Forrás: NOL

Tiszaeszlár – 2004

Hajba Ferenc, 2004. augusztus 18. 00:00

A tiszaeszlári temetőgondnok kapát szorongatott a jobb kezében. A másikkal elzavarta félmeztelen testéről a szúnyogokat, tojásdad fejét kissé félrefordította, és vészjósló hangon megkérdezte tőlünk: nem zsidók maguk?

Szoktak ilyeneket kérdezni Magyarországon. Még a bíróság tárgyalótermében is következmények nélkül lehet érdeklődni az eljáró bíró származásáról.

Döbbenetünk oktalan volna tehát, nyámnyila lelkek sajdulnak csak belé. Tudomásul kell vennünk, hogy a falu fizetett temetőgondnoka fontosnak tartja ezt a kérdést, úgy gondolja, nincs ebben semmi kivetnivaló ezen a tájon.

Mi keresnivalója is volna egy zsidónak abban a sírkertben, ahol emléket állítottak a falu lányának, Solymosi Eszternek? Annak a cselédlánynak, akinek a halála szolgált ürügyül 121 évvel ezelőtt a tiszaeszlári vérvádhoz, melyben azzal vádolták meg a helybeli zsidókat, hogy rituális szertartás keretében vérét vették Solymosi Eszternek a pászkasütéshez, majd a Tiszába lökték.

A vádlottakat végül felmentették. Az egykori boszorkányper azóta a másság iránti féktelen gyűlölet kibontakozásának, természetének egyik szomorú szimbóluma lett.

A tagbaszakadt kapás ember más következtetésekre jutott a történetből. Amióta egy antiszemita könyv három kitépett lapjából megismerte az “igazságot”, közösségi küldetésének tartja, hogy kisöpörje a zsidókat a temetőből. Azt mondja, kapával hajtja el őket innen, ha pedig nem értenek a szóból, akkor fejbe veri a betolakodókat. Azért is tart magánál mindig valamilyen kerti szerszámot.

A zsidó ráadásul szemtelen népség, és hazudozós, rafinált. Elmeséli a temetői közszolga, hogy nemrégiben egy fiatal férfi próbálkozott bejutni a sírkertbe. Állította magáról: jó magyar ember, olyannyira, hogy hadnagyi rangban védi a nemzetet. De a formája elárulta őt. Hiába mutatta katonai igazolványát, papírt hamisítani nem nagy kunszt a komputerek korában. Úgyhogy a temetőgondnok elkapta a grabancát, tuszkolta az öltöző felé, hogy majd ott meggyőződik róla, nem zsidó-e az elvetemült idegenje. A hadnagy végül kitépte magát a gondnok kezéből, és elhúzta a csíkot Tiszaeszlárról.

Nekünk még nincs elkapva a grabancunk, csak állunk kapátlanul, szemben a temetőgondnokkal, öten, más vidékről, egyikünkben apai ágon csörgedezik zsidó vér, a többiekben nem.

Az ember az ilyen helyzetekben megméretkezik önmaga előtt. Árulóvá válhat és köznapi hőssé, közömbös idegenné, áldozattá. Felvállalhatja másokkal a lelki sorsközösséget, de meg is tagadhatja őket. Konkrét cselekedeteinek variációja behatárolt, de többirányú. Először is sarkon fordulhat, megfutamodhat, távozásával tüntethet. Aztán szembeköpheti a temetőgondnokot, aminek bizonyára nyílt színi tettlegesség a vége, feltételezhetően véres végkifejlettel. Vagy kard ki kard, vagyis kapa ki kapa, győzzük le az ellent a saját fegyverével.

A gondnokkal szembekerült látogatóként heveny önvádaskodásba is foghatunk: mi a fenének érdeklődtünk, miért bolygattuk a régmúltat, már akkor le kellett volna lépnünk Tiszaeszlárról, miután megnéztük a helyi tájházat. A lelkes helyi gyűjtő megmutatta tárgyait: a régi babakocsit, melynek oldalában dohányt lehetett rejtegetni a fináncok elől, a darabolt jéggel működő hűtőszekrényt, az ökörpatkót és nagyapja cimbalmát. Amikor megkérdeztük tőle, van-e valami emléke a faluban a tiszaeszlári pernek, a kánikula ellenére megfagyott a levegő.

– Miért tetszenek kérdezni? – firtatta gyanakodva, s önkéntelenül hátralépett.

Valószínűleg már ekkor éreznünk kellett volna, hogy akarva-akaratlan itt él még az a múlt, amit mi csak történelemnek és Krúdy nyomán irodalomnak hittünk. Érthettünk volna a jó szándékú szóból, de turisták kíváncsiságával mégis kimentünk a temetőbe. És most itt állunk a déli napsütésben, forrongó indulatokkal, a származásunkat firtató számonkérés után még bármi történhet, meghunyászkodhatunk, ölre mehetünk.

Ebben a pár pillanatban még egyformán benne van a kiállás és az árulás esélye. A lelki béke fenntartása és az öngyalázat. A józan ész felülkerekedése a nyíltan és ez esetben talán értelmetlenül vállalt meggyőződés, igazság felett. Benne van a gyávaság győzedelme, a csak utólag magyarázható önfeladás lehetősége. Mi dönti el, mi történik a következő percben?

Az időtlennek érzett pillanatot egy embléma oldja fel helyettünk. Egy közönséges céglogó, amely valamelyikünk sapkájának simléderét díszíti. Piros, fehér, zöld színekből rakta össze az alkotója. Ez a nemzeti szín nyugtatja meg a kapás embert, ez bizonyítja számára a magyarságunkat, a jó szándékunkat. Nem erősítjük és nem cáfoljuk őt. Sodródunk öntudatlanul.

Rápillantunk Solymosi Eszter síremlékére, aztán remegő végtagokkal kimegyünk a temetőből.

Beülünk az autóba, és ott egymásnak esünk. Halálosan összeveszünk azon, hogy mit kellett volna tennünk. Belegázolunk egymás becsületébe – ha maradt még belőle valami a temetői látogatás után.

A kapás ember pedig áll kapájára támaszkodva a tiszaeszlári temetőben – kételyek nélkül, teljes békében önmagával -, és várja a következő látogatót.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.