Forrás: Magyar HírlapLakat az ajtón, lakat a szájon

Riport

Az Európai Uniónak év végéig kell döntenie, elkezdi-e – és ha igen, mikor – a csatlakozási tárgyalásokat Ankarával. A döntés egyszerűbb lenne, ha Törökország nagyobbik, keleti felét kint lehetne hagyni, a kurdokkal úgyis csak gond van. Ha mégis bekövetkezik a csatlakozás, érdemes az előnyeivel vigasztalódni: akár Irakig is elmehetünk személyivel.

Mardin egyik minaretje, ahonnan rossz idôben is ellátni Szíriáig

fotók: Dina RudickMardin gyönyörű ősi kisváros parádés földrajzi koordinátákkal: autóval a szír határ félóra, az iraki kettő. A hangulatos, öreg és koszos arab házakból álló épített környezethez a török állam is hozzájárult, egy közeli domboldalon fehér kövekből kirakatta a köztársaságot alapító Atatürk mondását: “Boldog, aki töröknek mondhatja magát.” A környéken élők javarészt nem törökök, és ez nem is teszi őket boldoggá. Valamikor jelentős szíriai keresztény kisebbség élt itt, mára kevesen maradtak. A közelben lévő Deyrulzafaran monostor egyik szerzetesének testvére például Amerikába távozott. Ez magyarázza rajta az évszázadok óta változatlan fekete ruha-sapka kombinációt kiegészítő cowboycsizmát. A monostor valamikor a szíriai ortodox egyház székhelye volt, de a központ átköltözött Damaszkuszba, így már csak nagyobb ünnepeken van élet a csaknem másfélezer éves épületegyüttesben, ahol a szertartások Jézus nyelvén, arámiul folynak.

– Mit gondol, meg tud maradni a közösségük? – kérdezem a szerzetest.

– Kétezer éve ezt gyakoroljuk.

Lehet, hogy már ez sem lesz elég. Annyira rossz a helyzet, hogy legutóbb megszüntették az eljárást a hatalmat bíráló szíriai püspök ellen, mondván: a szíriai kisebbség oly kicsi, hogy nem jelent veszélyt.

A Mardinból kitelepülő keresztények helyére kurdok jönnek, akik viszont sokan vannak, bár senki nem tudja, mennyien.

A számok bűvöletében

A törökök egy része szerint egyetlen kurd sincs, ám a valódi szám legalább 12 millió lehet, ami nem kevés egy 72 milliós országban. A kurdokat a közelmúltban a török hadsereg tartotta mozgásban, most a szegénység. A kurd városfejlődési modell legszebb példája Diyarbakír. Változatos lakótelepek: félkész és majdnem kész házak váltogatják egymást. A középületeket fémdetektoros kapuk teszik otthonossá. Az esztétikumról egy útkereszteződésben felállított gigantikus műanyag dinnyeszobor gondoskodik, amely finom visszafogottsággal utal a terület egyik fő terményére. A viharos fejlődés persze okoz apróbb bizonytalanságokat:

– Hányan élnek Diyarbakírban?” – kérdezem a polgármestertől, aki a kurd vendégszeretet jegyében egyszerre nyolcféle cigarettával kínál, amelyek a helyi kézművesek találékonyságának köszönhetően egy külön e célra gyártott tartóban hevernek.

– Nem tudom pontosan. Olyan egymillió. Mármint a városközpontban – tétovázik Osman Baydemir.

A nyolcvanas, kilencvenes évek háborújában a biztonsági erők úgy próbálták megtörni a Kurd Munkáspártot (PKK), hogy kitelepítették a hátországul szolgáló falvakat.

Baram – kéri, ne használjam igazi nevét – így idézi fel az akkori időszakra jellemző választási lehetőségeket: “Éjszakánként jöttek a PKK gerillái, élelmet és szállást kértek. Ha nem adtam, ők kínoztak meg, ha igen, másnap a törökök. Utóbbiak engem is bevittek egyszer, 45 percig lógattak fel a hátrakötözött kezemnél fogva. Vödörszámra dőlt rólam a víz. Éjszaka lakat az ajtón, nappal lakat a szájon, ez egy ilyen vidék. El sem tudják képzelni, mennyit szenvedtünk. Ötven év múlva sem lehetne Törökország az EU tagja.”

