Forrás: Magyar HírlapMúló fekély és törzsi szemlélet

Színrebontás

“A magyar irodalom krónikáiban épp oly kevéssé fog hely jutni a Bródyaknak, amint Arany János, Shakespeare vagy Schiller életrajzában sem játszik szerepet holmi múló fekély.”

Nem volt abban semmi különös, ahogy Bródy Sándor 1924. augusztus 12-én bekövetkezett haláláról megemlékezett a liberális és a baloldali sajtó, de abban már igen, ahogy a jobboldal erre reagált. Az Új Nemzedék kapásból azzal a váddal állt elő, hogy az elhunyt íróról “a vele vérbeli közösségben levő sajtó” közöl “fajilag elragadtatott himnuszokat” (mellesleg: Krúdy, Kárpáti Aurél, Fényes László írták a nekrológokat), s ez érthető is, hiszen “Bródy Sándor egész tehetségét annak a világnézetnek a szolgálatába állította, amely Magyarországot erkölcsileg beledestruálta szörnyűséges összeomlásába. Már pedig – pardon – nem ismerünk akkora tehetséget, amely miatt érdemes volna egy ezeréves nemzetnek elpusztulnia.” Tormay Cecile Napkeletje is “Bródy sírja körül felhangzó, túlzó hírlapi magasztalásokat” vélt hallani. A Szózat úgy látta, Bródy “egyrészt a legszélsőbb individualizmusnak, másrészt a politikai radikalizmusnak volt lelkes híve. Ez a politikai és társadalmi felfogása átment irodalmi munkásságába is”, és bár “tárgyait majdnem kizárólagosan a magyar élet köréből merítette, regényeiben és színműveiben nem a magyar lélek megnyilvánulása található”, mert az általa (is) művelt irodalom “egy külön törzsi szemléletnek és külön faji lelkiségnek közvetítő eszköze”. Erről a cikkről jelentette ki utóbb a Szózat: “Mi meg tudtuk őrizni tárgyilagosságunkat és elfogulatlanul fejtettük ki, hogy ki volt és mit jelentett Bródy Sándor.” A Nép Bródyt “a budapesti irodalomnak kétségtelenül egyik lekkiemelkedőbb reprezentánsa” gyanánt méltatta, (így: két ‘k’-val, ahogy populáris jobboldali laphoz illik), s hozzáfűzte: “pályája kezdetén a faji vonások alig észrevehetően jelentkeztek, később azonban a zsidóságnak Magyarországon való elhatalmasodásával párhuzamosan igen kiütköztek”. A Cél szerzője elszólta magát: “még egy úgy erkölcsileg, mint értelmileg a legkiválóbbak közé tartozó leánynak is hosszasan kellett magyaráznom, hogy nem puszta antiszemita elfogultságból sorozom ezt a ‘remekművet’ (A szeretőt – Ny. A.) a legalantasabb ponyvairodalom termékei közé”. Végül leszögezi: “A magyar irodalom krónikáiban épp oly kevéssé fog hely jutni a Bródyaknak, amint Arany János, Shakespeare vagy Schiller életrajzában sem játszik szerepet holmi múló fekély.”

A jobboldal tapintatát, elegáns stílusát jellemző cikkek indokolttá teszik, hogy megvizsgáljuk, végül is hogy festettek a másik tábor “fajilag elragadtatott” himnuszai? Ignotus a Nyugatban kétségkívül leírta, hogy Bródy halálával “a magyarság egy nagy művésze” távozott, ám ebből rögtön vissza is vett annyit, amennyit a kritikusi lelkiismeret követelt: “mindenesetre egy különös és becses jelensége”. Tudta, hogy nem a “nagy”, hanem a “magyar” jelző miatt fog háborogni a túloldal, megpróbálta hát kifejteni, hogyan érti ezt: “Tartottad jussodat az odatartozásra a fajtához, melyhez nemcsak nyelved fűzött, de közepette születettséged is, hallatlan virtusaihoz, ijesztő vadulásaihoz való szerelmes húzásod& Tudom, hogy életednek, sorsodnak, írásodnak, lélegzetednek esszenciája magyar érdeklődésed és érdekeltséged, s félbemaradásodat – mert hiszen minden merész ívezetével ez volt pályafutásod – mint sok férfiét, a viszonzatlan szerelemmel lehet megmagyarázni.” Az volna tehát “fajilag elragadtatott himnusz”, hogy “félbemaradottnak” minősíti Bródy életművét? Hogy kimondja: “nemcsak emberismerő, de dolog-, élet-, világ-, mindenismerő voltál, csak nem tudtad kifejezni”. Mi lehet íróra nézve ennél súlyosabb? Vagy a háttér rajzában nyilvánul meg Ignotus elfogultsága? “Ez volt a visszája a túlzott emancipációnak, mellyel a gavallér magyar minden pénzes zsidót megtett nemesnek, főrendnek, hogy viszont a zsidó írónak java ereje, ami írásra kellett volna, ráment a bocsánatkérésre, amiért magyar mer lenni.” Bródy maga sem dalolt “elragadtatott himnuszt” saját munkásságáról, miként ez Fehér könyvei 1902-es utószavából kiderül: “Az ember vagy nekiveti a mellét a dolgok piszkos hullámainak, vagy megy az iszapos moslék meleg árjával. De félig ezt cselekedni, félig amazt: szomorú kapkodás. És én – főleg ezt cselekedtem. Némely dolgokról és személyekről szóló igazságok bemézezve és elviccelve hatásukban sem erősek, sem hasznosak nem voltak.”

