem érik el. Ez a véd- és dacszövetség nem titkos ugyan, de nem is különösebben nyilvános.

Nem így az igazi ausztriai nagyhatalomnak számító szabadkőművesek társasága, amely máig igyekszik őrizni titkait – pedig a verebek is csiripelik, ki tartozik közéjük. 1740 óta működik az osztrák szabadkőművesek nagypáholya. A titkolózás érthető volt: felvilágosult eszméi miatt az első perctől kezdve üldöztetés volt a sorsa. Mária Terézia csendőrsége már 1742-ben rajtaütött a Nagypáholy ülésén. Mára maradt a sok rejtélyes jelzés, rituálé hagyománya, előremutató eszmék nélkül, így az Ausztria-szerte 58 páholyban vagy háromezer, egymást már a kézfogásnál egy bizonyos mozdulatról felismerő tagot egyesítő szervezet kissé áporodottnak tűnik. Elvben pártokon felüli, a gyakorlatban ma már inkább csak baloldaliak a tagjai. Nem úgy, mint a hetvenes években, a nyugati tartományokban, például Karintiában, amikor akadt szép számmal egykori náci is a páholytagok között. Az összetartás ekkor volt a legszorosabb: politikai és gazdasági funkciókba segítették egymást, s e kapcsolatrendszer megelőzte az Ausztriában szigorúan vett pártpreferenciákat is. Sok ma is az ellensége ennek az összetartozásnak. Nyílt titok, ki van a körön belül: a társadalom krémje, legmagasabb szintű politikusok, gazdasági emberek, művészek. Aki ezen az alapon kívánja előbbre jutását egyengetni, tudja, hol kell azt a bizonyos kézfogást alkalmazni.

Még nehezebb behatárolni a Burschenschaftokat, az egyetemi diákköröket. Ezek egykori tagjai életük végéig számíthatnak bajtársaik támogatására. A gyűjtőfogalom azonban nem jelent homogén szervezetet. A tagság az ilyen legényegyletekben formálisan csak a diákévekre szól, ám passzívan tovább is fenntartható. A vonzó kalandos külsőségek, kiváltságok – mint a párbajozás – csak a tényleges tagoknak ‘járnak’, de ezek puszta felidézése is örök kapocs. Manapság inkább a jobbszélen elhelyezkedő, annak idején náci ideológiára alapozott szövetségekről esik szó, azokról, amelyek a német kultúrkörhöz tartozást hirdették, tagadva az osztrák államiság jogosultságát. Ezek egykori tagjai politikai vezető szerephez jutva ma is ezt az álláspontot juttatják kifejezésre. A képet aztán alaposan megzavarja az információ, hogy Karl Marx éppúgy Bursche – valamelyik egyesület teljes jogú tagja – volt, mint az osztrák szociáldemokraták nagy alakja, Victor Adler, vagy a maiak közül a bécsi polgármester, Michael Häupl, az SPÖ alelnöke.

Inkább a másik oldalon lévők emlegetik szívesen bohó ifjúságuk e mozzanatát: Herbert Haupt szabadságpárti szociális miniszter (rövid ideig a jelenlegi kormány alkancellárja és pártelnök) készséggel mesél karintiai egyesületében vívott 12 párbajáról. S Jörg Haider se titkolja, hogy Norbert Gugerbauer, a felső-ausztriai Germanen tagja neki köszönheti kettéhasított fülét. Haider joghallgatóként, a Silvania egyesület tagjaként a hatvanas évek vége felé párbajozott a ma szintén a jobboldali pártban tevékenykedő bajtárssal. A legszélsőségesebb legényegyletek – a Suevia, Vandalia, Bryxia, Skalden, Arminia – egykori aktív tagjai közül ma százával töltenek be kisebb-nagyobb politikai funkciót, sokan arcukon viselik az avatási párbaj nyomait. A kormányban éppúgy vannak volt tagok, mint az igazságszolgáltatás vezető testületeiben. Szerepük néha látványos: az FPÖ törvénytelen lehallgatási botrányában például az Arminia grazi Burschenschaft máig elszánt hívének, az egykori tagokat is összetartó államügyésznek, Harald Eisenmengernek tudható be, hogy az ügy csendesen kimúlt. Az egyletek egységes fellépése néha kínos: két éve a Wehrmacht-kiállítás elleni tüntetésük súlyos összecsapásokba torkollt, s nem csoda, hogy röviddel később, a győzelem napján a rendőrségnek fejtörést okozott, engedélyezze-e a gyászfelvonulásukat a bécsi Heldenplatzon.

A ‘valahova tartozás’ vágya egyre többeket hajt egyesületbe, klubba – ezek aligha vehetők egy kalap alá, eltér összetételük, céljuk, tevékenységük. Egy vonásuk közös: létszámuk rohamosan nő, a bekerülés sokak vágya.

Bécs, 2004. augusztus

Az első Burschenschaftot 1813-ban hozták létre, a napóleoni elnyomás ellen, a nemzeti összetartozás érzését erősítendő. Az alakuló ünnepséget 450 diák tartotta a türingiai Wartburgban. Az ott választott fekete-vörös-arany színkombináció, a szabadságharcos lützowi szabadhadtest egyenruhájának feketéje, a vér vöröse és a szabadság aranya máig az utódok mellén átvetett szalag kedvelt színe. A szabadságért és függetlenségért egyesülő ifjak már az alapítási ünnepségen könyveket is égettek, hogy ‘megszabadítsák a felemelkedő nemzetet a káros irodalomtól’. Napoleoni törvénykönyv és kódex ugyanúgy a lángok martalékává vált, mint egy zsidó író könyve a ‘germanomániáról’. Szelídebb és elszántabb évtizedek váltogatták egymást, ám ezek az egyesületek mindig befogadták az ebben a térségben hol ártalmatlanabbul, hol életveszélyesen fellángoló nacionalista érzelmeket és áramlatokat. Ausztria esetében mindvégig megfelelő keretet adtak a németség hangsúlyozásának – még 1923-ban is Német Diákságnak hívták azt az egyesületet, amely a Bécsi Egyetem aulájában az első világháborúban elesett egyetemisták emlékére szobrot avatott. Máig kérdés, vajon a mottójuk – Becsület, Hűség, Haza – hogyan értelmezhető, melyik is az a bizonyos haza.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.