Széles összefogás

Közös piac Mardinban, a jövô Európai Uniójának egyik kisvárosábanA “palesztin lógatás”-nak nevezett kínzás egyébként a fejlődés jele. Mint azt egy kurd ügyekre szakosodott védőügyvéd meséli: a külföldi bírálatok miatt a kormányzat kínzásellenes kampányba kezdett, ezért terjednek azok a formák, amelyek nem hagynak nyomot. Az őrizetbe vettet fellógatják, víz alá nyomják vagy zacskót húznak a fejére, elszorítják az artériáját – ez tényleg a korlátlan lehetőségek hazája. A megkínzott általában nem tesz panaszt, és azt a papírt is előszeretettel írja alá, hogy nem kér ügyvédet. Viszont nincs diszkrimináció: a köztörvényes bűnözőt éppúgy megkínozzák, mint a kurd szeparatistát. Ez az eljárás része: máshol ujjlenyomatot vesznek, itt vernek.

“Nem információt akarnak, hanem megalázni a másikat, fitogtatni a hatalmukat” – mondja az ügyvéd, aki ellen szintén indult eljárás a kormányzat bírálata miatt. Az új módszerekről egyébként a török lapok is beszámolnak. Ez tényleg a haladás jele, hiszen egy évtizede erről szó sem lehetett volna.

Az igazságügy-miniszter már látja is a folyamat aggasztó végpontját: “Lehet, hogy megváltoztatjuk a börtönöket, és kiírjuk rájuk, hogy szállodák. De azért nem olyan a helyzet, mint Abu Graibban” – céloz Cemil Çiçek az amerikaiak által őrzött bagdadi börtönben történtekre. Törökországban pártállástól függetlenül mindenki felháborodik, de örül is Abu Graib miatt, végre egy hely, ahol rosszabbul bánnak a foglyokkal. Isztambul óvárosának központjában aktivisták gyűjtenek tiltakozó aláírásokat hatalmasra nagyított Abu Graib-i képek előtt.

– A török kínzások ellen is gyűjtenek? – érdeklődöm az egyiküknél.

– Á, nem. Csak az irakiak ellen.

Az igazságügy-miniszternek abból a szempontból igaza van, hogy a börtönnél rosszabb dolgok is történhetnek egy kurddal. A világi török állam ugyanis a kilencvenes években a marxista PKK elleni harcban a szélsőséges iszlámot hívta segítségül. Ez már Afganisztánban is bevált az amerikaiaknak a szovjetek ellen. A Hezbollah szervezet sorra gyilkolta meg az embereket. “Volt egy ismerősöm, aki vissza akarta szerezni a fiát a Hezbollahtól, sikerült is. De nem sokkal később az apát megölték, holttestét az út mellett találták meg” – meséli egy, szintén a névtelenséget választó kurd. Persze nem ez volt a jellemző: általában jobban elrejtették a hullákat. 2000-ben tucatjával kerültek elő különféle épületek bebetonozott részeiből a holttestek. Az áldozatok számáról egyik oldalon sem lehet semmit tudni, és ez így van azóta is, mert kisebb-nagyobb összecsapások most is vannak – különösen, amióta nyár elején a PKK felmondta a tűzszünetet -, csak nehéz megállapítani, mennyire kicsik vagy nagyok: a török híradások eltúlozzák a kurdok veszteségeit, a sajátjukat pedig csökkentik. Így aztán a török sajtó kurd hírblokkjai leginkább a kenósorsolásra emlékeztetnek.

– Jó katonák a kurd gerillák? – érdeklődöm egy török tisztnél, akivel a Fekete-tenger partjánál fekvő Trabzonban találkoztam, s aki a legvéresebb időszakban szolgált a területeken.

– Csapnivalóak. Mi törökök vagyunk a legjobb katonák, mert mindent kibírunk, és nem félünk a haláltól.

