Forrás: NOL

Nem elég ateistának lenni

Bitó László, 2004. augusztus 21. 00:00

G. H. mester: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek (1471 körül; Magyar Nemzeti Galéria)Kép: A kereszténység krónikája

Mindig meglep, ha bibliai regényeim okán társaságban vagy nyilvános beszélgetéseken, netán csak amúgy, valaki megjegyzi, hogy őt nem érdeklik a bibliai történetek, mert ő bizony ateista.

Mintha azt mondaná, hogy hidegen hagyja a görög és a római mitológia, mert ő nem pogány. Vagy nem nézi meg a Hamletet, mert se nem dán, se nem királyfi, se nem melankolikus.

Még inkább meglep, ha rám kérdeznek (gyakran előfordul!), hogy én magam ateista vagyok-e?

Nem emlékszem rá, hogy az akadémiai, orvostudományi, értelmes vagy értelmiségi közegekben, amelyekben Amerikában majd negyvenévnyi “száműzetésem” alatt éltem, tán legközelebbi barátaim kivételével bárki megkérdezte volna, milyen vallású vagyok, járok-e templomba, hiszek-e Istenben. Mindezt ott általában magánügyként tisztelik. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vettem részt elméleti vitákban Istenről, hitről, vallásokról – a halhatatlan lélek fogalmáról vagy a túlvilágról -, de személyes, egyéni (vallási, spirituális) elkötelezettségünk aligha merült fel. E körökben talán azért sem tettünk fel ilyen kérdéseket, mert nemigen volt feltételezhető, hogy közülünk bárki is a szó klasszikus értelmében ateista lehet. Agnosztikus igen, de ateista?

Különösen a tudományos gondolkodás tisztelői, művelői-gyakorlói számára értelmetlen, elképzelhetetlen annak tagadása, ami érzékszerveinkkel, még műszerek segítségével sem érzékelhető, értelmünkkel, még képzeletünk erejével sem felfogható. Vagyis: tökéletesen Transzcendens.

Márpedig nyugati zsidó-keresztény kultúránk Örökkévalója, mindenható Istene elméletileg mindenképp Transzcendens. Vagyis túl van a felfoghatón, értelmezhetőn, noha a héber Biblia részletesen és ismételten leírja, bemutatja – olykor kicsinyes – emberi tulajdonságait, megnyilatkozásait (gondolat, beszéd, próbatétel, ígéret, harag, féltékenység, kiengesztelhetőség). Amelyek leggyarlóbb – a hatalom, a dicsőség és dicsőítés jegyében álló – vágyainkat is a Felfoghatatlanra vetítik.

Persze az új zsidó-keresztény hagyomány – sőt némely reformkeresztyén vallás – nem csak szavakban próbálja megfogalmazni hitük transzcendenciáját, ami önmagában is lehetetlen: századokon át színorgiás festményekben, márványszobrok meggyőző örökkévalóságában plántálták képzeteiket az olvasástól, gondolkodástól védett-eltiltott hívek szívébe, elméjébe. Ma meg filmekben jelenítik meg a bibliai történeteket és az ember-istent, vagy legalábbis hallhatjuk – jobb filmszínházakban többtucatnyi hangszórón át “surroundsound”-ban minden irányból – az Ő emberi hangját. Ha a kérdés az, hogy hiszek-e az ilyen, kultúránk minden elemébe kiiktathatatlanul beleszőtt – a transzcendenciával össze nem egyeztethető – emberszabású istenképben, a válasz egyszerű: nem!

Persze ettől nekem még transzcendens gyönyörűséget szerez Händel – ezt az istenfogalmat kifejező – Messiás oratóriuma. Akárcsak Beethoven IX. szimfóniájának csudálatos humanista ódája. Pláne, amikor engem, szegény szabadságharcos menekültet, először hívott meg valaki a Carnegie Hallba, és világítóan fehér bőrű svéd-szőke szoprán és ébenfa fekete afrikai-amerikai alt énekelte a kórussal az alle Menschent.

Nem jó ateistának lenni és elvetni a szakrális élményeket, ha nem tölthetjük be a helyükön keletkező, tátongó űrt szekulárisan transzcendens élményekkel. Én épp azért fordultam el a belém nevelt istenképtől, mert közém és a számomra oly fontos transzcendencia közé állt.

Talán fakultatív ateistának vallhatnám magam: nem hiszek az Édenből kiűző, Káint testvére ellen fordító, az élővilágot vízbe fojtó, Bábel népének alkotásvágyát káoszba fullasztó, Egyiptom elsőszülötteit angyalaival megölető Istenben. Vagy akár a tenger vizét kettéválasztó, Jerikó falait ledöntő, népével más népeket lemészároltató mennybéli Hadúrban, akinek akaratából “…a Nap megállt, a Hold is megállt, amíg a nép bosszút nem állt ellenségein”.