Úgy látszik, Bródyt talán mégsem a baloldal túlzott rajongása miatt gyűlölte a jobboldal. De akkor (leszámítva, hogy zsidónak született), vajon miért? “A Vígszínházban tegnap este az a botrány történt, hogy előadták Bródy Sándor Tanitónőjét. Nem enyhítő körülmény, hogy az eset jó néhány év óta többször is megismétlődött, hiszen Bródyék megszállása alatt volt az ország és a sajtó, nem tiltakozhattunk – írta 1919. október 7-ikén a Nemzeti Újság – Urak, ci devant elvtársak, figyelmeztetjük önöket, hogy Magyarországon, az új konjunktúrák mellett nem lesz kifizetődő üzlet a gyászoló faluval kíméletlenkedni.” A nyomok tehát Bródy falu- és vidékábrázolásához vezetnek. 1920-ban a Magyar Múzsa, amikor jó hírként közölte, hogy kiknek a művei tűnnek el a színházak műsoráról, ugyanerre célzott: “az elvtelenségével kérkedő Bródy Sándortól nem halljuk a magyar falu intelligenciájának gyalázkodó leleplezését”. Nekrológjában ezt pedzegette a Szózat is: “Alantasabb képet rajzolt a magyar vidéki életről, mint amely igazságos lett volna. Ennek szépségei iránt neki, a radikális átalakulásokra sóvárgó, városi lelkű zsidónak kevés érzéke volt.” Amikor 1935-ben a pécsi színház bejelentette A tanítónő reprízét, a helyi lap rögtön közölt egy tiltakozó “olvasói levelet”, amely “elavult és színpadilag se értékes műnek” nevezte a darabot, amelynek ráadásul “a miliője immorális és államellenes (aki falun élt, tudja, mennyire)”. Még egyértelműbb, ahogy A dadát Milotay István 1936-ban (!) megbélyegezte: “olyan, mintha benne sötétlene a Károlyi-forradalom és a bolsevizmus egész förgetege, mintha Kun Béla vagy Pogány József szólalna meg itt, hogy kifejtse a fennálló magyar társadalmi rend feneketlen rothadtságát, vérig lázító, tűzre, gyilkolásra bőszítő erkölcseit. Nem a forradalom és a bolsevizmus szemlélete ez tizenhat esztendővel előrevetítve?” Várkonyi Nándor irodalomtörténész még 1942-ben is ugyanezt az ebet köti ugyanehhez a karóhoz: “Nincs még egy írónk, aki annyira gyűlölné a magyarságot: egész művében egy jó szót, egy szép indulatot nem ad neki. (&) Ha itt-ott egy tisztességes ember feltűnik munkáiban, mindig valami kiszsidó&” (Például Tóth Flóra, Kaál Samu, Bolygó Kis Erzsébet, ugye?) Várkonyi szerint Bródy “a parasztot erkölcstelen baromnak, a városi polgárt száraz, kietlen hiéna-léleknek, a vidéki középosztályt az ostobaság s a szemérmetlen, alacsony indulatok gyűjtőmedencéjének” mutatja. És a verdikt: Bródy “erkölcsileg kívül került a magyarságon”.

Ha kívül került, maradjon is kívül, gondolhatta Wolff Károly, a fővárosi politikát meghatározó Keresztény Községi Párt vezetője már 1922 márciusában, amikor azt követelte (miként Az Est tudósításából kiderül), hogy a gyógykezeltetése miatt külföldön tartózkodó Bródyt, illetve bátyját és fiait április elsejei hatállyal lakoltassák ki Rudas fürdőben bérelt lakásukból: az ilyen írónak, ha visszatérne is, akkor se legyen hová. Szép, jelképes, keresztényi gesztus.

A szerző Pulitzer-emlékdíjas publicista, író

Nyerges András

©

Comments are closed.