Régi és új épített környezet Diyarbakírban. A bizánci fal sikerült jobbanEhhez képest elég nehéz leverni őket. Egyébként a Fekete-tenger partján is él egy kisebbség, de a negyedmilliós lazokból – a grúzok iszlám hitre tért rokonaiból – hiányzik az az egészséges küzdőszellem, ami a hírekbe kerüléshez kell. Legmesszemenőbb igényük – mondja egy laz férfi -, hogy gyerekeik anyanyelvükön tanulhassanak.

Vannak a törökországi kisebbségi létnek előnyei is. Az isztambuli főrabbi szerint sokkal könnyebb itt zsidó módon levágni az állatokat, mint Európában, mert nem tiltakoznak az állatvédők. Ezt bőven kompenzálja, hogy viszont fölrobbantják a zsinagógáikat. A 25 ezer törökországi zsidó nagy része Isztambulban él, ahol tucatnyi zsinagóga áll, de a kisebbeket nem használják, túl könnyű célpontok lennének. A tavaly őszi merényleteknél aztán kiderült, hogy nagy zsinagóga – nagy célpont. Isak Haleva főrabbi szerint egyértelműen nőtt az utóbbi időben a törökök körében az antiszemitizmus, pedig a kormányzattal nagyon jó a kapcsolatuk. Az iszlám szélsőségeseknek amúgy fölösleges gyilkolniuk: a zsidó közösség rohamosan öregszik és egyre fogy, nyelvüket, a ladinót, a középkori spanyol egy változatát már csak az idősebbek beszélik, ők is csak akkor, ha nem akarják, hogy a gyerekeik megértsék őket.

Turistainvázió előtt

Persze Isztambul vagy Trabzon sokkal gazdagabb, mint Kurdisztán, márpedig a szegénység kifejezetten jót tesz a harci kedvnek. Diyarbakírban a polgármester becslése szerint hetvenszázalékos a munkanélküliség. Rejtély, miből élnek. Ipar gyakorlatilag nincs, hiába lehetett volna a fémdetektorgyártás húzóágazat. A dinnyében pedig nincs sok kalória. Az egyetlen piacképes termék a gyapot, amely miatt a fél térséget gátakkal és csatornákkal szabják át a környezetvédők nagy rémületére.

A polgármester teljesen józannak tűnik, ennek ellenére titkos reménye a turizmus. Az ábránd alapja, hogy a helyiek szerint Kína után a városban van a világ második leghosszabb fala. A helyenként több száz éves gyönyörű épületeket rejtő óváros körül tényleg csaknem hat kilométeren át húzódik a bizánciak által épített fal. Szépen rendben tartott, egyes szakaszokon a tetején is végig lehet sétálni, ha valaki lerobbant negyedek látványában akar gyönyörködni. A város ezen kívül is kínál az ideérkezőknek máshol nehezen megszerezhető extraszolgáltatásokat.

Folttisztítók

A repülőtéren például az ember feladja a már kétszer ellenőrzött csomagokat, amelyeket aztán kivisznek a géphez, és szétszórnak a betonon. Ekkor még egyszer kiválasztja mindenki a sajátját, aztán rakják be a csomagtérbe. A minimális elvárás, hogy ha már valaki robbant, akkor öngyilkos merénylő legyen.

A polgármester szerint a város biztonságos. Ezt mi sem mutatja jobban, hogy a szállodám bejáratánál álló fémdetektor ki van kapcsolva. Az is lehet, hogy ez csupán a komfortzuhanás jele, az ötcsillagos hotel összes prospektusán ugyanis egy titokzatos, de értő kéz javítófestékkel áthúzta az ötödik csillagot. A bárban a rengeteg szőke kurd énekesnő egyike szórakoztatja azokat, akiknek nincs munkájuk, de van pénzük.

Két táncelemet emelnék ki annak alátámasztására, hogy nem könnyű kurdnak lenni. Az egyik lényege, hogy felmarkolom az összes szalvétát az asztalról és a táncolókra hajítom. A másik: a mellettem táncoló férfival rázzuk egymás kisujját. Nőket nem érdemes felkérni, csak akkor nem lesz késelés a vége, ha van lőfegyver. Bónuszként a végén a nőt is megölhetik.