Amíg ilyen istenképpel élünk, és nem tagadjuk meg a patriarchális törzsi társadalomból örökölt, zsarnoki arculatát, nem nyerhetjük el a megjövendölt, békességesebb világot, a szeretet megjövendölt országát. Világias, szekuláris terminológiával: nem valósulhat meg a már kikövetkeztethető, észlelhetően kialakulófélben lévő, posztpatriarchális társadalmi rend. Továbbra is öldököljük egymást, míg rá nem lelünk a nyugati kultúrákat megalapozó, de szörnyen kegyetlen bibliai történetek mélyebb, metaforikus értelmezésére.

Noha e leírottak a patriarchális rendi agressziót tükrözték és indokolták, vannak elmélyült interpretációk, melyek segítenek a békésebb együttélés kialakításában. Ha sarjainkra élhető világot kívánunk hagyni, mai veszélyeztetettségünkben, mind globalizáltabb egymásra utaltságunkban aligha van más választásunk.

Ezerszer és tízezerszer pusztítóbb fegyvereink birtokában ugyanis aligha bízhatjuk továbbra is erőszakra a konfliktusok megoldását. Ezt tettük évezredeken át, a bibliai kortól mostanáig. Csakhogy ma már Istennek sem a napot, sem a holdat nem kell megállítania, hiszen egyetlen nap vagy éj alatt mi is elpusztíthatjuk ellenségeinket – és velük magunkat is. Akik túléltük a hidegháborút, emlékezhetünk a kölcsönös, teljes megsemmisítés rémséges lehetőségére, és tudjuk, milyen közel álltunk az apokalipszishez. Ma más világok szegülnek szembe, tán másképp fenyegetik egymást, de évszázadok óta nem fordult elő, hogy a szembenállást ily mértékben határozzák meg az Egy-Istennek tulajdonított szavak, a Biblia és a Korán, s e kettő félreértése-félreértelmezése. Akik túléltük a második világháború eladdig elképzelhetetlen borzalmait, aligha hihetünk olyan Isten létezésében, aki beleszól dolgainkba, s lefogná a gyilkos kezet.

De attól, hogy nem hiszünk egy minket önmagunktól megvédő Istenben, még nem kell a szó klasszikus értelmében ateistának lennünk. A szó filológiai értelmében azt is ateistának tarthatjuk, aki nem tagadja Isten létezését, de nem is érdekli Isten létezésének kérdése, életvitelében nem befolyásolják Istennek tulajdonított kinyilatkoztatások, tanítások, parancsolatok. Helyesebb lenne ezeket agnosztikusoknak vagy – szemben az Istent nyíltan tagadó, aktív ateizmussal – passzív ateistáknak nevezni.

Magamat legfeljebb a passzív ateisták agnosztikus alfajához sorolhatom: hisz nem tud(hat)om, hogy létezik-e transzcendens Isten. Mégis erősen hiszek a Transzcendencia létezésében; hogy Istennek nevezzük-e a csakis érzelmeinkkel elérhetőt – merőben jelentéstani kérdés. Nem tud(hat)om, de hiszem, hogy létezik a tudásunkon, napi tapasztalatainkon túli: szükségem van az elérhetetlenre, a megfejthetetlen Rejtélyre. Tán éppen ezért is tagadom a zoo- vagy antropomorf isten létezését, s értelmezem másként az Istent emberként ábrázoló történeteket. Csakis így szabadíthatom meg az (igazi) Transzcendenciát azoktól a sallangoktól, melyeket az istenekre, majd az Egy-Istenre saját tulajdonságainkat vetítő elménk évezredeken át aggatott. A képzetektől, amelyek profanizálják a Transzcendenciát.

“Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” – idézi Máté (5,3) Jézus hegyi beszédként ismert tanítását. Méghozzá elsőként a nyolc boldogság közül, és jelen időben: szemben hat másik, a jövőben teljesülő boldogsággal. (Zárójelben: a Vulgatában szereplő “beatus, beata” szót ma nem boldognak, hanem áldottnak kellene fordítani és értelmezni.)

Figyelemre méltó tehát, hogy a lelki szegények (a Károli-fordítás jól ismert szavával) saját jelenükben bírják a menynyek országát. Sajnos azonban ez a lelki szegénység – a mindent Istentől váró egyszerűség, mondhatnánk: együgyűség – nem adatik meg mindenkinek. Talán ezért említett meg Jézus még hét boldogságot a sok közül, mely osztályrészünk lehet. De eltérően a lelki szegénységtől, ami adottság, a legtöbbért tennünk kell valamit. Például a Jézus által harmadikként felsoroltért: “Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert majd eltelnek vele.” Nem magában az igazság éhezése-szomjúhozása, hanem az elnyerése, az ahhoz vezető út a boldogság, az áldás.

Vagyis a lélekben nem szegény ateista, aki megtagadja a ráörökített istenképet, de nem szomjúhozik semmilyen, azon túli igazságot, az két áldástól is megfosztja magát.

És mondanom sem kell: a hegyi beszéd nem isteni kinyilatkoztatás – amelyet az ateista irrelevánsnak tarthatna -, hanem Jézus emberi bölcsességének egyik legmélyebb megnyilatkozása. Márpedig minket, akik egy isten emberré válását nem tartjuk erénynek, elbűvöl egy ember isteni szintre emelkedése, miként a Jézusé: a mindenekre kiterjedő tökéletes szeretetben. Tehát a legaktívabb ateisták is tisztelhetik Jézust – mint példamutató humanistát -, és elfogadhatják tanítását, becsülhetik bölcsességét. Pusztán, mert vannak, akik Jézust Istennek is tartják, a legharcosabb ateistának sem kell megtagadnia őt.

