Forrás: Magyar HírlapAz emlékművek hősi póza hamis

Az 1848-49-es szabadságharc emlékhelyeinek megjelölése nagyjából a XIX. század végén befejeződött. Nagy lendületet adott köztéri szobrok és táblák létesítéséhez az első világháború töméntelen áldozata. Az ebben a korban létesült emlékhelyek alkotói, nyilván a számunkra sugallt elvárásnak megfelelően, a harcokban elesetteket valamilyen “hősi” pózban, idealizáltan ábrázolták. Gyakorta rohan a szoboralak (vagy alakok) elszántan, szuronyt szegezve az ellenség felé. Ritka a harctér borzalmainak és szenvedéseinek ábrázolása akár valamelyik mellékalakon is. Az ilyen hősi emlékműveknek visszamenőlegesen cáfolniuk kellett azt a tényt, hogy a háború áldozatai nem önként áldozták életüket és egészségüket mások üdvéért (egyébként is hiábavalóan), hanem a mindenható állam akaratából az ellenség állásai, hátukban saját tisztjeik s a tábori csendőrség közé szorítva vesztették életüket. Önkéntes hősi magatartásra legfeljebb a háború első hónapjaiban vagy egy-egy őrült megszállottnál került a későbbiekben sor. Elég azokra a fényképekre gondolni, amelyek az 1918-ban hazaözönlő katonákat ábrázolják, máris világossá válik a katonák elsöprő többségének lesújtó véleménye a háborúról és minden hősiességről.

Az akkori politikának szüksége volt a hősökre, mintegy azt sugallva, hogy nem a politikusok felelősek a történtekért, nem azok, akik a népet évtizedeken át gyűlöletre nevelték, hanem a nép, a “hős” követelte ki a háborút. A második világháború után sokkal kevesebb új emlékmű készült, gyakorta az előző háború emlékművével közösen létesülve, annak hagyományához többnyire illeszkedve. Ma már szinte minden község rendelkezik ilyen kegyeleti hellyel, ahol alkalomadtán lehet koszorúzni és szép beszédeket mondani.

Mélyen egyet kell érteni az áldozatok emlékének tiszteletével, a hősi póz azonban hamis.

Ha viszont a nemzet egy csoportjára emlékművekkel, köztéri emlékhelyekkel emlékezünk, úgy nincs okunk arra, hogy egy másik, szintén áldozatul esett csoport tagjaira a nemzet kisebb kegyelettel emlékezzék.

Mégis feltűnő, hogy míg a katonák közterületeken kapnak emlékművet, a holokauszt zsidó és cigány áldozataira többnyire legfeljebb zárt magánterületeken (temetőkben, zsinagógákban&) lehet emlékezni.

Bakonyi István

Budapest

©

Comments are closed.