Ez ugyanis nemcsak gazdaságilag legelmaradottabb része Törökországnak. Az elnyomott kurdokról alkotott romantikus képet jelentősen árnyalja, hogy errefelé a leggyakoribbak a becsületgyilkosságok.

Perec és csempe…

… és ez csak két dolog azok közül, amit Törökország Európának adhat

A jól csengő fogalom azt takarja, hogy egy férfi rokon megöli a nőt, akinek a becsületén folt esett. A folt sokféle eredetű lehet – tudom meg már Ankarában a jelenség ellen küzdő szervezet, a Repülő Seprűk munkatársától: “A teljesen egyértelmű esetek közé tartozik, ha egy nő házasságon kívüli viszonyt folytat vagy megerőszakolják, de ennél kevesebb is elég, például az a homályos vád, hogy nem engedelmeskedik a férjének.” Ilyenkor általában összeülnek a család fejlett jogérzékű férfi tagjai, és kimondják a halálos ítéletet, amelyet gyakran az asszony kiskorú öccse vagy unokatestvére hajt végre, mert ő kisebb büntetést kaphat. Ha nagyon ügyesek, akkor sikerül öngyilkosságba hajszolniuk a nőt, így aztán végképp nincs büntetés. Sok gyilkosságra fény sem derül, a számuk így megbecsülhetetlen. A jogvédők több irányban próbálnak tenni. “Először is meg akarjuk változtatni a büntetőtörvénykönyvet. Azt már elértük, hogy a becsületbeli gyilkosság nem számít enyhítő körülménynek, most azt szeretnénk, ha súlyosbító lenne. Aztán létre akarunk hozni védett házakat, ahova a fenyegetett nők elmenekülhetnek. Igyekszünk jó kapcsolatot ápolni az imámokkal, hogy prédikáljanak a szokás ellen” – mondja a szervezet munkatársa. Ezenkívül terjesztenék a polgári esküvőt, mert az több jogot ad a nőnek, mint a vallási, bár ez nem nehéz. Az erőfeszítések ellenére a becsületgyilkosság népszerűsége vitathatatlan: a városokba, sőt a nyugatra települők is magukkal viszik.

A törökök jelentős része lenézi a kurdokat, erőszakosnak, kulturálatlannak, szegényeknek tartják őket – számol be az előítéletekről a CNN Türk egyik műsorvezetője, Gürkan Zengin. “Vannak olyanok, akik azt mondják, szakadjanak csak el, maradunk ötvenmillióan, az nagyon jó kis szám. Van két munkatársam, mindig azzal ijesztegetem őket, hogy ha megalakul Kurdisztán, oda kell menjenek. Nem is tudnak kurdul, úgyhogy eléggé megijednek.”

Mindez azonban kevés ahhoz, hogy megtörje a kurd büszkeséget.

– Mi van abban a kancsóban, ayran, az a török joghurt? – kérdezem az egyik diyarbakíri étterem pincérét.

– Nem, ez kurd ayran.

– Mi a különbség?

– Ez jobb.

Összességében azért rábeszélőkészségével a török hadsereg elérte, hogy a kurdok többsége egyre kevésbé szeretne független Kurdisztánt. Akivel csak beszéltem, mind ugyanazt mondta: “Csak emberhez méltó életet szeretnénk.” Például saját nyelvüket használni, amely a perzsával rokon, és semmi köze a törökhöz. Nemrég évtizedek óta várt csoda történt: megkezdte kurd adásait a török tévé, és nagyvonalúan nem némafilmeket tűzött műsorra. “Csak annyi a változás, hogy elismerik a létezésünket” – intézi el a reformokat Baram, de ez azért nem így van: az utóbbi időben a gazdaság állapota mellett az emberi jogok helyzete is folyamatosan javul. Csak egy példa: Osman Baydemir kurd emberi jogi aktivistából lett Diyarbakír első embere márciusban, amikor először voltak választások a rendkívüli állapot feloldása után. Baydemir most már városvezetőként mondhatja, hogy “Törökország útja Európába Diyarbakíron át vezet.” Hosszú út.

Sztankóczy András

©

Comments are closed.