Mint ahogy pusztán azért, mert sokan Istennek hívják a transzcendenciát, a gondolkodó ember nem tagadhatja meg az ismereteinken túli – akár nagybetűs – Transzcendencia létezését. Azt pedig föl nem foghatom, hogy tagadásával mit nyerhet bárki is. Hiszen ezzel csak szűkítheti látókörét, fantáziáját, érzelmi világát: megfosztja magát az ismert világon túli Rejtély varázsától, kihívásától, a fizikai világ általunk elismert végtelenségén túli végtelenség lehetőségétől.

Nem elég ateistának lenni – pragmatikusabb szempontokból sem. Mert aligha élhetünk hit nélkül. Tehát ha istenhit nélkül növünk fel vagy elveszítjük istenhitünket, találnunk kell valami éppoly magasztos, vonzó, vigasztaló vagy erőt adó transzcendenst, amiben képesek vagyunk hinni.

De hát mi a hit?

Élettanilag azt mondhatjuk, hogy értelmi és érzelmi intelligenciánk egyelőre még ismeretlen, föl nem mérhető funkciója, amely feloldja, eloszlatja félelmünket az ismeretlentől. Mivel számunkra ismeretlen a jövő, a hit legfontosabb szerepe a jövő létezésének elfogadtatása, bizonysága. Mivel minden cselekedetünk időben játszódik le, hinnünk kell, hogy megkezdett lépésünket befejezhetjük, s elérhetünk megkezdett utunk végéhez. Így is fogalmazhatunk: ami mögöttünk van, azt tudjuk, ismerjük, ami előttünk áll, abban hiszünk. A tudás és a hit másként is közeli viszonyban áll: a hit mindig tudásra épül, miként a jövő a múltra. Valamit tudnunk, sejtenünk kell arról, amiben hiszünk. Legalább képzeletünk homályában annak derengenie kell.

Igazából az embertársaink jóságába, jóakaratába, segítőkészségébe, megértő együttműködésébe vetett hitünk teszi életünket élhetővé. Nem csoda, hiszen társas lények vagyunk, ha sokkal szofisztikáltabban is, mint a hangyák vagy a méhek… És épp a bonyolult egymásrautaltság teszi szükségessé az embertársainkba vetett hitet. A méh ösztönösen, genetikai programja szerint tudja, hogyan viselkednek társai adott helyzetben: ha darázs repül a fészkükbe, a közeli méhek automatikusan megtámadják. Az első védőnek nem hinnie kell abban, hogy segítségére sietnek a többiek, ő tudja ezt; társai éppúgy be vannak programozva a fészek védelmére, mint ő. Persze ezt végig sem gondolhatja; miért is kellene gondolkodnia? Sztereotipikus, programozott, ösztönös viselkedés esetén nincs szükség sem gondolkodásra, sem az azon túli, a tudáson is túli hitre. Minél kevésbé ösztönös egy faj, különösen társas létre fejlődött faj, viselkedésmódjának annál inkább központi eleme a hit. A fajtársaiba vetett hit. Esetünkben: a humanista hit.

Az embertársainkba vetett hit főszerepét társadalmunk normális működésében – biztonságérzetünkben, kollektív jólétünkben – semmi sem bizonyítja jobban, mint az a reménytelenség, amelyet e hit akár részleges elvesztése, csorbulása okozhat. Vagy az, ahogy a társadalom megosztásában érdekeltek elsősorban polgártársaink egy csoportjának emberségébe – a miénkhez hasonló jóságába, a velünk való együttműködésébe – vetett hitünktől igyekeznek megfosztani. Ez a gyűlöletkeltés – a Kristallnachtok, a kristályéjszakák – célja. A hitvesztés okozta lelki űrt maga a gyűlölet töltheti be. Ezért sem elég ateistának lenni: ha nem hihetünk az öröklött Istenben, és így nem lehet Ő a mindennapin túli – transzcendens – reményünk, szeretetünk alanya, be kell töltenünk a helyén maradó lelki űrt, mielőtt démonok – köztük a legveszedelmesebbek: a reménytelenség és a gyűlölet pusztító és önpusztító démonai – töltik be azt.

Ne azt valljuk, amit tagadunk.

Ne ateizmusunkat valljuk, ami elválaszt az Istent hívőktől.

Inkább azt valljuk, amit hiszünk, amiben mindannyian hihetünk, amiben hinnünk kell egy jobb világ reményében. Higgyünk és valljuk meg humanista hitünket a világegyetem legnagyobb csodájában, önmagunkban – az egyetemes emberiségben, emberiességben -, tartsuk e csodát egy isten vagy az Egy-Isten alkotásának, avagy az isteni alkotásfolyamat, az evolúció legmagasztosabb ajándékának.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.